„A finálé egymeccses volt, a Juventus otthonában. Ettől aztán annyira megijedtünk, hogy megnyertük” – interjú a Fradi-legenda Rákosi Gyulával

– A 80. születésnapjára kapott egy csípőprotézist. Tavaly 85 évesen mit?

– Valami megfázást biztos.

– Csak akadt azért ennél kedvesebb meglepetés is.

– Biztosan, csak nem olyan könnyű már ezeket megjegyezni. De várjon, megnézem a falon. Tessék, van egy gyönyörű tál Fradi-címerrel. A 75. születésnapomra jött egy…, az nem érdekes, a 70-nél…, az se. Elég nagy ajándék nekem, hogy tavaly a klub gondozásában megjelenhetett a 70 évem a Fradiban című könyvem. Köszönet érte Kubatov Gábor elnök úrnak. Az mondjuk furcsa, amikor meg nekem köszönik meg a könyvet idegenek, mások pedig megjegyzik, „nem szégyelli magát, Gyula, így megríkatni az embert, mintha csak az én életem lenne elmesélve”. Nem vagyok én az ünneplésekhez hozzászokva, ajándékokra sem vágyom.

– Elég nagy ajándéka lehet az életének a futball.

– Az élet maga a nagy ajándék. Mert ha van élet, van futball is. Hogy vidéki munkáscsaládból indulva, megküzdve sok sérüléssel, betegséggel ennyi mindent elértem, és még mindig itt lehetek, azt a Jóistennek meg szoktam köszönni.

– Arra emlékszik, mikor vagy hogyan esett szerelembe a labdarúgással?

– Az 1950-es években mindenki futballozott, fiatal, középkorú, öreg. Menni alig bírt a vénember, de a labdába belerúgott, ha arra gurult. Én mondjuk elég sokoldalú sportoló voltam, futóversenyeken indultam, tájfutáson, elég fürgén szedtem mindig a lábam, ami sokaknak tetszett. Amikor viszont szétment a focizástól a cipőm, és a sokszori átkötés is szakadozott, édesapám felhorkant:

„Az anyádúristenit, hogy mindig szétmegy a cipőd. Elviszlek focizni, hogy ott rúgd a labdát”. „Hova mennél?”, kérdezte. „A Dózsába”, feleltem. Szusza Ferenc miatt akartam, olyan jól csengett a neve. Akkor még mérgesebb lett: „Agyonütlek!”.

Az egész család fradista volt, úgyhogy természetesen a Ferencvárosba vitt le, 1952-ben, 14 éves koromban. 

– Korábbi interjúiban elmondta, sosem számított labdazsonglőrnek, elszántnak annál inkább. De ki volt a kortársai közül a legnagyobb labdaművész?

– Varga Zoli, Albert Flóri nyilvánvalóan, a válogatottból Sándor Csikar, Göröcs Titi, Tichy Lajos. De a segédmunkásokat a melóban is szeretik, én voltam az a pályán, aki futottam a labdáért nagy lelkesen, azzal meg sokak elismerését kivívtam.

– Szerénykedik, de nyilván a labdával a lába előtt is számos erénnyel bírt.

– Mondjuk én abszolút jobblábasnak tartottam magam, mégis mindenki úgy emlékszik, mint ballábasra. Ami azért lehet, mert volt egy kínzó sérülésem, és kénytelen voltam ballal többet gyakorolni. Így aztán be tudtam adni, kapura tudtam lőni vele, a labdát ugyanakkor mindig jobbal vezettem. De a határtalan lelkesedésem volt a legfőbb erényem. És az ilyen küzdős típus is kell a csapatba, tizenegy Alberttel, de még csak tizenegy Puskással sem lehet bajnokságot nyerni.

– A maiak közül akad olyan, akinek kifejezetten odavan a játékáért?

– Sok a jó, szerencsére nálunk, a Fradiban is. A szezon elején vagyok általában bajban, kell három forduló, hogy megtanuljam a neveket. De tetszik a csapat játéka, az örökrangadón is hogy sziporkáztak a fiúk! Az elnök úr minden meccsre meghív a páholyába, én meg ki is megyek. De az MVM Dome-ot is látogathatom a jóvoltából.

– Az eszébe jut néha, milyen lenne most futballozni, hogy mire jutna ma? Simább gyep, jobb stoplis, könnyebb labda…

– Szokták kérdezni, „Gyula, szeretne-e ma fiatal lenni?”. „Nem”, felelem. „Miért nem?”, kérdeznek vissza. „Mert nem biztos, hogy megélném a 85-öt.” Más azért a mai világ, én meg nagyon szerettem a miénket, az állandó ugratásainkkal, a szoros kapcsolatokkal, az összetartozás érzésével, az akkor tapasztalható mentalitással, ami más volt, mint a mai.

– Ahogyan a pénz is…

– Annyi volt, amennyi. Olyan családba születtem bele, hogy be kellett osztani a fizetést, az nem történhetett meg, hogy a kilós kenyér felét megettük, a másikat meg kidobtuk. Megtanultunk spórolni.

– Válogatott játékosként olyan nagyon már aligha kellett, de azt is mesélte, hogy már a Fradi-felnőttben szerepelt, amikor még eljárt a vágóhídra dolgozni. Ennyire keveset kapott a Ferencvárostól?

– 1957-ben, amikor bemutatkoztam az első csapatban, még ifistának számítottam, és a vágóhídra helyeztek el dolgozni. Autószerelő szerettem volna lenni, az általános elvégzése után annak jelentkeztem, nem vettek fel, lehet, protekció hiányában. Édesapám nyugtatgatott, „ne aggódj, egy év múlva felvesznek”. „De mit csináljak addig?”, kérdeztem vissza. „Még ellustulok, vagy elcsábítanak az éjszakába a csibészek.” Úgyhogy beálltam villanyszerelő tanoncnak, kaptam öltönyt, kabátot, sapkát, fantasztikusan éreztem magam benne, két év alatt elvégeztem, bár sosem dolgoztam a szakmában. Két haláleset is történt a környezetemben abban a két évben, sőt amikor villanytáblákat kellett köszörülni, egyszer engem is megrázott úgy az áram, hogy eldobtam magam. Akkor megfogadtam, a becsület úgy kívánja, hogy elvégezzem a sulit, de nem folytatom. Azóta is tartok a dróttól.

– Arra amúgy emlékszik, mennyi volt az első ferencvárosi fizetése?

– Kevés. A prémium lehetett úgy 800 forint. Az ifisták tejet, zsömlét, kiflit kaptak. Ez is egyfajta fizetség. 1965 elég emlékezetes év, ugye? Megnyertük a VVK-t, az elődöntőben a Manchester United ellen három meccset megvívva jutottunk tovább, a döntőben Torinóban játszottunk. Nem volt mindegy, hány meccsed van a sorozatban, mert az OTSH-nak aszerint kellett valutát kiadnia. A finálé egymeccses volt, a Juventus otthonában. Ettől aztán annyira megijedtünk, hogy megnyertük. Pedig sokkal jobb csapat volt a Juventus.

Előtte a klubban azért érdeklődtünk, meg lehet-e locsolni a prémiumot, csak hogy nőjön szegényke a meccsig. Nem lehetett. Ahogy az olaszországi helyszínt, azt is tudomásul vettük. 6000 forintot kaptunk a győzelemért, de csak a pályára lépő játékosok, a sérült Dalnoki például nem, így aztán mi magunk összedobtuk neki. A már említett összetartás.

– Amikor a legtöbbet kereste, akkor is jóval kevesebbet, mint Albert? Vagy nem differenciáltak akkoriban?

– Nem tudok róla, hogy lett volna különbség.

– A későbbi, 1980-as évekbeli kuvaiti edzősködés legalább megdobhatta a családi kasszát.

– Az bizony jó volt. A csapat nem annyira. Az al-Nasszr U17-es együttesét dirigáltam. Az első meccsen a középkezdés után a kispad felé fordulva igyekeztem elfoglalni a helyem a padon, mire visszanéztem, 1–0-ra vezetett az ellenfél. 14–0 lett a vége. Nem tudtak focizni. Sajnos futni sem. Előfordult, hogy nem mehettünk fel a pályára, kivittem hát őket a sivatagba mozogni, én futottam elöl. Kevéssel az indulás után azonban azt éreztem, nem nagyon követnek. Hátrafordultam, a fél csapat ott ült, mintha csak arra gondoltak volna, megőrült ez a fehér ember? De ezek sem szegték a kedvem, csak azért is keményen dolgoztam velük. Páncsics Miklós győzködött amúgy, hogy menjek ki, megérte. Annál is inkább, mert nagyszerű társaság formálódott kint az ott tevékenykedő edzőkkel, ha csak a futballtrénereket veszem, arrafelé dolgozott Várhidi Pál, Sipos Feri, Tichy Lajos. Ha épp nem dolgoztunk, süttettük a hasunkat, teniszeztünk, az okosabbak bort ászkoltak 100 literes hordóban. „Dehogy iszom”, mondtam, amikor megkínáltak volna, „ránézek, és berúgok”.

– A vágóhíd mellett volt kalauz fiatalon, dolgozott autószerelő-műhelyben, konzervgyárban, villanyszerelőnek tanult. Ha nem futballistává válik, autószerelő lesz?

– Kalauz korengedéllyel lettem. Még az ifiben játszottam akkoriban, vasárnap délelőtt meccs, délután szolgálat 23 óráig. De igen, ha rajtam múlik, az autószerelő-szakmát választom. Jó dolog képesnek lenni valamit megjavítani.

– De aligha lett volna ilyen boldog élete?

– Miért ne lett volna?! Az autószerelő nem lehet az?

– Végül is…

– Mindenkinek mást jelent a boldogság. Amikor a nagymamáméknál laktunk a Dankó utcában 14-en, én akkor is boldog voltam. Annak persze örülök, hogy a szoba-konyhából sikerült fokozatosan feljebb lépni.

– Egy mai fiatal hogyan képzelje el az 1960-as évek labdarúgóit? Elképesztően népszerűek voltak? Az élet császárai?

– Az biztos. Még engem is megismertek… Albertért, Vargáért, Tichyért annál inkább rajongtak. Bár szidtak olykor minket is, hogyne, elvégre mi is játszottunk rosszul.

– Szerette a népszerűséget?

– Ma is szeretem. Ha autogramot kérnek, szívesen adok, már csak azért is, mert én is voltam kissrác, tudom, mennyire oda meg vissza lettem volna, ha én is kapok az akkori nagyoktól. Csak én nem mertem odalépni hozzájuk… Sőt, később fiatal futballistaként azt is becsben tartottam, ha kitaposhattam valamelyik nevesebb futballista cipőjét.

– Megünnepelhetett ugye négy bajnoki címet, 116 gólt a Ferencvárosban, VVK-győzelmet, vb-szereplést és Eb-bronzot, de önnek személyesen melyik élete csúcspontja?

– Nem tudok egyet megnevezni. A VVK-t megnyerni, bekerülni a Fradiban az első csapatba, aztán a válogatottba, ez mind varázslatos. Marhára szerencsés vagyok, hogy minden megadatott. Ha a válogatottnál kilöktek az A-keretből, hajtottam a B-ben. Ez azért mindenkinek imponált, tudták, mindig számíthatnak rám.

– A nemzetközi kupaszereplések némelyikét felidézve: 1965–1966, BEK-negyeddöntő az Inter ellen. A hazai döntetlen mellett ott 4–0, nem ide. Ennyivel jobbak lettek volna az olaszok?

– Az biztos, hogy Facchetti nevét sosem felejtem el… Rendkívül jó csapat volt, jobbak, mint mi. Amúgy sem juthattunk volna tovább, mert az olaszok aztán jelezték, Szűcs Lajos jogosulatlanul szerepelt, de nem elsősorban emiatt kellett izzadnunk.

– Pedig a VVK-győztes Fradi szerepelt a BEK-ben a legjobb nyolc között. A VVK-ban egy évvel korábban az elődöntőben a Manchester Unitedet múlták felül három meccsen, meglepetésre?

– Igen. Mindig a nyugati klubcsapatok számítottak favoritnak, akkor is, ha tényleg jó játékosok futballoztak nálunk, ahogy a Dózsában, a Vasasban, az MTK-ban vagy a Honvédban is.

– Azért az angolok elleni nyilván emlékezetes három meccsnek bizonyult.

– 3–2-re kaptunk ki az Old Traffordon, a végén én szépítettem. Nem ártott, minthogy a visszavágón 1–0-ra győztünk, a megismételt, harmadik meccsen meg 2–1-re. Azt vallottam, az a csapat győz, amelyik többet fut, mi igyekeztünk, ezen aztán meg is lepődtek az angolok. Jól bántak a labdával, de mi is. Tudtuk, nem kell megijedni.

– Hanem azt mondta, a Juventust félelmükben verték el a torinói fináléban.

– Nem az járt legalábbis a fejünkben, hogy hazahozzuk a serleget. Egy meccs, ők vannak otthon, az azért borzasztóan nagy előny. Összeültünk előtte, azt mondtuk, egy ötöst azért mégsem kaphatunk, azt nehéz volna megmagyarázni.

De hajtottunk, amennyire csak tőlünk telt, akadt helyzet itt is, ott is, aztán a hajrára fordulva jobbról Dezső beadta a labdát, Flórit fellökték, míg ő reklamált, Fenyvesi Máté érkezett, 1–0. Flóri akkor is csak a bírót szidta, mondom neki, „kelj fel, pajti, gólt rúgtunk!”. Szerencse is kellett, de mellénk szegődött.

– A maiakra is vár egy nagyobbacska kupacsata, az Olympiakosz ellen. Mit remél?

– Továbbjutást természetesen. Magasabban jegyzett csapatok közt sikerült a csoportból továbbmenni, most is ez a cél. Meg kell küzdeni a sikerért, de a meglepetésgyőzelemnek örül csak igazán a szurkoló.

Kiemelt fotó: fradi.hu