A Fáy utcából Amerikába, avagy egy fiatal magyar játékos útja és dilemmái – interjú Riesz Péterrel

– Menekülés Amerika, vagy egy álom megvalósítása?

– Abból a szempontból, hogy mindig szerettem volna topegyetemen tanulni, inkább álom, valahol ugyanakkor menekülés is. Azt éreztem ugyanis, Magyarországon, ha nem akarok a továbbtanulás lehetőségéről lemondani, bezáródnak előttem a futball kapui. Úgy véltem, ha komolyan akarom venni az egyetemi tanulmányokat, idehaza nem tudok a szintemnek megfelelő ligában játszani.

– Nem csak itthon, Európában is ritka, hogy valaki magas szintű futball mellett ugyancsak magas szinten tanuljon.

– Lehet, éppen ezért kellene ezen változtatni. Az azért látható, nyugaton vannak U21-es csapatok, meg U23-asok is, úgy azért van mód közben edukálódni, nálunk kevésbé.

Fotó: vasasfc.hu

– Miért éppen az Egyesült Államok?

– Azt az esélyt, hogy kiskorom óta focizom, szerettem volna kihasználni, a futballal sportösztöndíjat viszont Szingapúrban vagy Hongkongban kaphattam volna még, így aztán nem volt kérdés, hogy Amerikát választom. Vannak jó minták, barátok, akik ugyanezt az utat járják, elég csak korábbi vasasos edzőm, Komódi László fiát megemlíteni, az ő példájuk kellő inspirációval szolgált.

– De az önmagában még kevés ugye, hogy néhányaknak sikerült, elvégre a világ minden tájáról igyekeznek diákok százezrei amerikai egyetemekre bejutni.

– Valóban, tenni is kellett érte. Tudni kell, hogy a Northwestern tanulmányi szinten olyan magas presztízsű egyetem, hogy a jelentkezők hat százalékát veszik csak a fel, jelenleg nincs is magyar diákjuk.

A legfontosabb előfeltétele a bejutásomnak az volt, hogy a tanulás a versenysport ellenére sem volt soha nekem másodlagos. A belső motivációm mellett a környezetem és a szüleim példája is ott lebegett előttem, hogy a tanulás, a megszerzett tudás, a diploma mennyire fontos az életben.

Amikor tudatosult bennem, itthon nem lesz lehetőségem arra, hogy magas szintű tanulás mellett magas szinten focizzak, egy amerikai egyetemekre aspiráló sportolók felvételijét támogató közvetítő iroda segítségéhez fordultunk. Az iránymutatásuk szerint először is letettem az amerikai érettségit, az Egyesült Államokban elfogadott nyelvvizsgát, majd készítettem egy videót magamról, a játékomról, amit elküldtünk az első divízióban szereplő 96 egyetemi edzőnek. Ezek után elkezdtem rengeteget beszélgetni az anyagomat megtekintő trénerekkel, megpróbálni meggyőzni őket arról, én vagyok az emberük. Amerikai módra el kellett adni magam. Izgalmas időszak volt, az időeltolódások miatt éjszakába nyúló interjúkkal, de nagyon motivált voltam. Az egyeztetéseket aztán siker koronázta, mert hat egyetemtől kaptam felvételi ajánlatot, két egyetem edzője pedig Magyarországra repült, hogy személyesen is megismerjen. A döntésemet végül leginkább az befolyásolta, hogy a kiváló sportprogrammal, és az amerikai szinten is kimagasló infrastruktúrával bíró, Chicagótól nyolc kilométerre lévő evanston-i Northwestern University vezetőedzője, Russel Payne annyira ragaszkodott hozzám, hogy decemberben meghívott próbajátékra, ismerkedésre, s az egyetemet is bemutatta. Miután a játékommal és a pályán kívüli viselkedésemmel is elégedettek voltak, a hazaérkezésemkor már várt az ajánlatuk az ösztöndíjra. Büszkeséggel tölt el, hogy egy olyan szaktekintély választott a csapatába, aki az egyetemi vezetőedzői státusza mellett az Egyesült Államok felnőtt labdarúgó-válogatottjának az asszisztense. Korábbi egyetemi csapataiból 12 játékosnak sikerült az MLS-be szerződni.

– Amerikai kollégista leszel tehát.

– Igen, az első két évben kötelező az összes sportolónak a kollégiumban lakni, ami a pályáktól egy utcányira terül el. Párosával foglaljuk el a szobákat, sorsolás alapján. Délelőtt futball, délután oktatás.

– Fordítva gondolnám…

– Én is, de a sportolóknak valamiért délutáni kurzusok vannak inkább.

– És milyen szakot választottál?

– Közgazdaságtant, ez az úgynevezett major szak, emellett kell egy második nyelvet választani, az lesz nekem a német, mert azt eddig is tanultam, valamint a fő szakirány mellett fut majd egy minor kurzus, esetemben a pénzügyi-gazdasági szak.

– Mennyire megy amúgy az angol?

– Szerintem az egy fiatalnál ma már természetes, hogy tud angolul, gyerekkorom óta tanulom, a középfok megvan, de alighanem a felsőfok is menne.

– Nem szeretném a futballközeget en bloc megbántani, de korántsem magától értetődő, hogy egy mai magyar futballistanövendék keni-vágja az angolt.

– Oké, ez igaz. A családunkban nagyon fontos azonban a tanulás, az AKG-ra járva nívós oktatásban részesültem. Azért is választottam egykor az Alternatív Közgazdasági Gimnáziumot, hogy tudjak mellette focizni.

– Amerikában is fogsz, de milyen szintű ligában?

– Az egyetemi bajnokságnak van egyes, kettes és hármas divíziója, az én egyetemem a legerősebb egyes divízió tagja. Azokon belül is vannak különböző konferenciák, régiók szerint, mert hát Amerika elég nagy ország… Az adott konferenciából az első két helyezett jut el a rájátszásba, ott küzdenek aztán a csapatok az ország legjobbjának járó címért.

– És a major sportok mintájára el lehet az egyetem után az MLS-be jutni? A profiliga scoutjai figyelik a bajnokságotokat?

– Igen. Ha nem is pont úgy megy, mint a kosárlabdában vagy az amerikai futballban, elég sok játékost draftolnak az MLS csapatai. Az egy másik kérdés, mi lesz a sorsuk az MLS-ben, mennyi lehetőséget kapnak, de van egy erős kapcsolat a profiliga és az egyetemek közt.

Fotó: Riesz Péter

– Az, hogy Amerikába költözve minden új lesz, inkább félelemmel vagy kellemes izgatottsággal tölt el?

– Most már átfordult izgatottságba, az elmúlt egy hónapban azonban nagyon aggódtam azon, hogyan alakul az életem. Szerencsére számos orientációs segítséget kapok, segítenek abban, hogy minél inkább el tudjam képzelni az ottani életem, küldenek nekem iskolai anyagokat, segítenek abban is, milyen szakokat válasszak, összekötnek idősebb diákokkal, kapok feladatokat, szóval jól kitalálták, hogyan tegyék könnyebbé a beilleszkedést.

– Jártál már egyébként a tengerentúlon?

– Igen, a családdal, nyaraláson. A szüleim azért viszonylag sok időt töltenek el Amerikában, én a foci miatt ritkán tarthattam csak velük. Édesapám orvos, egyetemi oktató, és mert a legnagyobb konferenciák Amerikában vannak, gyakorta odalátogat, sokszor elkíséri az édesanyám. Aki amúgy mérnök és közgazdász végzettségű, de nem csak miatta választottam ezt a szakot, bár édesanyám fantasztikus szervező és problémamegoldó, remélem, örököltem ezt a tulajdonságát.

– Az első kérdésben felvetett álom vagy menekülés témakör egyik felét átrágtuk, de mi van a meneküléssel? S ha már itt tartunk, milyen egy 19 éves játékos szemével a magyar futballvalóság?

– Ahogy említettem, az én szempontomból a legnagyobb probléma az, hogy nem lehet a profi futball mellett tanulni. De amúgy is elég tanácstalan lennék, ha csapatot kellene keresnem, nem tudom, találnék-e. Az elmúlt szezonom elég rosszul sikerült. Felkerültem a Vasas NB III-as csapatába, 2003-as születésűként nem voltam azonban a támogatott korosztály tagja, így alig játszottam.

Megjósolhatatlan volt, mikor ki játszik vissza, de leginkább az őszinte beszédet és a kommunikációt hiányoltam.

A 38 fordulóban 15-ször kezdhettem, akkor is általában csatárként, mert arra a posztra kellett ember, miközben én középpályás vagyok. Szóval a magam szempontjából csalódást jelentett az előző idény, akkor is, ha a hét gólommal házi gólkirály lettem.

– Az Újpestből igazoltál a Vasasba, a két klubban eltöltött utánpótláséveid alapján milyennek találod a hazai akadémiai képzést?

– A Vasast tartom a nevelőegyesületemnek, mégiscsak Angyalföldön töltöttem el a legfontosabb éveimet. Azt tapasztaltam, hogy az edzőim rendkívül empatikusak, az emberi oldal kimagaslóan jó, nagyon meg voltam elégedve velük, a körülmények viszont elmaradnak a nyugat-európaitól, elvégre három korosztály edzett egy műfüves pályán, és egy kis konditermünk volt még. Az épülő új füves pályával javul az infrastruktúra.

Fotó: vasasfc.hu

– Idehaza ugyancsak nehézséget jelent a felnőttek közé integrálódni, bár az máshol sem egyszerű…

– Sok szó esik a felnőtt és az utánpótlás különbségről, és azt tényleg tapasztaltam az NB III-ban, hogy a napközben civil munkát végző rutinos játékosok hogyan futballoznak: nem futnak feleslegesen egy métert sem, csak annyit csinálnak a pályán, amit a képességeik megengednek, mégis megoldják az egyes játékhelyzeteket. Arra nagyon jó volt a harmadosztály, hogy lássuk, hogyan kell hatékonyan futballozni. Szükség lenne viszont szerintem még egy évre és versenysorozatra az utánpótlás és a felnőtt között, egy olyan plusz évre, amelyikben tovább erősödhetünk. Ehhez képest azt olvasom, a Honvéd és az MTK sem indít U19-es csapatot, és hogy rengeteg gyereket elküldenek, ami szerintem nevetséges. A különleges tehetségek, amilyen Szoboszlai Dominik vagy Sallai Roland, úgyis befutnak külföldi karriert, de akik nem ennyire kiemelkedők, vagy csak később érnek, azoknak lenne legalább esélyük, ha az U19 után lenne még plusz két évük. Én is az utóbbiak közé tartozónak vallom magam. Korán megnyúltam, U17-ig borzasztó volt a koordinációm, most, 19 évesen kezdtem csak azt érezni, futballistává válhatok. Jól jönne még minimum egy év a nyugodt fejlődésre.

– Hiányzik a türelem a fiatalokkal szemben?

– Igen. Nálunk nagyon. Próbálnak ugyan minél több fiatalt eljuttatni a felnőttbe, az edzéseken néhányan együtt készülhetnek az első csapattal, az edzőmeccseken olykor szerepet kapnak, ha eljön azonban a hétvége, vagy nem merik őket berakni, vagy az első hiba után kikerülnek a csapatból.

Az szerintem jó ösztönző a szövetség részéről, hogy pénzt kap a klub a fiatalok szerepeltetéséért, ennél azonban sokkal több fiatal focista játszhatna a felnőttben. Én mindig magamban keresem először a hibát, kint mégis inkább mernek a fiatalokhoz nyúlni, nem kell nagyon messzire menni, elég csak a Salzburg példáját megemlíteni.

– Ha már az álommal kezdtük: mi volt gyerekként a vágyad?

– Mindig is Újpesten szerettem volna futballozni, a klub iránti rajongás a nagyszüleimtől jön, családilag kódolva van belém, hogy az Újpestnek kell szurkolni. Úgyhogy gyerekfocistaként az volt a célom, hogy egy nap a Szuszában játsszam. Ez volt a vízióm. Tíz-tizenöt éve még sokan jártak a Megyeri útra, bennem pedig továbbra is ott motoszkál, hogy jó lenne egy nap a teltházas Szusza-stadionban futballozni.

Kiemelt fotó: Riesz Péter