A futás mindenkié? – 30 for 30: Six Who Sat

A női sportok megítélése manapság is sok vitát szül. Míg bizonyos labdajátékokban (röplabda, kézilabda, vízilabda) a női sorozatok is könnyen megtalálják saját közönségüket, más versenyszámokban (például az autósport) szinte áttörhetetlennek tűnik az a bizonyos fal. Minden bizonnyal azért, mert az ezekben elért magas színvonalú teljesítményt olyannyira a férfiassághoz kötjük, hogy tudat alatt el sem tudjuk képzelni, hogy nők is küzdhetnek nagy célokért.

A maratonfutás első ránézésre nem tűnik ilyen terepnek, a 30 for 30 podcastjének készítői azonban egy olyan korba kalauzolják a hallgatókat, amikor még az volt a megszokott, hogy csak férfiak indulhattak el futóversenyeken.

Ám szerencsére az alkotók a téma összes aspektusát képesek ábrázolni: bemutatják a korabeli társadalmi viszonyokat és azt is, hogyan küzdött az elvárások ellen néhány úttörő futónő. Nem szabad elfelejteni, hogy az 1960-as évek radikális változásokat hoztak az Egyesült Államokban. A többek között a vietnámi háború és a polgárjogi mozgalmak által meghatározott közhangulat a nemi szerepek megítélését is radikálisan változtatta meg, nem véletlen, hogy ez a történet is az 1960-as, 1970-es évek fordulóján veszi kezdetét.

Ebben a podcastben nagyon fontos szerephez jut a humor is. Egyrészt a szereplők kellő öniróniával viszonyulnak a saját korábbi élményeikhez, másrészt a korábban említett társadalmi klíma is bőven ad muníciót a humornak. Olyan berögződésekre kell itt gondolni, mint hogy például az orvosok sokáig úgy gondolták, hogy valóban nem tesz jót a hosszabb futás a nőknek, mert negatív hatással lehet többek között a termékenységre is. Épp ezért a korabeli amerikai életmódba nem igazán fért bele, hogy egy potenciális anya ilyen hobbikat űzzön.

Mindez azonban egyáltalán nem érdekelte Kathrine Switzert, aki végül a bostoni maraton első hivatalos női versenyzője volt. Ám ez sem ment olyan zökkenőmentesen, mint azt a sportoló szerette volna. Switzer története egyébként valódi amerikai história: édesapja a seregnél szolgált, a fiatal lány elit egyetemeken tanult angol nyelvet és újságírást, majd fejébe vette, hogy ő lesz az első nő, aki lefutja a bostoni maratont. Switzer Arnie Briggs edzővel kezdett készülni, aki azonban azt mondta neki, hogy csak akkor indulhat a versenyen, ha bizonyítja, hogy képes lefutni a távot. A tréner ugyanakkor a teljesítményelvűségben hitt, így biztosította arról a versenyzőt, hogy ha neki bizonyít, mindenben támogatni fogja.

Switzer tehát végül egy edzésen is lefutotta a távot, majd elindult az 1967-es Boston Marathonon, és bár a versenyt felügyelő AAU (Amateur Athletic Union) szabályzatában eredetileg nem szerepelt kitétel a nők részvételére vonatkozóan, végül a Switzer-féle úttörők miatt másfél mérföldben maximalizálták a nők által teljesíthető távot. A podcast alanya azonban kijátszotta a rendszert, K.V. Switzer néven írta alá a jelentkezési lapot – állítása szerint mindig így szignóz –, így megkapta az indulási lehetőséget. Egy ponton azonban a verseny társigazgatója, Jock Semple nemes egyszerűséggel megpróbálta feladásra bírni a nőt. A mozdulatsorról nagyhatású fotók készültek, amik bejárták a világsajtót, innen ered a podcast címe is, a Six Who Sat egy későbbi versenyen protestáló tüntetőcsapat neve volt. Switzer az önéletrajzi könyvében leírta, hogy ma már nem harangszik Semple-re, mert tudja, hogy ő is csak egy előítéleteken alapuló, rossz rendszer egyik fogaskereke volt. Ugyanakkor érezte, hogy nem állhat meg: „Tudtam, ha feladom, senki nem hiszi el, hogy egy nő képes lefutni a maratoni távot. Csak ártottam volna a női sportnak, mert mindenki azt gondolta volna, hogy egyszerű PR-fogás volt az indulás.”

Switzer azonban a verseny befejezésével utat tört olyan futóknak, mint a podcastben is megszólaló Bobbi Gibb, aki ugyanebben a korszakban versenyzett.

Az adás itt hallgatható meg.

Kiemelt fotó: ESPN