A Fradi hozta a papírformát, a Fehérvár nem, így lett szép – de rendben van minden?

A szervezetlenebb csapatról – Ferencvárosi TC

Pontosan annyi derült ki a Fradiról ezen a meccsen, amennyit már eddig is tudtunk akár álmunkból felkeltve is a Szerhij Rebrov távozását követő érát ismerve. Azaz nem valamilyen jól dekódolható, karakteres, konceptuális játékkal rukkolt elő Sztanyiszlav Csercseszov, hanem egy bevégzetlen rendszerrel, amely – cseppet sem tudatosan – a véletlenekre épül, voltaképpen egy zárványról van szó.

Ezért is ironikus a tegnapi sokgólos győzelem, mert épp olyan eufóriához vezet, amilyenhez egy furcsa véletlen az élet számos más területén is. Csakhogy, míg az életben talán örökké tartó szerelem és egészséges, boldog család is létrejöhet abból, ha előreláthatatlan módon két ember a bevásárlóközpontban összeütközik a kosárral és egymás szemébe néz, addig a labdarúgásban az ilyesmi csak az egy helyben rostokoláshoz vezet általában.

A Fradi egy nála pénzügyileg, infrastrukturálisan, valamint a játékoskeret egyéni képességeit tekintve hatványozottan szerényebb csapatot vert meg magabiztosan. Tegyük hozzá, a zöld-fehérek gólhelyzeteinek számát elnézve még igazán kegyesen is. Ám amellett sem lehet elmenni szó nélkül, hogy míg Csercseszovék játékelképzelése többnyire abban merült ki, hogy valahogy(!) jusson előre a labda, aztán abból majd elöl valami(!) csak lesz, addig a Shamrock, annak ellenére, hogy pofozógépnek bizonyulnak már a selejtező ezen szakaszában, mindvégig türelmesen, az eseményeket helyén kezelő csapat benyomását keltette, melynek elképzelése is volt arról, hogyan szeretne játszani. Még ha ez ma nem is jött össze nekik, nem volt annyi probléma a fegyelmezettségükkel és a formációjukkal a mérkőzés folyamán, mint amennyit az eredmény tükrözne, a skill-különbözetek megfejelték ezt az egészet. A Shamrocknak volt egy állandó, szervezett, önmagukhoz képest jól kinéző letámadási praktikája, mely sok sebből vérzett, de a Fradit ezzel is könnyen zavarba tudták hozni. Az írek egy olyan nyomásgyakorlási formával operáltak általában, amely azon alapult, hogy egy magassági hármas lánc intenzív vertikális mozgással az építkezés előtt álló védőket/védekező középpályásokat próbálta nehéz helyzetbe hozni. És most jön a vérző seb, bár ez részükről érthető praktika, mert fizikálisan ez a csapat nem bírna egy egészpályás presszinget erőltetni a teljes meccs erejéig: míg az aktív hármas lánc mögött egy hosszabb egész csapatnyi formáció, ha úgy tetszik, „szétszakadt pálya volt” nagyobb területtel, hogy a védekezés mélységét is tartani tudják. Ezért, noha az siker, hogy a Fradi nem is nagyon vállalkozott a minőségi mélységi építkezésekre emiatt (bár a magyar NB I-ben, NB II-ben ez alapszokás, hogy a mélységi építkezés afféle divatszer, nem tudják, miért van, de jól néz ki, meg a tévében is látják sokat a nagyoktól, aztán úgy csinálnak, mintha, és az első paráztatósabb szituáció után fel is adják az egészet),

Ryan Mmaee megvillantotta a tudását, bár a gól nem jött neki össze (Fotó: Getty Images)

Ha azt szeretnénk megfogalmazni, miért nyert tegnap a Ferencváros, akkor olyan jegyek sorolása helyett, amelyek okot adnának arra, hogy bizakodjunk valami hosszú távúban, vagy akár abban, hogy amennyiben ez a csapat összekerül majd vele azonos, vagy nála magasabb szinten teljesítő csapattal, sajnos csak addig juthatunk, hogy egyenként elkezdhetünk sorolni játékosokat (azokból sem túl sokat). Csercseszov hozzáállása többnyire arra épül a náluk papíron gyengébb ellenfelekkel szemben, hogy láthatóan ennek a keretnek jelenleg vannak egyéniségei (egy hatványozottan szerényebb ellenfél keretéhez képest kimagaslónak tűnő egyéniségek) és ők vegyék a kezükbe a dolgokat és oldják meg a mérkőzés kimenetelét.

Látszott tegnap is, hogy a támadóharmad szinte semennyire nincs következményeket tekintve meggyúrva. Hajdú B. István, a mérkőzés kommentátora az első félidőben egy játékszituációnál félig humorosan, félig egyébként – érezhetően – komolyan kiemelte, hogy mennyire groteszk, ahogy a támadók egymást zavarják az igazán veszélyes helyzet, vagy épp a gólszerzés torkában. Szerintem Hajdú B. 100%-ban a szórakoztató (már akinek persze az), közönséggel, szurkolói lelkülettel igazán együttérző kommentátorok egyike, nem a szakmai meglátásairól híres és ez nem is szokott célja lenni, de rátapintott a lényegre – egyúttal sikerült pár másodperc alatt relevánsabbat mondania, mint a többségnek általában az M4 stúdiójában. Nem csak akkor és ott volt igaz ez a meglátás, hanem a Csercseszov-féle Fradira ez többnyire az szokott lenni, ha nyer, ha nem, ha magukhoz képest „kicsikkel” játszanak, ha nem, akkor is. Talán csak azért nehéz ebbe belebuknia egyelőre az orosznak, mert a Rebrov-időszakhoz képest például még mélyebb, még minőségibb kerettel is dolgozhat együtt.

Szinte elfogadhatatlannak tartom azt, hogy a magyar bajnokság kirakatcsapatánál, ahol az a cél, hogy a beletett forrásokhoz mérten valamiféle nemzetközi ázsiója legyen a klubnak, amely mondjuk nem egy-egy szezonos, hanem hosszú távon is fenntartható, rendben van ez az egész, mert erre nem lehet jövőt építeni, sőt ilyen működésbe annál nehezebb behozni számos hasznos játékostípust is, amely a klubnak is csak veszteséges lehet előbb-utóbb. Örülhetünk annak, hogy Pászka Lóránd (aki szerintem a már említett itt egyéniségnek tűnőket leszámítva a mérkőzés egyik legjobbja volt, de kiegyensúlyozottságot nézve talán a legjobbja is) beilleszkedése egyelőre nagyon pozitívnak tűnik, noha ez leginkább a mentális képességeit tükrözi. Azért korai lenne még kikiáltani a Fradi új „magyar kedvencének”, szélesebb skálán is látnunk kell őt.

Volt ok az ünneplésre hazai oldalról (Forrás: Ferencvárosi TC Facebook)

És ha már az egyéniségek. Muhamed Besic érezhetően a lélektani, szellemi, kommunikációs vezetője ennek a jelenlegi Fradinak, ez annyira kirívó, hogy még a televízión keresztül tapasztalva is olyan, mintha mellette ülnénk az öltözőben a szünetben, de lassan lehet, hogy szimbolikussá kéne tenni a szerepét az alaptizenegyhez képest, mert fejben és izomzatban is nagyon lassúnak tűnik, illetve nem épp elfogadható mértékben pontatlan a játéka, és rossz döntésekben is az élen jár.

bizonyos szempontból nagyon jól néz ki, sok más szempontból nem annyira. Ilyen formában sajnos Besic még a csapat tükre is jelenleg.

A felmutatott problémákra azért is fontos megoldásokat találni, mert így semmi értelme olyan kupák csoportkörébe vágyni, ahol az itt még néha egyéniségnek tűnő emberkéink már nem számítanak majd többé egyéniségnek. És akkor majd jöhet megint a csontnélküli kizúgás, a magyarázkodás, meg az Instagram-retorika, azaz a bicepsz nagyobbnak láttatása annál, mint amekkora.

A szervezettebb galeriről – MOL Fehérvár FC

Hogy jóval kevesebbet fogok beszélni a Fehérvárról, az nem érdektelenségből fakad, hanem itt és most teljesen pozitív vizuális jelzés, még ha a cikk címét és leadjét tekintve ez szerkezetileg nem is valami elegáns (de ez is Csercseszov hibája – csak viccelek). A meccs nagyobb részét emberelőnyben játszották a piros-kékek, de szerintem a győzelmük kapcsán ezt nem érdemes a szokásokhoz híven kihangsúlyozni, mert a két csapat között alapvetően igen jelentős minőségbéli szakadék tátong, amelynek erősebb oldalán természetesen a Köln áll. És egyébként is, nem egyszer látunk arra példát, hogy egy csapat nem tud, vagy nem is nagyon akar mit kezdeni az emberelőnyével, persze arra is látunk, hogy egy csapat az emberhátrányát kezeli hatékonyan. Amúgy meg, hogy egy alakulat emberhátrányba tud kerülni, a játék része ugyanúgy, mint a síp, a fű, a lábszárvédő, a gól, na meg akárcsak Steffen Baumgart szürke színű svájcisapkája, így arra fel is kell legyen készülve bármikor bármelyik együttes. Talán eretnekség lesz ez a coming out, de én az esetek többségében azt szoktam észlelni, hogy amikor egy emberrel kevesebben lesznek valamelyik csapatban kiállítás miatt a labdarúgásban, általában sokkal nagyobb az ijedtség, mint a valódi veszély. Pláne most, amikor az emberfogás már csak nyomokban tetten érhető korunk focijában és mindenkinek a kisujjában van a zónavédekezés, amellyel az emberhátrányt azért sokkal jobban is lehet kezelni (nem beszélve arról, mekkora a játéktér egy futballmeccsen).

Meg kellett volna várnia a Kölnnek, amíg picit túllendülnek fejben azon, hogy kevesebben vannak a pályán, és utána visszatekerni azt az intenzitást, amelyet előtte is láttunk tőlük. Egyrészt.

Michael Boris munkáját nagyban dícséri az idegenbeli siker (Fotó MOL Fehérvár FC)

Arról van szó, hogy a Köln sok labdát veszített úgy, vagy mondjuk inkább azt, a Fehérvár sok ügyes labdaszerzést hajtott végre annak révén, hogy formailag hogyan képzelte el magát sokszor a német csapat. Baumgarték számtalanszor akartak úgy támadást építeni a kiállítást követően is, hogy egyszerre voltak rendkívül szélességiek és hosszúságiak is, ám ez nem párosult elég labda nélküli mocorgással. A Fehérvár nem alkalmazkodott a Köln által kijelölt játéktérhez, sokszor annak ellenére szűkítettek formációjukon (hosszúságukat ők sem vették vissza és ez kellett is, hogy egy szintén ilyen hosszú csapat ellen kontrázni tudjanak), hogy a Köln meg sem vonta a saját szélességét.

Ebből az a helyzet állt elő, hogy folyamatosan volt esély kölni passzokat úgy lefülelni, hogy közben nem igazán számított, mennyire tudják Borisék a passzsávokat elzárni, egyszerűen csak a labda elindulása előtti utolsó pillanatban koncentráltan kellett olvasni azt, hogy beindulásra lesz szükség annak megszerzéséhez, amely egy nagyobb, üres területen fog átgurulni. Sokszor tudta ezt az egészet jól kezelni a Fehérvár,

Ami nem nézett ki különösebben jól, az a pontrúgások kezelése például piros-kék oldalon. Rendszerint elég szervezetten felálltak a távoli szabadrúgások, szögletek hatástalanításához, látszott, hogy tudatosan keverik az emberfogást és a zónavédést, sőt az esetlegesen felmerülő lecsorgóra, vagy sunyibb váratlan passzvariációra is adódhat odamozgó emberük, de fejpárbajokban nagyon életlennek, gyengének bizonyultak, mintha ütemkéséssel is ugrottak volna fel sokszor, de talán olyan is adódott, hogy a felugrás is elmaradt.

A találkozó egyik kuriózuma a magyar csapat részéről Loic Nego és Funsho Bamgboye kémiája volt a pálya jobb oldalán, akik képesek voltak nem csak gyorsítani a Fehérvár játékán, de rengetegszer egymásnak elő is készíteni a terepet. És a veszélyes, néha akár metsző pontosságú beadásokról még csak szót sem ejtettünk.