A férfi válogatott összeomlott, a női majdnem mennybe ment a vízilabda vb-n

Muszáj egy személyes megjegyzéssel kezdenem. Itt a Büntető felületén is főleg kézilabdával foglalkozom, ezt a sportágat ismerem a legjobban, így valóságos felüdülés volt hallgatni a férfi vízilabda-válogatott szereplésével kapcsolatos értékeléseket. Gondolok itt akár a stúdiós műsorokra, ahol Madaras Norbert és Cseh Sándor értékelte nagyon korrekt módon, a kritikát is bőséggel adagolva a látottakat, de szerencsére Märcz Tamás értékelése is kellően önkritikusra és nagyon információban gazdagra sikeredett.

Induljunk is a kapitánytól, aki a Montenegró ellen sikerrel megvívott, a számunkra a hetedik helyet jelentő találkozó után egy meglehetősen hosszú interjúban értékelte a vb-szereplést. Érdemes megnézni vagy elolvasni az egész beszélgetést, most csak az izgalmasabb részletekre térnék ki külön:

„Amikor le kellett adnom a vb-névsort, még nem jött össze a csapat. De amikor megérkeztek a játékosok, látszott, hogy nincsenek olyan jó állapotban, a dinamikák sem működtek a csapaton belül.”

Mindez teljesen egyértelmű volt a találkozókat nézve. Ha utólag gondolunk vissza a szereplésre, már rögtön az első meccsek után észre kellett volna venni a jeleket. Az, hogy a most jóval gyengébb Montenegró és Grúzia ellen is szenvedett a magyar válogatott, már utalt arra, hogy nincs minden rendben a csapatnál. Persze kicsit jóhiszeműen lehetett arra gondolni, hogy a formaidőzítés esetleg a torna második felében élesedik majd, ez azonban minden bizonnyal hiú ábránd volt. És pont azt lehetett érezni az első pillanattól fogva, amit a szövetségi kapitány is említett: ennél a csapatnál valami a kohézióban, összetartásban nem volt a helyén. Mindezzel persze nagyon nehéz mit kezdeni egy ilyen publicisztikában is, mert ez a legnehezebben (vagy talán egyáltalán nem) mérhető aspektusa a sportnak, de egy ilyen szereplés bőven múlhat ezen is.

Pláne úgy, hogy ahogy már egy korábbi cikkben említettük, a szakemberek a felkészülés során arról beszéltek, hogy ez a magyar válogatott egyéni képességeket tekintve akár a világbajnoki aranyéremre is pályázhat, ha pedig megnéztük a névsort, ez így is volt. Zalánki Gergő BL-győzelemből érkezett a tornára, a Vámos Márton, Varga Dénes, Manhercz Krisztián és Hárai Balázs alkotta maghoz pedig olyan fiatalok csatlakoztak, mint Nagy Ádám vagy Burián Gergő, nem is beszélve arról, hogy a három balkezes játékos a mezőnyben szinte egyedülálló variációs lehetőséget jelentett.

Fotó: Derencsényi István (MVLSZ)

A vízben viszont egy pillanatra sem érződött, hogy ez csapat ott lehet a legjobbak között. Rögtön adja magát a párhuzam a januári férfi kézilabda Európa-bajnokság és a férfi vízilabda-válogatott mostani szereplése között, ez pedig sok tekintetben meg is állja a helyét. Mindkét esetben olyan financiális lehetőségek állnak a hazai szövetség és a klubok rendelkezésére, mint nagyjából sehol máshol a világon, ráadásul a vízilabdázók egy Európa-bajnoki cím és egy olimpiai bronz után érkeztek a hazai vb-re (ahogy egyébként a kézisek is, nyilván más dimenzióban, de jó sorozat után kezdték meg a kontinenstornát).

Nagy különbség viszont, hogy míg a Bánhidi Bencéék esetében a közvélemény és tulajdonképpen a szakmai vezetés is a mentális terhet jelölte meg a kudarc fő okaként, addig ez jelen esetben elő sem került. Ez egyrészt fakad a két közeg közötti különbségből (hiszen a mentális teher, bár valóban fontos szempont, éppúgy használható üres kifogásként is, vízilabdában pedig nem divat az ilyen), másrészt talán abból is, hogy a csapatösszeállítás problémái miatt ezzel foglalkozni már tényleg nem jutott idő.

A korábbiaknál fontosabb közös pont viszont, hogy a kézilabda és a vízilabda szereplésben igen érezhetően jelenik meg az is, hogy a mezőny felerősödött. Az elmúlt években férfi pólóban nem nagyon lehetett elképzelni, hogy az Egyesült Államok tétmeccsen veri meg a magyar együttest, még ha ehhez nyilván egy extrán maga alatt lévő magyar válogatottra is szükség volt. És mindez már annak eredménye volt, hogy Märcz Tamás együttese a nyolc között a játék képe alapján sima vereséget szenvedett – igazolva azt a szintén gyakran hangoztatott tételt, hogy ebben a sportágban a negyeddöntő a kulcsmeccs.

Ezzel párhuzamosan pedig Magyarország elvesztette korábbi domináns helyét a férfi vízilabdában. És ezt még csak nem is a Kemény Dénes csapata iránt érzett (teljesen jogos) nosztalgia mondatja velünk, hanem a számok is. A magyar csapat az elmúlt évtized világversenyeit tekintve a 2012-es olimpián, a 2015-ös vb-n, a 2016-os olimpián, a 2018-as Eb-n és a mostani vb-n is kimaradt a legjobb négyből, ami jól mutatja, hogy egyetlen világversenynek sem vághat úgy neki ma már a magyar együttes, hogy biztos az éremszerzés.

A jelenlegi szereplés tehát egy folyamat része, nincs igaza azoknak, akik szerint egyetlen jelentéktelen kisiklásról van szó. Ettől függetlenül mindegyik világversenyeken nüanszokon múlott a továbbjutás, amelyeket a mieink bármikor a magunk javára fordíthatnak, hiszen a játékosok megvannak hozzá.

Fotó: Derencsényi István (MVLSZ)

Volt a cikk elején említett Märcz-nyilatkozatnak még egy érdekes része, mikor a kapitány arról beszélt, hogy ha az eredeti tervek szerint, Fukuokában rendezték volna meg a vb-t, valószínűleg sokkal markánsabban nyúl az összeállításhoz. Nem tudni, hogy esetleg a sportági vezetés részéről volt-e ezzel kapcsolatos nyomás, vagy maga a kapitány érezte úgy, hogy ebben a helyzetben vissza kell nyúlnia a biztoshoz, de utólag kijelenthető, hogy valószínűleg nem kellett volna egy egész olimpiai ciklus tervét sutba dobni azért, mert hazai pályán rendezik a vb-t. Ez mindig egy extra teher, ezzel nem lehet mit kezdeni, és nyilván sosem tudjuk meg, hogy más összeállításban mi lett volna, de a megkötött kompromisszumok láthatóan nem voltak jó hatással a gárdára.

Bár a vízilabdában egyáltalán nem gyakori a kapitányváltás, Märcz Tamás is 2017 óta ül a padon, most mind a szakvezető, mind Vári Attila, az MVLSZ elnöke nyilatkozatából arra lehet következtetni, hogy közel sem biztos az edző jövője. Ha marad, ha nem, nem lenne nagy meglepetés, ha az augusztus végi Eb-n egy nagyon más összetételű magyar válogatott ugrana a vízbe.

Nem nagyon van oka viszont változtatni Bíró Attilának, a női vízilabda-válogatott szövetségi kapitányának, hiszen a lányok kihozták a maximumot ebből a szereplésből, még akkor is, ha egy világbajnoki döntő elvesztése mindig fájó pont, de az Egyesült Államok női vonalon jelenleg tétmeccsen szinte verhetetlen. A magyar csapat tehát büszke lehet a teljesítményére, és ha már eddig is folyamatosan a párhuzamokat kerestük, akkor elmondható, hogy míg a férfiaknál a csapatösszetartás hiányzott, addig a lányoknál épp ez tűnt nagyon erősnek. A csapat legnagyobb klasszisa, Keszthelyi-Nagy Rita a férfi sztárokkal szemben az egész torna során kitűnően játszott, mellette pedig a nagy potenciállal rendelkező játékosok közül Gurisatti Gréta, Natasa Rybanska és Parkes Rebecca az egész tornán, Vályi Vanda és Leimeter Dóra pedig időszakosan nyújtott meghatározó teljesítményt.

Bíró Attila együttese korösszetétel szempontjából is kifejezetten jó, szinte az összes játékos az ideálisnak számító 23-28 éves kor között van, a csapat magja pedig évek óta együtt játszik. A 2015 őszén kinevezett kapitány rögtön jól rajtolt, 2016 januárjában a mieink megnyerték az Európa-bajnokságot, a 2017-es vb-n jött egy kisebb visszaesés és hazai pályán csak ötödik hely jött össze, ezt követően azonban a csapat mindig bejutott a legjobb négy közé, és néhány negyedik hely után a 2020-as, szintén budapesti Eb-n és a tavalyra halasztott olimpián is bronzérmet szerzett.

Fotó: Derencsényi István/MVLSZ

Van tehát egy jó korban lévő válogatott (aminél persze röviden érdemes megemlíteni, hogy némi problémát jelez azért az utánpótlással kapcsolatban, hogy több poszton is honosításra volt szükség, centerben például mindkét játékos így került a magyar csapathoz), egy edző, akinek láthatóan jó a kapcsolata a játékosokkal, és ami nagyon fontos: közeli célok.

Kiemelt kép: Derencsényi István/MVLSZ