A fiatal magyar védőknek kevesebb lehetőség jut, mint a határ túloldalán

Hegedűs Henrik elsősorban a magyar válogatottat és annak Európa-bajnoki szereplését értékelte a számok nyelvén – részletesebb beszámoló a Nemzeti Sport Online-on olvasható –, ez előadást lezáró észrevétele pedig arra utalt, hogy a hazai klubcsapatok egyre kevesebb lehetőséget biztosítanak a fiatal magyar csatárok számára. E gondolatmenet alapján most soronként végigvesszük, hogy az elmúlt években hogyan alakult a trend az NB I-ben. Máshol is megfigyelhető ez, vagy vannak szerencsésebb pozíciók? Nemzetközi összehasonlításban hasonló tendenciák figyelhetők meg? Sorozatunk első részében a kapusok helyzetét vizsgáltuk meg, a második írásunkban a védőkkel folytatjuk.

A kapusokhoz hasonlóan a védősorba – főleg a közepére – is nagy kihívást jelent bekerülni egy, az utánpótlásból nemrég felkerült játékos számára. A vezetőedzők ritkán kockáztatják meg, hogy a középhátvéd posztjára egy tapasztalatlan futballistát állítsanak. Amíg egy tehetségesnek gondolt támadó mérkőzés végi becserélése nem jelent különösebb kockázatot, hiszen ha az ellenfél kapuja előtt hibázik, az nem sodorja elkerülhetetlenül gondba csapatát, addig a védősorban egy szerencsétlen hiba is megfordíthatja a játék menetét. A bizalom – vagy a kényszerűség – tehát ennél a posztnál is fontos szerepet játszik egyes labdarúgók bemutatkozásakor.

A szélső hátvédek esete kicsit más. Mivel távolabb vannak a pálya centrumától, kisebb rajtuk a felelősség, ez pedig nagyobb esélyt jelent, hamarabb kaphatják meg a lehetőséget. A másodosztályban például a „kvótafiatalokat” is gyakran a szélső védők helyén „rejtik el” a vezetőedzők.

Módszertan

Az elemzés során az fbref.com adatait vettem kiindulópontnak. Az elmúlt öt szezonban pályára lépett 21 évnél nem idősebb labdarúgóikat gyűjtöttem össze. Az fbref.com oldalán a hosszabbítás perceit nem számították be, ezért ha a játékos a teljes játékidőt a pályán töltötte, akkor 90 perc szerepel a neve mellett. További megjegyzésem, hogy a cikkben a rendszeresen játszó fiatalok alatt azokat a futballistákat értem, aki legalább tíz mérkőzésnyi játékidőt – 900 percet – a pályán töltöttek egy szezonban. A nemzetközi összehasonlítás kedvéért a horvát és a német bajnokság legutóbbi szezonjának adataival is összevetjük a számokat. Előbbivel a térségi közelség és a két liga hasonló pályája miatt, utóbbival pedig azért, hogy egy topliga esetleges eltérései is bemutathatók legyenek.

A számok alapján

Első lépésben nézzük meg, hogy az elmúlt öt idényben hányan kaptak lehetőséget a bizonyításra a magyar első osztályban.

A diagramon látható, hogy alapvetően egy csökkenő tendencia figyelhető meg. Míg az időszak elején csapatonként kb. két utánpótlás-korú védőt vetettek be az együttesek, addig a 2019-2020-as bajnokságra ez a szám lecsökkent nagyjából egy főre. Egyedül az utolsó idény adata tér el ettől a trendtől, ehhez azonban hozzájárul, hogy a Covid-19 miatt néha olyan játékosok is pályára kerülhettek – emlékezzünk csak az Újpest–MTK összecsapásra –, akik normál körülmények között valószínűleg nem kaptak volna lehetőséget.

A rendszeresen játszó hátvédek számában is hasonló tendencia fedezhető fel az NB I-ben. A csapatonkénti egy főről eljutottunk addig, hogy csak a mezőny kevesebb, mint fele szerepeltetett ebbe a korosztályba tartozó labdarúgót. A vírushelyzet ebből a nézőpontból pozitívan befolyásolta a folyamatot. Kérdés csak az, hogy a poszt-Covid időszakban merre mozdulnak majd el a számok?

A következő ábrán a rendszeresen játszó védők idényenkénti átlagos játékperceit láthatjuk.

Megállapíthatjuk, hogy bár nem jelentős a különbség, mégis a 2018-2019-es és a 2019-2020-as bajnokság volt az, ahol a legtöbb időt tölthették a pályán. Ezekben az idényekben kevesebben tudtak bekerülni a rendszeresen játszók kategóriájába, aki viszont igen, az többet szerepelhetett. Ha 90 percre vetítjük az adatokat, akkor ebben a két kiírásban ez 19 találkozót jelent, míg a korábbi évadokban sorrendben 18 és 17, legutóbb pedig 16 mérkőzésnyi idő jön ki.

Egyénileg ebben az időszakban Rus Adrián volt a legsikeresebb. A román válogatott játékos a Balmazújváros mezében 2017-2018-ban 2627 játékpercig jutott, ami 29 teljes mérkőzés idejét is meghaladta. Őt követi Kusnyír Erik, aki Debrecenben a kiesés évében 2419 percig, azaz majdnem 27 találkozó erejéig játszhatott a csapatban. Több szezonon keresztül is a legjobbak közé tartozott Lenzsér Bence, Pávkovics Bence és Bobál Dávid, akik mostanra stabil élvonalbeli labdarúgónak mondhatják magukat. A legsikeresebbek azonban Botka Endre, Szalai Attila és Bolla Bendegúz, akik már a válogatottban is bemutatkozhattak. Botka Endre kora miatt csak az első bajnokság során esett a vizsgált korosztályba, de Szalai Attila és Bolla Bendegúz két évben is a legtöbbet játszók közé került. Érdekesség, hogy ők a szélen, vagy a szélen is bevethető labdarúgók. Bolla Bendegúz egyértelműen szélső hátvéd illetve szárnyvédő, Szalai Attila is sokszor a balszélen játszott Mezőkövesden, míg Botka Endre afféle mindenesként a védelem mindegyik posztján előfordult, ám főleg az utóbbi időben már inkább valamelyik külső szerepkör az övé.

Láthatjuk tehát, hogy az elmúlt időszakban is képesek voltak a hazai első osztály klubjai olyan fiatal védőket felépíteni, akik nemzetközi szinten is megállják a helyüket, de vajon más ligákkal összehasonlítva álljuk-e a versenyt?

A diagramon a magyar, a horvát és a német élvonal szereplési adatait látjuk.

Mindegyik bajnokság esetében az első három oszlop a lehetőséget kapók számát, a második három a rendszeresen játszókat mutatja az utolsó három befejezett szezon során. Megállapíthatjuk, hogy Horvátországban és Németországban is több esélye nyílik a bizonyításra egy karrierje elején járó hátvédnek, mint nálunk. Míg az NB I-ben klubonként alig több, mint egy védő kap szerepet átlagosan, addig ez a szám a tíz csapatos horvát élvonalban a hármat is meghaladja, de a Bundesligában a gyengébb években is közelebb van a kettőhöz, mint a másfélhez.

A rendszeresen játszóknál is hasonló a helyzet. Nálunk az első két évben a fél főt sem éri el átlagosan, míg Németországban nem sokkal kevesebb, mint egy, a horvátoknál pedig 1,1-től 1,8-ig változik az érték.

A vizsgált időszakban nincs olyan adatsor, ami ne a harmadik helyet jelentené számunkra az összehasonlításban. Egyedül az vigasztalhat bennünket, hogy míg Magyarországon az utolsó év miatt nem csökkenő a trend – gondoljunk a cikk elején lévő ötéves időszak adataira –, addig déli szomszédaink utóbbi három idénye egyértelmű visszaesést mutat. A vírushelyzet az Adria mentén nem eredményezett emelkedést – szemben a magyar és a német adatokkal.

Mi húzódik meg a számok mögött?

Megállapítottuk, hogy pusztán a számok vizsgálata alapján regionális és európai szinten elmaradunk a vizsgálatba bevont versenytársainktól. De mi van akkor, ha a játékosok minőségét is figyelembe vesszük?

Ahogy már korábban volt róla szó, az időszak három válogatott futballistát és további egy kerettagot – Spandler Csaba – adott Magyarországnak. [Az összevetés során csak a hazai válogatott szempontjait vettem figyelembe így Rus Adrián (Románia), Lirim Kastrati (Koszovó) és Cristian Ramírez (Ecuador) kimaradt.] Figyelembe véve a korántsem kiemelkedő számainkat ez nem is olyan rossz mérleg.

A horvát válogatott védelme inkább a rutinosabb játékosokra épít – Domagoj Vida, Dejan Lovren, Borna Barisic, Sime Vrsaljko – így a fiatalok közül csak kevesen tudnak kerettaggá válni. Az egyik ilyen kivétel Josko Gvardiol, aki a Dinamo Zagreb színeiben már fiatalon bemutatkozhatott Horvátországban, jelenleg pedig már az RB Leipzig futballistája. Mellette még Borna Sosa az, aki néhány évvel korábban szintén a fővárosiaknál kapott először bizalmat az élvonalban.

A német válogatott ezen a téren egyértelműen kiemelkedik. Ehhez a korosztályhoz tartozik, és az élvonalban 21 éves kora előtt már szerepelt Jonathan Tah, Niklas Süle, Lukas Klostermann, Thilo Kehrer vagy Ridle Baku. Még az is belefér számukra, hogy Robin Koch csak 21 éves korát követően mutatkozott be a Bundesliga 1-ben.

A második helyért nagy a küzdelem a magyar és a horvát válogatott között. A létszámot tekintve jobban állunk és azt gondolom – lehet, eléggé elfogultan –, hogy Szalai Attila közelíti Josko Gvardiol szintjét, ahogyan Bolla Bendegúz sem marad sokkal el az én megítélésem szerint Borna Sosától. Ha a magyar futball megítélése a horvát szintjén lenne, akkor ők is már egy európai topligás csapat keretéhez tartozhatnának. A két nemzeti csapat összehasonlításánál azért azt se felejtsük el, hogy a horvátok védelme több rutinos labdarúgóból áll, akiket a fiatal riválisaik egyelőre még nem tudtak kiszorítani. Nálunk ez a korcsoport ilyen nívóval nem képviselteti magát a keretben.

Összegzés

Megállapítottuk, hogy a védőket tekintve az NB I elmarad nemcsak Németország, hanem a regionális vetélytárs Horvátországtól is. Öröm az ürömben, hogy talán a koronavírus-járvány megadja azt a kényszert – Csörgő Viktor például ennek köszönheti élvonalbeli bemutatkozását a Gyirmótban –, amivel felzárkózhatunk ebben a kategóriában a déli szomszédunk ligájának szintjére.