A csúcsról látni a többi csúcsot is – Egy mindenkiért (filmajánló)

Szilágyi Áron – legkésőbb a tavalyi, tokiói győzelmével – örökre beírta magát a magyar sporttörténelembe. Egy olyan sportágban, egy olyan versenyszámban lett háromszor egymás után olimpiai bajnok, amelyben a szakértők szerint minden más szakághoz képest is óriási a napi forma, a pillanatnyi állapot szerepe. Nem kell tehát sokáig magyarázni, hogy miért hatalmas dolog ez, a feladat sokkal inkább, hogy rájöjjünk, mi is ennek az oka.

Muhi András a riói olimpia óta kezdte követni a kamerájával Szilágyi Áront, és ahogy a film végén jelzi is, a koronavírus-járvány az ő terveit is átírta. Elsőre talán furcsa lehet, hogy 2021-ből, a harmadik olimpiai aranyból már semmit sem látunk, ám ennek valószínűleg az az oka, hogy a bemutatót az akkor még kérdéses, azóta valósággá váló tokiói aranyérem körüli időpontra szerették volna időzíteni, a filmes utómunka tempója miatt pedig ehhez sokkal hamarabb be kellett fejezni a forgatást. A rendező a Filmhu-nak adott interjújában kitér ennek a gyakorlati oldalára is:

„Az olimpián szinte lehetetlen forgatni, vagy ha mégis, az iszonyú drága és körülményes.”

Muhinak egyébként nem ez az első sport témájú filmje, korábban a fociválogatottal is dolgozott (a „Magyarfutball, a 91. perc” című alkotása 2006-ban, a „Magyar csapat – ...még 50 perc...” című pedig 2016-ban készült el és jelent meg), rendezői hitvallását pedig a következőképpen foglalta össze.

„Producerként több műfajjal foglalkozom, rendezőként leginkább a „nagyközönségnek” próbálok dokumentumfilmeket csinálni, népszerű sport témákról, olyan nyelvezettel, amelyben a nézők legszélesebb rétegei otthon érezhetik magukat, és a film egy tágabb értelemben vett közösségi élménnyé tud válni.”

A dokumentumfilmes mindig ki van téve a környezetnek, az élet által írt forgatókönyvnek, ez itt sem volt másként. Szilágyi Áron számára ugyanis hihetetlenül izgalmasan alakult a riói olimpia utáni időszak, mégpedig főként azért, mert Áronnak nem minden sikerült, sem 2017-ben, sem 2019-ben (ekkor hazai pályán) nem jött össze az egyéni vb-arany, amire kétszeres olimpiai bajnokként jó eséllyel pályázott. Ráadásul ott voltak a csapatversenyek is, ahol nem sikerült legyőzni az örök mumus Dél-Koreát.

Film pedig nincs konfliktus nélkül, ráadásul egy sportolóról rengeteget megtudhatunk abból, ahogy a kudarcokat kezeli. Szilágyi Árontól pedig – e téren is – csak tanulni lehet. A sportág iránti szenvedély miatt természetesen megviselik őt a vereségek, ám képes tanulni a hibákból, s jóra fordítani a helyzetet. Talán kevesen tudják Áronról, de az élsportolói lét mellett folyamatosan képzi magát, pszichológiából is diplomázott, így ilyen szempontból is elemzi a saját teljesítményét, látja magát kívülről, emellett persze szakszerű segítséget is igénybe vesz.

A tudatosság egyébként is kulcsfogalom: a csapattársak is elmondják, hogy Áronnál profibb szemléletű sportolót nem igazán láttak még. Minden aspektusra akkurátusan figyel, legyen szó a korábban említett mentalitásról, az étkezésről, vagy éppen a folyamatos formában maradásról. Ha már szóba kerültek a csapattársak, a Tokióban bronzérmes kardválogatott tagjai – egy mondat erejéig térjünk ki rájuk, hiszen Muhi remekül ismerte fel, hogy hiába Szilágyi van a fókuszban, a többiek (Decsi Tamás, Szatmári András és Gémesi Csanád) önmagukban is érdekes figurák. A vb-győztes Szatmári megjelenése az igazán izgalmas a filmben, egy hihetetlenül tehetséges, ám kicsit bohém vívót ismerhetünk meg a személyében.

“Nem vagyok zseni. Nem csinálok semmi olyat a páston, amit kemény munkával ne lehetne megtanulni” – mondja Szilágyi Áron a film egy pontján, ez a mondat pedig különösen izgalmas.

Nem feltétlenül azért, mert egyetértünk vele (az olaszok klasszis vívója, a filmben megszólaló Aldo Montano is vitatja), hanem mert jól mutatja a Szilágyi-recept fő összetevőjét. Ami nem a szerencse, és még csak nem is az a bizonyos tehetség vagy készség, amivel vagy születünk, vagy nem, hanem az, amit bárki elvégezhet; a precíz és tudatos munka.

“Ő már kétszeres olimpiai bajnok volt, amikor megkerestem. Úgy éreztem, neki igazából nincs veszítenivalója. Ha nem sikerül a film, vagy az olimpia, akkor is legenda marad. Ezenkívül izgalmas egyéniség, kifejezetten fotogén ő is és a sportága is, és soha nem készült a vívásról ilyen lélegzetű munka, teljesen szűz terep volt” – mondta a korábban már emlegetett interjúban Muhi, és tényleg kevés vívófilm jut eszünkbe, pedig a vívásban van egy nagyon érdekes feszültség.

Kívülről az egyik legelegánsabb, legkörmönfontabb sportág, miközben mégis a küzdés, a párbaj ősi hagyományaihoz nyúlik vissza. A film így még akkor is képes feszült pillanatokat okozni, ha a néző egyébként tisztában van az eredményekkel. Olyannyira (és talán ez lehet az egyik kritikai megjegyzésünk), hogy az alkotók néha kicsit feleslegesen is erősítenek rá a hatásra.

Végezetül hadd emeljem ki a kedvenc momentumomat a filmből. Összességében is azt gondolom, hogy az apró gesztusok, az elkapott pillanatok működnek a legjobban ebben az alkotásban, de még ezek közül is kiemelkedik, mikor Szilágyi Áron a budapesti vb előtt megborotválkozik. Áron nem volt jó formában a versenyt megelőzően, így úgy érezte valamin változtatni kell, és úgy döntött, megszabadul az arcszőrzetétől. Fantasztikus látni, hogy egy egyébként ennyire tudatos ember hogy képes ilyen apró babonákba kapaszkodni, és hogy próbálja kimozdítani magát a komfortzónáiból. Ráadásul egy ponton meg is vágja magát, majd elmondja, hogy talán felesleges is volt ezért szenvedni, majd később a vb-n valóban nem jön össze a jó szereplés.

Az Egy mindenkiért intim portré korunk egyik legjobb magyar sportolójáról, mely úgy tud inspiratív lenni, hogy nem csinál héroszt a főszereplőjéből, hanem épp arra hívja fel a figyelmet, hogy a sikerhez jórészt olyan út vezet, ami mindenki számára bejárható.

A film elérhető az HBO GO kínálatában.

A Szilágyi Áronról írt korábbi cikkeink ide kattintva érhetőek el.

Képek forrása: Filmhu