A fiatal támadóknak sanyarú a sorsuk a magyar élvonalban

Hegedűs Henrik elsősorban a magyar válogatottat és annak Európa-bajnoki szereplését értékelte a számok nyelvén – részletesebb beszámoló a Nemzeti Sport Online-on volt olvasható.

 –, ez előadást lezáró észrevétele pedig arra utalt, hogy a hazai klubcsapatok egyre kevesebb lehetőséget biztosítanak a fiatal magyar csatárok számára.

E gondolatmenet alapján megvizsgáljuk, hogy az elmúlt években hogyan alakult a trend a magyar élvonalban. Máshol is megfigyelhető ez, vagy vannak szerencsésebb pozíciók? Nemzetközi összehasonlításban hasonló tendenciák figyelhetők meg? Sorozatunk első részében a kapusok helyzetét vizsgáltuk meg, a második írásunkban a védőkkel foglalkoztunk, múlt héten a középpályásokkal folytattuk, sorozatunkat pedig ezúttal a középcsatárokkal zárjuk le.

Ez az a poszt, ahol talán a legkönnyebb pályára kerülni, ugyanakkor az itt szereplőket cserélik le leggyakrabban a vezetőedzők, ha meg kell változtatni a mérkőzés menetét vagy frissíteni kell a csapaton. A pályafutásuk elején járó csatárok ezért nagyobb eséllyel kelnek versenyre rutinosabb társaikkal a játékpercekért, mint a hátvédposzton és különösen a kapusként szereplő kortársaik, egyúttal azonban gyakrabban is cserélik le őket a szakvezetők. Erre jó példa Bojan Miovszki vagy Zimonyi Dávid mutatója.

Módszertan

Az elemzés során az fbref.com adatait vettem kiindulópontnak. Az elmúlt öt szezonban pályára lépett 21 évnél nem idősebb labdarúgóikat gyűjtöttem össze. Az fbref.com oldalán a hosszabbítás perceit nem számították be, ezért ha a játékos a teljes játékidőt a pályán töltötte, akkor 90 perc szerepel a neve mellett. További megjegyzésem, hogy a cikkben a rendszeresen játszó fiatalok alatt azokat a futballistákat értem, aki legalább tízmérkőzésnyi játékidőt – 900 percet – a pályán töltöttek egy szezonban.

A nemzetközi összehasonlítás kedvéért a horvát és a német bajnokság legutóbbi szezonjának adataival is összevetjük a számokat. Előbbivel a térségi közelség és a két liga hasonló pályája miatt, utóbbival pedig azért, hogy egy topliga esetleges eltérései is bemutathatók legyenek.

A számok alapján

Először nézzük meg, hogy a hazai első osztály klubjai milyen mértékben építenek az utánpótlásból felkerült fiatal támadóikra.

A védőkhöz és a középpályásokhoz hasonlóan a támadóink esetében is csökkenő tendencia figyelhető meg. A vírushelyzet előtti négy idényben érezhető a fiatalok térvesztése, de talán pont a támadók esetében nem olyan látványos a változás. Míg a hátvédeknél és a középpályásoknál nagyjából 40 százalékos csökkenés volt tapasztalható, addig a csatároknál csak minimális az eltérés. Ez alapján gondolhatnánk azt is, hogy ezen a területen nem teljesítettünk rosszul, ám a riasztó adatok csak ezután következnek.

A 2018–2019-es és a 2019–2020-as bajnokságban a védők és a támadók hasonló létszámban kaptak lehetőséget a pályára lépésre, a rendszeresen játszók létszámában viszont már nagyobb a különbség hátvédek javára. Ebben az időszakban öt és négy fő kapott tartósan bizalmat az előbbieknél, ezzel szemben a csatároknál ez a szám csak egy.

A számunkra legrosszabb adatot azonban az utolsó négy szezon elemzésekor láthatjuk. Illetve pont az a baj, hogy nem nagyon látunk semmit. Ebben a négy idényben csak két olyan fiatal magyar támadó volt, aki tízmérkőzésnyi játékidőt, azaz 900 percet pályán töltött az OTP Bank Ligában. A 2017–2018-as és a 2018–2019-es kiírásokban Koszta Márk játszott 2093 és 1018 percet Mezőkövesden, míg legutóbb Zsóri Dániel jutott el a Budafok labdarúgójaként 1047 percig. Rajtuk kívül 2019–2020-ban a zalaegerszegiek amerikai labdarúgója, Eduvie Ikoba, míg legutóbb az MTK északmacedón válogatott csatára, Miovszki tudta ezt a határt átlépni.

A vizsgált időszakban átlagos játékidőről nincs is értelme beszélni, hiszen öt idényből háromszor csak egy játékos pályán töltött perceit vehetnénk figyelembe az elemzés során. Azt tudjuk mindössze megállapítani, hogy öt év alatt mindössze csak Koszta jutott egyszer 2000 perc fölé, szemben a védőkkel és a középpályásokkal, ahol ez a bajnokságok zömében többeknek is sikerült. Koszta egyébként korosztályának legsikeresebb támadója. A 2016–2017-es bajnokság után ebből a korcsoportból kilépő Hahn János és Ádám Martin után, csak ő volt képes csapatában tartósan meghatározó szerephez jutni.

Mi a helyzet akkor, ha a hazai élvonal szereplési adatait nemzetközi összehasonlításnak vetjük alá?

Mindegyik bajnokság esetében az első három oszlop a lehetőséget kapók számát, a második három a rendszeresen játszókat mutatja az utolsó három befejezett szezon során. A diagram alapján nehéz megmondani, hogy a tendenciát nézve felzárkózunk vagy sem a másik két ország bajnokságához.

Ha az utolsó három évet nézzük, akkor pozitív a kép, de ha egy kicsit távolabbról – öt szezon – szemléljük az adatokat, akkor már árnyaltabb a helyzet. Magyarországon idényenként 14-15 fiatal támadó kap szerepet átlagosan a klubjában bajnoki mérkőzésen, és mindössze az utolsó év tér el ettől jelentősen nagyrészt a koronavírus-járvány miatt. A horvát és a német adatoknál nem látunk ilyen hatást. Déli szomszédunknál inkább stagnálást figyelhetünk meg, míg a Bundesligában ebben az időszakban visszaesés tapasztalható. A magyar és a német első osztályban csapatonként valamivel több, mint egy játékos kap lehetőséget, a horvátoknál viszont három.

A rendszeresen játszók tekintetében mindhárom bajnokságban ezen a poszton játszók vannak a legalacsonyabb számban. Ez részben köszönhető annak, hogy csak a középcsatárokat vettük számításba, de valószínűleg annak a korábban már említett jelenségnek is, hogy gyakrabban változtatnak az edzők ezen poszton.

Horvátországban a klubok fele, a németeknél nagyjából az egyesületek egyharmada küld rendszeresen pályára ebbe a korosztályba tartozó támadót. Nálunk ez a szám elhanyagolható.

A minőséget nézve egyértelműen a Bundesliga áll a legjobban. Erling Haaland, Marcus Thuram vagy Breel Embolo szintű támadóval nem rendelkezik a másik két liga. A horvát és a magyar élvonal azonban nem tér el jelentősen egymástól. Szakember legyen a talpán, aki az argentin Ramón Mierez, a horvát Sandro Kulenovic, a koszovói Emir Sahiti, a magyar Koszta vagy az északmacedón Miovszki között egyértelmű különbséget tud tenni.

Mi húzódik meg a számok mögött?

Megállapítottuk, hogy regionális és európai szinten elmaradunk a németek és a horvátok mögött. De mi a helyzet a válogatottal? Marco Rossi a nemzeti csapat összehívásakor figyelembe veszi ezt a korosztályt is?

A kérdésre nem lehet egyértelműen válaszolni. Hahn tavaly június óta válogatottnak vallhatja magát – és márciustól valószínűleg Ádám is ebbe a kategóriába fog tartozni –, ugyanakkor nem mondhatjuk, hogy sok szerepet kapott volna a pályán. Eddig hét alkalommal húzhatta magára a címeres mezt, de mindössze a Ciprus elleni barátságos találkozón volt a kezdőcsapat tagja.

Akkor egy órát tölthetett a pályán, azóta jellemzően a találkozók végén csereként lépett pályára. Rajta kívül más nem kapott szerepet a szövetségi kapitánytól. (Sallai Roland a válogatottban és pályafutása elején a Puskás Akadémiában, míg Sallói Dániel az Újpest és a Gyirmót színeiben is játszott középen, őket azonban szélsőként, támadó középpályásként a középpályások között vettük figyelembe.) Megállapíthatjuk tehát, hogy amíg a középpályások esetében jól állunk a fiatalok beépítésével, addig a középcsatár személyének jövőbeli kiléte – Hegedűs Henrik felvetését alátámasztva – nem megoldott a válogatottnál.

A németeknél Timo Werner, a salzburgi Karim Adeyemi és a wolfsburgi Lukas Nmecha sorolható ide az elmúlt időszakban a válogatottnál számításba vett labdarúgók közül, de játszott már ezen a poszton Serge Gnabry is. Nem is kérdés, hogy mennyiségben és minőségben is felettünk állnak ebből a szempontból.

A horvátoknál viszont hiányzik az utánpótlás. Déli szomszédunk válogatottjában a középpályájukhoz hasonlóan a legtöbb támadó 30 év körüli, a legfiatalabb Bruno Petkovic is idén tölti be a 28-at. Hozzájuk képest tehát nincs lemaradva Rossi csapata.

Összegzés

Az elmúlt öt idényben elképesztően kevés olyan fiatal támadó volt, aki rendszeresen pályára léphetett a hazai élvonalban. Akik bemutatkozhattak azok sem kaptak elég időt a bizonyításra, nem építik fel őket, ennek pedig végső soron a válogatott látja kárát.