A csoda – Federico Valverde őszinte, elgondolkodtató levele

Visszatekintve az életemre, három tökéletes napot látok.

Az első az volt, amikor a Real Madrid megkeresett.

A második, amikor a kisfiam, Benicio megszületett.

A harmadik, amikor a másik kisfiam, Bautista megszületett.

A harmadikért a családomnak meg kellett járnia a poklot.

Hadd megéljem el nektek ezt a történetet. Igazából nem vagyok beszédes típus. Szeretem a dolgokat megtartani magamnak. De úgy érzem, el kell mesélnem, mert tudom, hogy ezzel segíthetek néhány embernek. Különösen az olyan fickóknak, amilyen én is vagyok, akik szeretik a fájdalmukat mindenki elől elrejteni. És higgyétek el, sokan vagyunk ezzel így Dél-Amerikában.

De ahhoz, hogy ez a történetet elmesélhessem, az elejéről kell kezdenünk.

Ahhoz, hogy most olyan férfiként meséljek nektek, amilyen vagyok, meg kell értenetek, hogy milyen gyerek voltam.

Az én hősöm az édesanyám!

Uruguayban a dolgok másképp mennek. A nehézségek mindennaposak. Nem szeretem azt mondani, hogy szegények voltunk. Inkább úgy fogalmaznék, hogy az édesanyám és az édesapám szorgalmasak voltak.

Édesapám egy kaszinó biztonsági őreként dolgozott. Édesanyám egy bevásárlókocsiból árult ruhákat és játékokat a bolhapiacon. Még mindig hallom a kerekek hangját, ahogy tolja végig az utcán a dobozokkal teli hatalmas kocsiját. A kocsi úgy nézett ki, mintha csak Hulk lett volna képes megmozdítani, de szegény kicsi anyukám tolta! Igazi harcos volt. Lehetett forróság, fagy, villámlás, ő mindig ment a kocsijával a bolhapiacra.

Néha én is elmentem vele. Felültem a dobozok tetejére, figyeltem a mellettünk elhaladó autókat, és még csak nem is sejtettem, hogy édesanyám milyen áldozatokat hoz. A legrosszabb az volt, amikor egy hosszú nap végén össze kellett hajtani az összes ruhát, és mindent vissza kellett pakolni a dobozokba, majd haza kellett tolni azt a kibas*ott kocsit! Aztán vacsorát főzni! Kimosni a koszos zoknijaimat! El tudjátok képzelni? Elmondom nektek – az én hősöm az édesanyám!

Forrás: Valverde család

Reggel 8-tól este 7-ig dolgozott, édesapám este 8-tól reggel 6-ig. Kiszámolhatjátok. Volt reggel egy óránk, amikor leülhettünk és megehettük a hármunkra jutó, egyetlen kis darab húst. Most, hogy visszagondolok erre, egészen elképesztő, hogy édesanyám mindig ügyelt rá, hogy legyen kólám. Igazi kis gazember voltam a szénsavas üdítőmmel. Spanyolországban vagy Amerikában ez semmiségnek tűnhet.

„Ez csak egy kóla. Szinte ingyen van.”

De számomra inkább pezsgő volt.

Azt, hogy néha miket áldozott fel azért, hogy legyen kólám, nem is tudom. Nem vagyok benne biztos, hogy tudni akarom. Gyerekként naiv vagy. Látod, hogy édesanyád nem vacsorázik, és arra gondolsz:

„nem éhes? Furcsa. Én majdnem éhen halok.”

Boldogabbak voltunk, mint bárki...

Ha visszagondolsz, megérted, hogy mit csinált.

Amikor a nap végén együtt vacsoráztunk, az volt számára a boldogság.

Nekem ezek a közösen megélt pillanatok jelentették az összetartozást. Az erőnket, a lelkünket, a bátorságunkat. Egy órán át együtt ültünk a kis húsdarabunk felett, és boldogabbak voltunk, mint bárki más.

Talán nem volt elég pénzünk, hogy kifessük az egész házat, de a szobám egyik falát lefestettük, és ettől újnak tűnt. Vagy amikor édesapám slaggal locsolt engem a házunk előtt, és úgy tettünk, mintha a mi kis medencénk lenne.

Nekünk ez az összetartozás.

Őszintén szólva a körülményeink nyomot hagytak bennem. Amikor elkezdesz focizni, és azt látod, hogy a barátaidnak több van, mint neked – még ha csak egy kicsivel is több –, az kínos lehet. Emlékszem, nem akartam, hogy a csapattársaim átjöjjenek hozzánk, mivel csak három tévécsatornánk volt – az ingyenesek. Nyáron, amikor lefeküdtem, hallottam, ahogy a csótányok mocorognak a sarokban. Az ágyam egy matrac volt a földön. A rugók annyira el voltak törve, hogy ha a matrac közepére feküdtél, akkor összeugrott, „szendvicsbe” kerültél, és segítségért kellett kiabálnod. Hahaha.

Ma már viccesnek gondolom, de akkoriban egy kicsit szégyelltem magam. Tudjátok, hogy milyen brutálisak tudnak lenni a 11–12 éves gyerekek. Azt gondoltam, szétrúgják a tökeimet, ha meglátják, hogyan élünk. Szóval nagyon csendes, magának való gyerek voltam.

Lehetetlen nem letérni a helyes útról

Az érzelmeimet a futballon keresztül éltem meg. És a futball segítségével meg tudtam változtatni a családom életét. Sajnos a futball engem is megváltoztatott. Amikor 16 évesen a Peñarol profi labdarúgója lettem, azt hittem, Isten vagyok. Szerintem az emberek nem tudják megérteni, milyen érzés egy senkiből hirtelen olyan emberré válni, akivel felnőtt emberek akarnak szelfit készíteni az utcán. Üzeneteket kapsz olyan lányoktól, akik korábban még csak rád sem néztek. Mindenki a te barátod akar lenni.

Még ha a szüleid olyan nagyszerűek is, mint az enyémek, lehetetlen nem letérni a helyes útról. Azokat, akik a közösségi média korában nőttek fel, túl sok hatás éri.

Emlékszem, édesapám megkérdezte:

„miért nem akarok többé már ezzel vagy azzal lógni? Mi a bajom? A barátod volt, amikor még az utcán játszottatok!”

De a régi barátaimat újakra cseréltem, sok fiatal focistára.

Nem arról van szó, hogy valami őrültséget csináltam volna. De kölyök voltam még. Emlékszem, hogy vártak rám srácok a kerítés mögött autogramomért, én pedig úgy voltam vele, hogy ehhez most túl fáradt vagyok.

Mindegyik kölyök azt kiabálta, hogy:

„Fede! Hé, Fede! Légyszi!”

Mindössze két percbe telt volna az egész, de hátat fordítottam.

Visszatekintve megőrjít a dolog, mert a szüleim nem így neveltek. Valójában egy senki voltam. Csak egy újabb idióta, aki focizott, és harcolt az álmaiért. De mi történt azzal a sráccal, akit egy kóla boldoggá tett?

Az egyetlen, amivel ezt magyarázni tudom, az a hirtelen jött hírnév.

A futballban nem a tiéd a saját életed

Akkor is ugyanezt történt, amikor elkezdtem megismerkedni a futball üzleti oldalával.

Ha rám keresel a Google-ban, olyan sztorikat találsz, hogy 16 évesen majdnem az Arsenalhoz igazoltam. Ez amolyan féligazság. Semmi bajom az Arsenallal, de soha nem akartam Angliába menni. Akkoriban vette át az uralmat a foci üzleti oldala. Voltak, akik azt mondták:

„ki ne akarna az Arsenalban futballozni? Itt akarsz maradni Uruguayban? Ez hülyeség!”

De az elhangzó mondatok mögött ez a gondolat húzódott meg:

„rengeteg pénzt tudunk abból csinálni, ha elmegyek”.

Rájössz, a futballban nem a tiéd a saját életed. Különösen fiatalon, sokkal inkább túsznak érzed magad. Még a családod is tússzá válik. A futball kiutat jelent egy jobb élet felé, főleg nálunk, Dél-Amerikában, a keselyűk pedig pontosan tisztában vannak ezzel. Tudják, hogy hogyan helyezzenek rád nyomást a megfelelő módon.

„Fede, ha elmész az Arsenalhoz, szuper ágyad és olyan zuhanyzód lesz, ahol 30-40 percig is melegvízben fürödhetsz! Ki ne akarna ilyen életet?”

Elküldtek próbajátékra Londonba egy hétre, de nem éreztem jól magam. Ha csak az anyagiakat nézed, nagyszerűen hangzik az egész. De nem vagyunk robotok. A családom nem jöhetett volna velem Londonba. Egyedül kellett volna élnem, nem beszéltem a nyelvet, 16 éves voltam.

Forrás: Daniel Ochoa de Olza / The Players' Tribune

Voltam elég őrült és bátor ahhoz, hogy nemet mondjak. Legyen csak hideg a víz a zuhanyzóban, addig maradok a családommal, ameddig csak tudok. Már úgy voltam vele, hogy Uruguayban játszom le a teljes profi karrieremet.

Jött egy hívás, amely örökre megváltoztatta az életemet.

Aztán jött egy hívás, amely örökre megváltoztatta az életemet. Paraguayban voltam az U17-es válogatottak dél-amerikai tornáján. Nagyon jól ment a játék, nagy meccs következett másnap Argentína ellen. A hotelszobámban ültem, a szüleim egy másik szobában voltak. Édesanyám hívott:

„Hé, azonnal gyere a szobánkba. Van itt néhány ember, akik beszélni szeretnének veled.”

Megtiltották, hogy elhagyjuk a szobánkat, úgyhogy mondtam anyukámnak, hogy nem tudok, és amúgy is mennem kell.

Letettem a telefont.

Visszahívott.

„Fede, gyere azonnal. Ezek az emberek a Real Madridtól vannak.”

Tényleg azt hittem, hogy szívatnak. Odasiettem a szobájukba, hogy lássam, mi a helyzet, és tényleg ott volt két ember, akiket addig még sohasem láttam. Édesanyám szeme könnyes volt. De mivel mindig is sírós volt, nem tudtam, mire gondoljak.

„Anya, nem akarok tiszteletlen lenni, de…”

– mondtam.

Közbevágott.

„Fede. Fogd be. Figyelj ezekre a férfiaktra. Jó híreket hoztak.”

Emlékszem, azt gondoltam, a Peñaroltól jöttek. Arra gondoltam, hogy új szerződést ajánlanak, és 16 évesen az első dolog, ami eszembe jutott, hogy: remek, talán tudok majd venni néhány remek új Nike-cipőt az argentinok elleni meccsre. Talán még egy PlayStation is belefér.

Forrás: Norberto Duarte/AFP

Aztán a két pasas megszólalt kasztíliai, nem pedig dél-amerikai spanyol nyelven. Itt már gondoltam, hogy bass*us, ők nem helyiek. Lehet, hogy ez tényleg igaz? Ezt mondták:

„A Real Madridtól érkeztünk. Hiszünk abban, hogy sztár lehetsz nálunk. Szeretnénk, ha te és a családod Madridba költöznétek.”

Édesanyámra néztem. Majd az ügynökömre.

„Na ne. Csak bas*akodtok velem.”

Anyukám visszanézett:

„Fogd be, Fede. Nem bas*zakszunk veled.”

500 000 játékos van a világon, és a Real Madrid engem akar leigazolni? Micsoda?!

Kirohantam a szobából, és elkiáltottam magam.

„Hol van apa? El kell mondanom apának!!!”

Lerohantam a lobbiba. Édesapám ott állt és beszélgetett néhány szülővel.

„Apa!!! Apa!!! Itt a Madrid!”

„Micsoda? Mi az, hogy itt vannak? Hol?”

– kérdezte.

„Fent a szobában! Le akarnak igazolni! A Real Madrid le akar igazolni!”

– válaszoltam.

Úgy nézett rám, mintha a világ legőrültebb embere lennék, és azt mondta:

„Fent a szobában??? Akkor te mit csinálsz itt lent? Menjél fel, te idióta!!!”

Hahaha. Mint a villám, úgy rohantam fel a szobába, és szerencsére a két madridi fickó még mindig ott volt és nem csak egy kibas*ott álom volt az egész.

Ez volt életem első tökéletes napja. Mert láttam, hogy milyen izgatottak a szüleim. Édesanyám nagyjából mindentől elsírta magát, de édesapám kőszikla volt. Nagyon sok kellett ahhoz, hogy kimutassa az érzelmeit, de láttam az arcán egy apró könnycseppet. Hahaha. Bizony, láttam a csillogást a szemében.

„A fiam a Real Madridban játszik.”

Forrás: Juan Manuel Serrano Arce / Getty Images

Ez egy olyan mondat, amelyet nem lehet megfizetni.

A világ tetején éreztem magam. Néhány hónapig. Aztán az élet, ahogy mindig, most is emlékeztetett, hogy legyek szerény.

Az élet emlékeztetett, hogy legyek szerény

Pontosan meg tudom mondani, mikor jöttem rá arra, hogy pancser vagyok.

Figyelj, valamit meg kell értened. Egy pillanatra tényleg képzeld magadat a helyembe.

17 éves vagy. Két évvel azelőtt még a földön aludtál. És most a Real Madridba igazolsz.

Ember, még hogy ne legyél elszállva?

Amikor megérkeztem, azt gondoltam, hogy én vagyok Messi és Cristiano egy személyben. Hahaha! Komolyan!

A védelmemre szóljon, amikor 17 éves vagy, fogalmad sincs róla, hogy igazából mennyire hülye vagy valójában, főleg akkor, ha kapsz egy kis pénzt és dicséretet. Ez a kombináció pokolian jó drog.

De nagyon gyorsan fel kellett ébrednem. Az első edzésem előtt a Real Madrid Castillában úgy léptem az öltözőbe, mintha a fellegekben jártam volna. Nagyon magabiztos voltam. Gyerünk. Nem is emlékszem semmire az edzésről. Az egész homályos. De arra emlékszem, hogy utána mindenki felöltözött, én pedig körülnéztem és megláttam, hogy a többiek miket viselnek.

Gucci övek.

Vadonatúj Nike cuccok. Nem kopottak.

Louis Vuitton tárcák. Louis Vuitton neszeszerek.

Szavamra mondom, és még csak nem is legendákról beszélek! Nem Benzemáról vagy Modrićról vagy Marcelóról! Ezek a gyerekek!

Ez villámcsapásként ért.

„Bass*us, Fede. Egy kéteurós póló van rajtad.”

Nekem a Zara drága volt. Ha Uruguayban Zarát viseltél, akkor te voltál a király. Körbenéztem, és láttam, hogy a srácok közül néhányan olyan órákat viseltek, amelyek többe kerültek, mint a szüleim háza.

Forrás: Daniel Ochoa de Olza The Players' Tribune

Szóval ültem ott a koszos szerelésemben, még a cipőmet sem vettem le.

Mindenki indult a zuhanyzóba. Láttam a Gucci alsóneműket. Kibas*ott Gucci alsógatyák, tesó!!! Mikor találták ki ezeket egyáltalán? Mennyibe kerülhetnek?? Hahaha. Azon gondolkodtam, hogy az az alsógatya, amelyet ma vettem fel, remélhetőleg nem lyukas. Imádkoztam, hogy édesanyám megnézte a szennyest.

Ott ültem húsz percig, mintha valamilyen nagyon fontos dolog miatt bújnám a telefonomat. Az egész csak időhúzás volt. A srácok jöttek, és kérdezgettek, hogy minden rendben van-e.

Soha nem éreztem magam ennyire kicsinek.

Megvártam, amíg mindenki lezuhanyozott és kiment a parkolóba, végül akkor öltöztem át, amikor már csak én és a szertáros maradtunk.

Aznap este elmentem a H&M-be, és kértem tíz csomaggal a legjobb alsónadrágjukból.

Hahaha! Emlékszem, hogy aznap este ezt gondoltam:

„Ember, mit gondolsz, ki vagy te? Ez a Real Madrid. Azt hiszed, hogy te vagy Cristiano? Sza* sem vagy!”

Egy gyerek voltam.

Ez a vicces a futballban. Lehet millió követőd, lehetnek dollármillióid, több millióan mondhatják, hogy te vagy a legnagyobb, te attól még csak egy hülyegyerek vagy.

Még semmit nem nyertem, ahogy senki más sem az öltözőben. Miért viselünk Gucci alsóneműt? Miért kell nekünk Louis Vuitton neszeszerben tartani a fogkefénket? Nem kritizálom őket, mivel csak naiv voltam. Egyszerűen csak meg akarom mutatni nektek, hogy milyen a futballvilág, és hogy hogyan változtatja meg az embert. Szerencsére a szüleimtől kapott értékek jelentik számomra az alapot. Amikor rájöttem, hogy senki vagyok, elkezdtem értékelni mindent, amim van.

A matracot, amelyen aludtam.

A légkondicionálót.

Az 50 csatornát a tévében.

A szertárost, aki hozta az új cipőinket.

Mi a fas*? Ez a paradicsom!

Emlékszem, hogy beálltam a játékosok parkolójába a BMW–X3-asommal, és úgy éreztem, mintha egy Ferrarit vezetnék. Úgy álltam be, hogy

„srácok, vigyázzatok, nehogy megkarcoljátok a fényezést”!

Az enyém volt a legolcsóbb kocsi a parkolóban. Hahaha. De ez volt az első kocsim, úgyhogy úgy éreztem magam, mint egy király.

Ez egy csodás időszak kezdete volt, mivel bár még nem sikerült az áttörés Madridban, és még mindig egy senki voltam, ráléptem a férfivá válás útjára.

Akitől minden megváltozott: Benicio

De az, ami mindent megváltoztatott számomra – a futballban és az életben egyaránt –, az Benicio volt.

A történetem legfontosabb fejezete az, hogy apává váltam.

19-20 évesen, futballozva, pénzt keresve, remek kocsikat vezetve még mindig csak egy kölyök voltam. Amikor 21 éves koromban megszületett az első fiam, valóban megváltozott az életem.

Az volt életem második tökéletes napja.

Korábban a teljesítményem megszállottja voltam. Ha rossz meccset játszottam, még a szüleimmel sem beszéltem egy napig. Bementem a szobámba, ott ültem és rágódtam a hibáimon. Nem tudom, hogy egészséges dolog volt-e, de amikor a Real Madridban játszol, akkor a világon a legnagyobb a nyomás nehezedik rád. Szóval 100 százalékosan megélsz mindent.

Csak Benicio születése óta érzem magam embernek, ha egy rosszabb eredmény után hazaérek. Amióta tud járni, odafut hozzám az ajtóba a kis Buzz Lightyear játékával a kezében, és megölel. Egyáltalán nem törődik a meccsel. Fogalma sincs arról, mi az a foci. Egyszerűen csak Toy Storysat akar játszani.

A szeretete emberként és labdarúgóként is megváltoztatott. Mentálisan szükségem volt rá, mivel senki sem kritikusabb velem szemben, mint saját magam. És a feleségem? Mina? Na ő egy másik szint! Nagyon jól ismeri a játékot és argentin, szóval tudjátok, hogy ők milyenek. Hahaha. Bármit is csinálok, neki sosem elég.

Forrás: Chris Brunskill / Fantasista / Getty Images

Emlékszel, amikor az Ajax kiejtett minket a BL-ből? Beültünk a kocsiba, dühöngtem, ő pedig ezt mondta:

„Tényleg, Fede? Ez most komoly? Mi volt ez? Így fogsz játszani a Real Madridban?”

„Azt hiszed, hogy nem tudom?”

– feleltem.

„Nem vállaltál semmilyen kockázatot. Lőnöd kell. Ez a játékod legerősebb eleme”

– folytatta.

Ember, maximumra kellett tekernem a hangerőt, hogy ne halljam az elemzését.

És az egészben a legrosszabb – és ezt sosem vallanám be neki, úgyhogy remélem, nem olvassa –, hogy igaza volt. Hahaha! A francba!

Igazi focista család vagyunk. Egy uruguayi, egy argentin. Ez tiszta őrület!

Szóval, amikor megszületett a fiam, az csodás változást hozott.

Ez talán olyan, amilyen az édesanyámnál is történt, nem? Amikor ránézel a fiadra, mielőtt elindulsz az edzésre, harcosnak érzed magad. Mintha Hulk lennél. Ez teljesen más ahhoz képest, mint amikor 17 évesen azt hiszed, hogy az egész világ a Gucci övekről szól. Amikor a fiadért játszol, olyan, mintha szupererőd lenne.

Aztán egy napon Mina elment egy vizsgálatra...

Nem hiszem, hogy bárkit meglep, hogy a legjobb idényem a 2021–2022-es volt, amikor Benicio kétéves volt, és egy igazi kis emberré vált, saját személyiséggel. Amikor megnyertük a BL-t abban az idényben, úgy éreztem, hogy végre letettem a névjegyem a Real Madridban. Néhány hónappal később megtudtuk, hogy ismét gyermeket várunk. Elképesztően boldogok voltunk. Az első néhány hónapban minden tökéletes volt. De egy napon Mina elment egy vizsgálatra az orvosához, és minden darabokra hullott.

Az orvos elmondta, hogy elképesztően kockázatos a terhesség, és nagyon kicsi esély van arra, hogy a második gyermekünk életben maradjon. Az orvos azt mondta, a következő hónapban figyelik a helyzetet, de addig nem tehetünk mást, mint hogy várunk.

Képzelheted, milyen volt ezt hallani.

„A babátok valószínűleg nem éli túl.”

Nem tudom leírni, micsoda fájdalmat éreztünk.

Forrás: Daniel Ochoa de Olza / The Players' Tribune

A feleségem minden egyes nap fizikailag és mentálisan is szenvedett. Bezárkóztam. Olyan típus vagyok, aki mindent magába fojt. Tudom, hogy ez nem egészséges, de ilyen vagyok. Soha nem akartam, hogy bárki is sírni lásson – még a családom sem.

A szüleim átjöttek vacsorázni, és édesanyám még csak ennyit mondott:

„Fede, nézd…”

Bamm. Ennyi elég is volt. Felálltam az asztaltól, és mentem a hálószobába, hogy egyedül legyek. Abban a 20 órában, amelyet nem a labdarúgással töltöttem, elszigeteltem magam. Se telefon. Se tablet. Csak a csönd.

Úgy éreztem, hogy nekem kell a sziklának lennem, mivel mindenki más szenvedett. Szerepet játszottam, érted? Az erős, kemény srácét, aki azt mondja a feleségének:

„Minden úgy lesz, ahogy Isten akarja.”

De amikor egyedül voltam, órákig sírtam. Gyakran bementem a fürdőbe 15 percre, ebből 10 percet sírtam miközben az arcomat a tenyerembe temettem. A mérkőzésen reggelén, amikor fókuszáltnak és nyugodtnak kellett volna maradnom, feküdtem az ágyban, és állandóan a fiunkra gondoltam.

Néha nem játszottam jól, ezt tudtam is, hallottam a lelátóról a füttyszót. A meccsek után, amikor a média kérdéseire kellett válaszolnom, nem akartam kimutatni az érzéseimet és azt, hogy mi történik.

Ez kibas*ottul pokoli volt.

Mindenkinek, aki hasonló helyzetbe kerül, azt tanácsolom, hogy ne legyen olyan makacs, mint amilyen én voltam. Nem kell némán szenvedni.

Egy áprilisi, Villarreal elleni meccs után a dolgok mélypontra értek. Mindenki tudja, mi történt. Mindenki ismeri a két oldalt. Nem akarom ezeket a csúnya dolgokat újra felemlegetni. Csak ennyit akarok mondani: a futballpályán szinte bármit mondhatsz nekem, egyáltalán nem zavar. Uruguayi vagyok, az Isten szerelmére. De vannak határok, amelyeket nem lépünk át. Nem futballistaként, hanem egy másik emberi lényként.

Ha a családomról beszélsz, az már nem futballról szól.

Akkor átléptek egy határt.

Muszáj volt reagálnom? Talán nem. Talán haza kellett volna mennem és megennem egy hamburgert a fiammal, ehettünk volna csirkefalatokat, miközben mesét nézünk. De emberből vagyok, és néha ki kell állnod magadért, a családodért.

Nagyon fájt, hogy a média erőszakos embernek állított be. Sok hazugság látott napvilágot, amelyekről kiderült, hogy nem igazak. De hogy őszinte legyek, hogy nem bántam meg semmit, mivel erősebbé emberré váltam, a családunkat pedig még inkább összehozta.

Hála Istennek ezután a sötét nap után sokkal jobban alakultak a dolgok.

Forrás: Diego Souto / Quality Sport Images / Getty Images

Amikor a feleségem végül elmondta a világnak, hogy min megyünk keresztül, minden megváltozott. Ahogy a csapattársak, a Real szurkolók támogattak minket, azt sosem fogom elfelejteni. Örökre tisztelni fogja őket a családom és én is. Elrontottam egy passzt, ők pedig úgy reagáltak, hogy skandálták a nevem. A Bernabéuban, ahol hatalmasok az elvárások, ez egy kisebb csoda.

Az, hogy 80 ezer ember így támogasson akkor, amikor a legmélyebben vagyok, olyan volt, mint 80 ezer ölelés.

Csak annyit mondhatok, hogy köszönöm mindnyájatoknak!

Másfél hónap pokol után megkaptuk életünk legjobb híreit. A vizsgálatok sokkal jobb eredményt mutattak, úgy tűnt, hogy a feleségem terhességével minden rendben van, és folytatódhat minden tovább. Természetesen a hátralévő időszak is elképesztően feszülten telt. Amíg nem tarthattuk a fiunkat a karjainkban, nem akartunk fellélegezni. De Istennek hála, júniusban világra jött Bautista.

Egészségesen és boldogan.

A mi csodánk.

A harmadik tökéletes nap.

Tudjátok, nem vagyok magammal kíméletes sem a futballban, sem a magánéletben. Nem gondolom, hogy valaha is éreztem-e azt korábban, hogy elégedett vagyok. Soha nem éreztem igazán, hogy sikeres vagyok vagy hogy eleget tettem.

De aznap reggel a kórházban, amikor a feleségem a kis Bautistát a karjaiban tartotta, azt gondoltam, hogy Fede, nézz rájuk. Ez az.

Nyertél.