A fontos gólok, a kitartás, a szerepváltás nagymestere – Mario Mandzukic visszavonult

Zinédine Zidane pályazárása óta ő volt az egyetlen aktív futballista, aki BL- és vb-döntőben is egyaránt túljárt az ellenfél kapusának eszén. Előbbiben a sorozat egyik, ha nem a legemlékezetesebb gólját szerezte. Úgyhogy könnyű helyzetben van, aki a horvát fenevadról készül cikket írni, mert nem kell külön keresgélnie a nagy szavakat, se görcsös igyekezettel legyártania a hatalmas narratívákat. Hiszen előbbiek, mintha tetoválásként varródtak volna az évek során a Mandzukic-jelenséghez, Mario egyébként is kedveli a bőrdíszt, nem egy gazdagítja testét, míg utóbbi esetében nyugtázható: a forgatókönyvet ő maga megírta már gondosan, előre, az egyedülálló csomópontokkal együtt. Tökéletes karakterképet festett magáról, mert bár könnyen jellemezhető, elszánt,

egyszerűnek tűnő figura, mégis körbe lengi valami, mely egyúttal ismeretlenné is teszi számunkra.

Nem kell semmit külön szépítenünk, ahhoz túl sokszor és túl fontos alkalmakkor jelentett egy személyként különbséget aktuális ellenfeleivel szemben. Márpedig megmagyarázhatatlanul izgalmas tulajdonság ez, olyan misztikum, amelyet a legnagyobbak gerjesztenek. Egyszer oda lehet érni, na de folyton, az már más, talán a sportág egyik leghihetetlenebb eshetősége.

A Bayern München támadójaként a Borussia Dortmund elleni BL-döntőben szerzett fontos gólt, a 2018-as vb-n, amelyen a horvátok a döntőig mentek, a kieséses szakaszban a dánok ellen időben egalizált, ezzel csapatát lélektani hátránytól is megóvta, később az elődöntőben Anglia ellen is megzörgette a hálót. A fináléra pedig, igaz, csapata elfogyott, tartogatott még gólt. Nem kockáztatunk nagyot, ha azt mondjuk, 2018-ban talán nem is az a Luka Modric volt a legérdekesebb játékos, aki egyébként öt díjat is bezsebelt abban az idényben, köztünk az Aranylabdát is, hanem Mandzukic, akinek egy igen hosszú érési folyamat vége csúcsosodott ki vb-teljesítményében.   

Vitathatatlan, hogy Mario pályáját nagyon erősen meghatározták az edzők, akikkel együtt dolgozott. Ellenben a horvát nem annak volt a tipikus esete, amikor egy játékos remekel egy adott tulajdonsággal egy edző alatt, majd új trénerénél már mintha el is felejtette volna régi erényeit, s lecserélte volna azt másokra – nála inkább minden egymásra épült, következtek egymásból a jó jellemzők. Felix Magath, Jupp Heynckes és Massimiliano Allegri megkerülhetetlennek bizonyulnak, ha Mandzukic fejlődésének legfontosabb pontjait szeretnénk áttekinteni, melyek végül nívójához juttatták. 

A rettenthetetlen munkamorált megkövetelő Magath-tal a VfL Wolfsburgnál nem volt felhőtlen kapcsolata, de kétségkívül nála érzett rá arra, hogy van még hová fejlődnie mentalitás terén. Magath nem volt elégedett az edzésmunkájával, s első, felemás szezonja után Mandzukic a másodikban már jóval ambiciózusabb befejező lett. Heynckes Bayernjébe már úgy érkezett, hogy a Bundesliga-ikon Claudio Pizarróval és az akkor két nagyszerűen eredményes idényt maga mögött tudó Mario Gomezzel kellett megküzdenie az első számú center posztjáért. Mindez nem okozott neki különösebb kihívást, úgy vált nélkülözhetetlenné a Heynckes-féle sikergépezetben, mintha magától értetődő lett volna, hogy valójában már ő az akkori Bundesliga legkomplexebb, legfajsúlyosabb, s egyben legintelligensebb támadójátékosa.

A gólszerzés mellett már ekkor, a bayernes időszakában is sokat jeleskedett a magas és agresszív letámadásban, valamint visszavontabb védekezésnél is fegyelmezettebb, figyelmesebb lett, mint azt a Magath-tal való közös munkája alatt megszokhattuk. Vagyis elindult egy olyan úton, amely által egyértelművé vált: egyre inkább megfelel a kortárs elitfutball elvárásainak támadóként. Ekkor még csak ennyit állíthattunk biztonsággal, jelenünkből visszanézve már korszakosnak is tűnik:

a Bundesligában az egyik első center volt, akivel nem csak véget érhetett egy csapat támadójátéka, de egyben védekezése is megkezdődhetett,

ha a helyzet úgy kívánta. És akkor, ha már a korszakos jelentőségéről beszélünk, nem mehetünk el szó nélkül amellett, hogy a válogatottban is ugyanazt a minőséget nyújtotta, melyet klubjaiban.   

Amikor a Juventushoz került (kisebb kitérővel az Atlético Madridon keresztül), részben visszatért egy régi-új szerepköréhez, másrészt mégiscsak jelentős karakterváltáson esett át megint. Bayernes korszaka előtt gyakori volt, hogy nem centerként számoltak vele aktuális edzői, hanem a támadószekció szélén. Ám, bár gólokat akkoriban is termelt, ráadásul előkészítésben is kitűnt, mezőnymunkában sosem volt biztató, ha épp nem csapata birtokolta a labdát.

Allegri a vadóc centert visszavezényelte a támadószekció szélére, mi több védekezésnél a bal oldali középpályára. Az olasz mester parádésan vizionálta, hogy Mandzukic hozzáállása az évek során elérte azt az érettségi szintet, hogy felelősen tudja bejátszani azt a pozíciót, amelyhez a beidegződései régről megvannak, de korábban a morálja nem volt elegendő hozzá. Mario szélső énje, mely a sikeres centerjátéknak köszönhetően nem is élt boldogtalan száműzetésben, meglepetésszerűen visszatért. Méghozzá nem érdemtelenül.

Allegri Juventusának egyik nagy erőssége volt, hogy Mario az átmeneteknél rendre fegyelmezetten zárt vissza bal oldali támadóból bal oldali középpályás pozícióba, s mezőnyteljesítménye révén a mögötte játszó, támadásban igen hasznos Alex Sandroról is terhet tudott levenni, hogy a brazil többet támogathassa az offenzívákat. Itt már nem a gólparádéról lehetett ráismerni, hanem arról, hogy inkább az igazán fontos pillanatokban villantott, valamint a róla kialakult kissé papírmasé képet, hogy mennyire eltökélt, bővíteni tudta azzal, hogy megmutatta, kitartása végre nem csak egyéni mutatókban nézhet ki jól, társait is egyre jobban megtanulta támogatni pusztán azzal, hogy még többet figyelt helyezkedésére.

Mindennek köszönhetően jutott oda, hogy

a 2018-as vb-n a horvát csodacsapatban a Modric-szív mellett ő volt a mélylélek,

amelyben saját csapata elfért, s az ellenfél ezzel párhuzamosan vaksötétben elveszett egy pillanat alatt, ha már minden kötél szakadt.

Fejlődési folyamatai iszonyatosan magas játékintelligenciáról tanúskodnak. Telt az idő, és azt vettük észre, Mario nem süpped bele abba a szimpátiába, melyet egy sokat küzdő játékos nagyon könnyen kivív a nagyközönségtől. Rendre képes volt újat mutatni, nemes egyszerűséggel megfogalmazható, hogy megtanult szépen futballozni.

Eltökéltségét nem arra használta, hogy beleragadjon a látványos, bármitől függetlenül eladható küzdő szerepkörbe. Inkább tanult általa.

Mario Mandzukic visszavonult, de nem viszi magával csodálatos, BL-döntős ollózós góljának emlékét. Az élénken fog ficánkolni a futballtörténelem legtisztább rivaldafényében újra és újra. Minden kor futball-dühölye nagy becsben tartja majd.

A képek forrása: Forza Juventus Twitter, acmilan.hu, icdn-Football-Espana