„A futball a férfilétezés kvintesszenciája” – interjú Kukorelly Endrével

– „Vajon egy sport-e csak, tényleg a futball?” – teszi fel a kérdést Pálya című könyve bevezetőjében. Mennyire jó felütés, hadd kezdjem én is ezzel a kérdéssel!

– Rendesen csak hosszan lehet erre valamit mondani, ha röviden mondod, nem mondasz semmit. A Pályában hosszasan zengek róla, itt most annyit: persze, hogy sport! És minden. Ami a férfilétezést illeti, körülbelül minden, annak mindenképp a kvintesszenciája.

Szoktam ajánlgatni nőknek, hogy tanulmányozzák a futballt, nem a szakmai részét, ha valamit igazán érteni akarnak a fiúkból. Férjükből, apjukból. És ilyenkor az orrom alatt somolyogva arra gondolok, hogy azt a férfiműködést, amelyet így nem tudnak megérteni, nem is érdemes megérteniük.

Ha egy kisfiú a futballon szocializálódik, felnőttek befolyása nélkül, a grundon, nem az akadémiákon, az determinálja őt. Attitűd, másokhoz kapcsolódás, magához való viszonyulás, kalauz az élethez. Érdekes és viszolyogtató, ahogy az értelmiségi diskurzus lenézi a sportot, főleg a futballt, ezt a kivételes konstrukciót.

– Miért nézi le?

– Mindenféle lenézés oka és alapja a frusztráció. Ebben az esetben a tornából fölmentetteké. A sport a pénz után az emberiség második legnagyobb találmánya, lepipálja a penicillint, pedig az se semmi, de erre ne kanyarodjunk el. Azzal, hogy néhány görög összehajolt, és a Kr. e. 8. században kitalálta az olimpiai játékokat, tulajdonképpen feltalálták, ha nem is a békét, de a tűzszünetet. Addig ugyanis a hímek folyamatosan háborúztak a területekért és a nőkért, attól fogva meg négyévente olimpiáztak, a háború szublimált változatát játszva. Ugyanazokat a játszmákat, ám közben, bagatell, nem haltak bele. Azóta is összesen sokkal kevesebben, mint egyetlen kis horderejű csatában.

– Az eredeti kérdésre visszatérve: ha nem sportolunk, akkor nem járjuk végig azokat a szocializációs lépcsőfokokat, amelyek révén teljesen életet élhetünk majd később?

– Viccesen mondom, de komolyan gondolom, 20 méterről kiszúrom, hogy átestél-e azon, amiről beszélünk: futballoztál vagy sem. Más a testbeszéd, a testtartás, viszony a nőkhöz, más férfiakhoz, az életben való tájékozódás. Grundon és strandon összeállsz másokkal, vadidegenekkel, nem jár elismerés, nincs közönség, a csajok nem nézik, nincs jövedelmed belőle, még fizetsz is érte – és a gyermeki, totális gyönyör. Mellékesen, tudsz róla vagy sem, olyan tanulási folyamaton présel keresztül, amihez fogható máshol, máshogy megszerezhetetlen. Börtön, oké, vagy hadsereg, viszont ott a nyers erőszak tombol, és az erőszakolót és prédát, mindenkit leépít.

A grundon is nélkülözhetetlen agresszivitást a szabályok koordinálják, a tanulási folyamat során pedig kezdjük élvezni, hogy betartjuk a játékszabályokat. Az amatőr sport arra nevel, hogy ráébredj, nem érdemes kiskapukat keresni, magyarán csalni, mert akkor rossz szájízzel ballagsz haza.

Az élsport más, az szakma, a pénz némiképp kimozdít ebből, de hát a profikon is látszik 20 méterről, hogy megvolt-e az alap: ember lett-e, mielőtt eladta magát, és meg tud-e maradni embernek így is! Ha a profi csal, rosszul teszi, még ha megértem is, mert ebből él. Az amatőr nettó élvezi. Szeretetből csinálja. A szó a latin amo, amare, amavi, amatum igéből származik.

Fotó: Kukorelly Endre

– „Miért nem sport a hógolyódobálás?”, teszi fel a kérdést a Pályában. Gondolkodott új sportágakról, van ötlete?

– Bármi sport, ha kezdjük úgy nézni, ketten öt perc alatt 50 sportágat kitalálhatnánk. Széken tovább ülni, ez máris sport, mehet az olimpiára, magam jó helyezést érnék el, az írás ülőfoglalkozás, és kurva nehéz egyhelyben ülni mondjuk hat órán keresztül. A harmadik nap után Józsi kidől mellőlem, így ő az ezüstérmes. Távköpés, farkasszem-nézés, soroljuk, akármi lehet akceptálható teljesítmény: ugyanilyen, hajuknál előrángatott szabályok alapján neveznek ki fura sportágakat. Kisöbű sportpuska, férfi, fekvő testhelyzetben, 50 méter, olimpiai sportág, oké, de miért pont 50? Miért fekvő? Miért külön kisöb, és miért nem együtt lövöldöznek fekvő testhelyzetben a nőkkel? Nonszensz. Az alapvető sportok a futás, ugrás, dobás, ökölvívás, birkózás, vívás, lovaglás.

– Vissza az ókori hagyományokhoz?

– Plusz néhány labdás sportág, leginkább nyilván a futball. A többi se zavar, de lássuk antropológiailag: a kosárlabda túl nagy, a kézilabda túl kicsi, a focilabda tökéletes: emberfej méretű. Ráadásul a kosár- és kézilabdameccseken, a jégkorongban és a vízilabdában is túl sok a gól, szétforgácsolódik a katarzis. Amúgy futballban meg túl kevés.

– Oké, de akkor ebben az értelemben van egyáltalán ideális labdás sportág?

– A futball ideális. A szabályai nem. Odáig megyek, hogy katasztrofálisak a szabályok, emiatt pedig egy mai meccs csak annak érdekes és izgalmas, aki valamelyik félnek elkötelezett. Furamód a fiúk a grundon maguktól összehasonlíthatatlanul okosabb szabályok szerint nyomják. Én három percig bírok nézni egy semleges mérkőzést, aztán csatornát váltok.

– Real Madrid, FC Barcelona, AC Milan, Bayern München, Liverpool, semelyik nem köti le?

– Elmondhatatlanul – és sajnos eszközökkel mérhetetlenül – fejlődött a játék. Ma már mindenki mindent tud, a magyar megye kettő is, agyonvernék a legjobb formában lévő Aranycsapatot, Bozsikék azt se tudnák, hol a labda. Mérhető sportágaknál a fejlődés triviális, 12 éves kislányok hagynák ott Johnny Weissmüllert, a Tarzant –, de aki lát, az látja a különbséget a futballnál is. Kézilabdánál, tornánál és műkorcsolyánál. Nem kell mondanom, ugye, hogy azért, mert Paavo Nurmit ma kétszer leköröznék, ne érdemelné meg, hogy szobra legyen!

– Azt mondja, katasztrofálisak a futball szabályai: hogyan alakítaná át őket?

Semmi extra, csak mint más labdás csapatsportoknál, folyamatos csere és tiszta játékidő. Szakmai szempontból is volna haszna, az edző jobban belenyúlhatna a meccsbe.

Ennél is fontosabb, hogy a terhelés csökkenésével kitolódna az aktív kor, bőven 40 felett is keretben tarthatók lennének taktikai értelemben érett játékosok, és a nagy sztárok nem égnének ki. Főként pedig könnyítené a fiatalok beépítését, és megszűnne a deprimáló cserejátékos titulus.

Fotó: Kukorelly Endre

– Tehát tiszta játékidő? Álló óra, mint a futsalban?

– Ha a játékmegszakításnál megáll az óra, az megállítja a visszataszító időhúzást, fetrengést, ennyire egyszerű. A katari világbajnokságon látott nyolc-tízperces hosszabbítgatás idétlen.

Radikális változást persze az hozna, ha kivennének egy-egy vagy két-két játékost. 50-60 éve két-három kilométert futottak a játékosok, ma 12-13 kilométert, most tehát „többen vannak” a pályán, ezért akad el állandóan a labda.

Szinte nincs fedezetlenül hagyott passzsáv, főleg a vertikális felpasszokat nézve, ha eljut a csatárhoz a labda, megannyiszor visszaadja, amitől kiver a víz. Tudom, mindez így túl vad, de az még vadabb, hogy eltelik meccs kaput találó lövés nélkül. A változtatással jelentősen nőne a gólok száma, és megoldódna a tizenegyes-mizéria.

– A VAR bevezetése után is van büntetőmizéria?

– Több mint valaha. Anno befújták vagy sem, most vizsgálgatás után is: vagy-vagy. A bíró egyedi döntése, és szinte minden esetben kétesélyes, hogy jogos-e vagy sem. Szögletnél cibálják egymás mezét, bármikor le lehetne fújni, szabadrúgás kifelé vagy Elfmeter, a vétlen kezezésért járó büntető egyenesen horror. Túl sok a gól pontrúgásból, pedig a futball, a harc szelleme az akció, a sikeres támadás, sikeres védelem. A mohácsi csatát meg kell nyerni és Eger várát meg kell védeni. Minden gól jól jön, de az akcióktól olvadsz el. Kevesebb játékos és több a gól esetén csökkenne a tizenegyesek mérkőzéseket eldöntő fontossága.

– Van még valami?

– A tizenegyespárbaj sem felel meg a futball szellemének. Mit büntetnek ugyanis?!

– Régen újrajátszották a meccseket döntetlen esetén.

– Arra tényleg nincs idő, ha viszont a hosszabbításban öt percenként lehoznának egy-egy játékost, és a végén maradnának heten csapatonként…

– Hűha, merész gondolat…

– A végén potyognának a gólok. Mint a tizenegyeseknél, csakhogy így a küzdelem szellemének megfelelően akcióból. Ki kéne próbálni élesben! Ha kézilabdapályán négyen-négyen focizunk, sok a gól, ha heten-heten, szinte semmi. Most látom, mintha egy árva szabállyal sem értenék egyet, na jó, akkor vegyük például a lesállást, azt megtartanám, viszont dühít, ha állandóan felesleges, a játékot nem segítő, rossz irányba terelő újdonságokat agyalnak ki. Ami azonnal ellent is mond annak, hogy ez egy konzervatív játék. A futball szellemének jelképes megcsúfolása középkezdésnél a hátrapassz, ennek mi értelme, mi az üzenete?!

– Pálya című könyve valójában az élsport, a profi sport szatirikus megkérdőjelezése. Miért ne legyen például női profi sport?

– Tisztázzuk, mindenki azt csinál, amit akar, ha egy nő futballozni vagy bokszolni óhajt, tegye. Súlyemelés, tessék! Női torna, mint versenysport, leginkább ez teszi tönkre egy életre a lányok testét. A futball háborús játék, és a háborúban, az amazonokat leszámítva, nem a nők vesznek részt. Hanem a férfiak. Az amazonok, hogy a nyilazásban ne zavarja őket, levágták a jobb mellüket, megfosztva magukat a nőiességtől, hogy férfiként küzdhessenek. Az élsport ehhez hasonlóan felfüggeszti a nők női mivoltát, amikor felveszik a versenyt, még ha megmarad is nőiességük, a csúcsteljesítményt hajszolva átveszik a férfias gesztusrendszert, elnyomva magukban az animát, kihozzák, felnagyítják a bennük is meglévő lévő animust. Tényleg kíváncsi vagyok arra, akinek ez őszintén tetszik. Hogy igazából mi tetszik benne?

Fotó: Gabay Balázs

– Leginkább a nőiség időleges „felfüggesztése” miatt nem ért egyet azzal, hogy a nők is élsportolnak?

– Rendes – értsd, nem frusztrált – férfiak tudják-érzik, hogy a nők szinte mindenben jobbak náluk. XX kromoszóma, tudjuk. Én nem tudom, csak olvastam. A nők empatikusabbak, finomabbak, közelebb kerülnek a dolgokhoz, jobb a nyelvérzékük, jobban tűrik a betegséget, jóval tovább élnek, hosszú távon kitartóbbak stb. Hosszútűrők. Két dologban azonban biztosan gyengébbek: a pillanatnyi erőkifejtésben, meg ami a tesztoszteronszint biztosította harci kedvet, ambíciót illeti. Ezek genetikailag determináltak, kár tehát, veszélyesen igazságtalan bármilyen módon összehasonlítani a női teniszt, súlylökést és 100 métert a férfivel. De ha igazságtalan azon méltatlankodni, hogy a férfi profi miért keres többet a női profinál, hisz egy méltányos világban annak jut több, akinek nagyobb a teljesítménye. Tudjuk, a világ nem méltányos, ezért a nők ott és akkor sem keresnek többet, ahol kenterbe verik a férfiakat, ez igazából a felháborító.

– Csak a tömegsport tartozik a kultúra égisze alá, vagy az élsport is? Egyik sem, esetleg mindkettő?

– A sport a magaskultúra része. A görögök a szellemet, a lelket és a testet is egyaránt fontosnak tartották edzeni, a legnagyobb filozófusok ugyanúgy tisztelték az olimpiai győzteseket, mint a költői vagy drámai versenyek győzteseit.

Én azokat a profi sportágakat fogadom el, amelyek képesek megélni a piacról, nem szükséges az eltartásukhoz az adóforintunk. Nagyjából egy tucat ilyen van, tenisz, Formula–1, profi boksz és MMA, golf, kerékpározás, két-három futószám, amerikai kosárlabda, futball és jéghoki stb.

Darts, úristen! Van magyar biliárdozó? Ezekben körülbelül sehol sem vagyunk. Paradox, de az annyit gyalult futballban állunk még a legjobban.

– A jelenlegi politikai kurzus rendszeresen visszamutogat az előzőre, amely jóval kevesebb közpénzt költött az élsportra, s emiatt bizonyos sportágak szinte eltűntek a térképről, mások csak simán szenvedtek, eredmények nélkül vergődtek. Ha az ön kapitalista véleménye lenne mérvadó, akkor bizonyos sportágak itthon eltűnnének a süllyesztőben, nem?

– Miért tűnne el akár egyetlen sportág is, amit szívből űznek? Én sem piaci alapon futballozom, és nem tűnök el, ugyanis fizetek azért, hogy játszhassak. Ha valaki kajakozni, kenuzni, vívni akar, csinálja. Illetve azt neki nem is kell külön mondani, ahogy nekem se, amikor kibérelem a pályát!

– Úgy értem, ezek a sportágak az élsport kínálatából tűnnének el állami támogatások híján.

– De miért, sőt mire kell az az úgynevezett élsport vagy hivatásos sport, amire, mint szórakoztatóipari produkcióra nincs kereslet? A kisöbű sportpuskások nyilván besértődnek, de úgy gondolom, aki imád lövöldözni, ne közpénzből finanszírozzák.

Fotó: Gabay Balázs

– Maradnak a cégek, a mecénások.

– Meg te magad, ahogy egyéb, számodra boldogító ügyet „mecenálsz”! Meg tudjuk védeni, amit akarunk, miért kéne ezt a Józsi bácsi adójából finanszírozni? Én is kajakoztam, gyerekként vívtam, járok pingpongozni, és mindenkit leverek, anélkül, hogy eszembe jutna, nekem ezért pénz jár. Mindenki csinálja azt, ami boldogítja!

– Ön Ferencváros-szurkoló, és hosszú ideje az amatőr sport állami támogatása mellett foglal állást. Az FTC-t az állam is szponzorálja több csatornán keresztül, nem keletkezik itt disszonancia?

– De. Keletkezik. Nem értek egyet a profi sport állami támogatásával. A sportcélú taóval sem. Az igazi szponzor ne az adóalapját csökkentse, hanem adózott jövedelméből adományozzon.

Ha valami ígéretes ágazatot a nulláról kell felhozni, és ebbe a későbbi haszon reményében az elején befektet az állam, az rendben van. Aztán vonuljon onnan. A profi futballnak meg kell élnie a piacról, a többi sportág meg legyen annyira szexi, vonzó, hogy felkeltse a mecénások figyelmét.

Mi magyarok nem nézünk szembe a kemény ténnyel. Azokban a sportágakban vagyunk igazán sikeresek, amelyek globálisan nem piacképesek. Az olimpiai aranyéremhajsza önáltatás, azért, mert kajak-kenuban vagy vízilabdában nyerünk, egy külföldi fikarcnyival sem figyel majd jobban ránk, ahogy mi sem ismerjük a más nemzetbéli nem piacképes sportolókat.

– Istenem ne romolj című verseskötetében is focizik, a Pálya című versben. „Itt egykor egyszerű fiúk rugdosták esténként a labdát. Aztán sorra feladták, mert nincs kiút. Kurvára nincs kiút.” Ez önvallomás, esetleg a magyar futballsorsról szól?

– Kisfiúként minden évben a Budakalászhoz tartozó Szentistvántelepen nyaraltam.

Első dolgom volt mindig, hogy kibicikliztem a focipályára, és addig néztem helyi vagány csávókat, míg be nem vettek. Ott aztán kőkeményen ki kellett harcolnom a helyem. Ez az élmény szerintem annak, aki ezt olvassa, megvan. A versem rájuk emlékezik.

Jankovics Endrére, a világ legjobb védőjátékosára, meg a többi nem oly tökéletes, mégis fantasztikus kisfiúra. Bandi futva érkezett a faluvégről, mosolyogva intett a többieknek, nem akart csatár lenni, mint mindenki más, megállt hátul, és senki nem tudott elmenni mellette. A jóval nagyobbak sem. Ilyet azóta se láttam, pedig láttam ezt-azt közelről, Varga Zolit és Albertet, fociztam a Fradi kölyökcsapatában. Szentendrén, a ferenceseknél iskolaelső volt, és nem vették föl egyetemre, mert a felvételin a KISZ-titkár kérdésére azt válaszolta, hogy csak jókat kapott a papoktól. Rezzenéstelenül tudomásul vette, ha nem, akkor nem, raktáros lett a Vörös Október Ruhagyárban, és kész. Ahogy annyian mások, ő is feladta. Ha van olyan, hogy a kommunizmus áldozata, akkor ő az. Az élet elintézi, hogy feladjunk ezt meg azt, lassacskán mindent, de ha erre gondolok, összeszorul a szívem. Meg az öklöm. Erről is szól ez a vers.

Fotó: Kukorelly Endre

– Amely így folytatódik: „Emlékszem jól, hogy én is egyszerű, mennyire egyszerű is voltam ezek között a szótlan, egymással hangosan üvöltöző, kopaszra nyírt fejű parasztfiúk között. Nyilván kissé túlöltözött. Kicsit finom.” Önről szólnak ezek a sorok?

– Ezek a srácok naphosszat a tszcs-ben (szocialista mezőgazdasági termelőszövetkezeti csoport – a szerk.) kapáltak. Én meg, pesti úri fiú, csak úgy odatoltam a képem. Nem egyszerű helyzet.

– Az 1960-as évek közepén járunk.

– Méregettek, nyilván gyanakodtak, sütött rólam, hogy pesti vagyok. Én meg ők, két világ. A pályán azonban minden tökéletesen működött, ezt a problémát a játék elintézi. Pályán kívül nem barátkoztunk. Pedig szívesen vettem volna.

– Esterházy Péter azt írja egy helyen, őt általános iskolában a foci mentette meg a természetesnek tekinthető kiközösítéstől. Önnek is voltak olyan pillanatok az életében, amikor megóvta a foci, vagy nagy szolgálatot tett?

– Valami ilyesmi volt velem is, valóban. Abban a korban minden fiú focizott. Aki nem, az is. Ha valakit nem vettük be, mert hasra esett a labdában, a kisfiúk kegyetlenek, elementárisan vágyott rá, így hát benne volt ebben a diskurzusban. A pályán a különböző társadalmi osztályból érkezők közt megszűnnek a gátak, eltűnik a külső hierarchia, mindegy, honnan jöttél, ki vagy, mi vagy, mert egy csapatot alkotunk. Közös nyelv. Ha megjelenne köztünk Messi, ő is csak egy volna, és az a csapat is kapna gólt, ahová beállna. Ha vége a meccsnek, visszaáll minden. Visszarendeződik.

– Tanúsíthatom, hogy így van, ahogy leírta.

Egy évig Berlinben élve találtam egy helyi Freizeit Liga-csapatot, és rögtön az első alkalommal úgy jött össze, hogy egy beadásból kapásból ballal telibe találtam a fém felső lécet. Nagy csattanás, abban a szent minutumban kialudt a villanyvilágítás, mintha az én lövésem kapcsolta volna le. Pedig csak, ugye, lejárt a bérleti időnk. A csapattársak viszont hónapokkal ezután is úgy néztek rám, a vállamat veregetve, micsoda lövés volt.

Mindenféle ember, államügyésztől kelet-berlini munkanélküli proli srácig, akinek Effe volt a beceneve, mert hasonlított Effenbergre. Ő volt a legjobb, a pályán a hierarchia csúcsa, viszont meccs után visszaállt a rend, a való világ viszonyait illetően. Ez nagyon mély. Nehezen kezelhető, aki nem kezeli a helyén, nem használja jól, eltéved. Én nem értek azokkal egyet, akik szidják a tehetséges játékost, aki, baszki, pénzér’ eladja magát, mert még miért másért lehet eladnod a tudásodat? A tehetség akkor igazi, fölmérve a határait, képes beárazni magát, ha ez az Effe például nagyképűsködik a pályán a bankigazgatóval, az nem szerez neki jó kis tuti portási állást. Amikor az Effe-gyerek a meccs utáni sörözésen érdeklődött, mivel foglalkozom, és mondtam, hogy író vagyok, nem is értette, úgy kellett elmagyaráznom. Jaaa, könyvek, mondta, és hogy ő egyszer olvasott Dosztojevszkijt. Ez nagyon bennem maradt. A futball sokféle embert összevarázsol, koherens csapattá érlel, és ez, ha jól érik, meg is marad. Aki kimarad ebből, a futball általi szocializációból, az sokszor csak néz, mint a moziban, háborog, és megsértődik mindenen.

Fotó: Kukorelly Endre

– Ezt a szocializációs tanulmányutat kizárólag a futball biztosíthatja?

– Persze más csapatsportok is képesek rá. Néztem a magyar–izlandi kézimeccset, hatalmas hátrányból nyertünk, a fiúk a közös siker miatt őrjöngtek a végén. Ezt a típusú csodálatos őrületet egyéni siker egyszerűen képtelen előhozni belőled! De nagy különbség, hogy a futballt mindenhol játsszák, a kézilabdát jóval kevesebb országban. És – úristen – kézzel! Férfiak kézzel fogják a labdát?

– Itthon nem csak ön, a kortárs szerzők közül Darvasi László, Kőrösi Zoltán, Egressy Zoltán – ők az íróválogatottban is csapattársai – és Esterházy is írt a labdarúgásról, a sportról.

– Egressy könyve Törőcsikről! Gyurgyák János, Ágoston Zoltán, Takáts József vagy Balázs Attila. Fiatalok, fiatalabbak, mint Kiss Tibor Noé vagy Nagy Dániel. Garaczi László is volt Berlinben ösztöndíjjal, játszott ugyanabban a Freizeit Ligás csapatban, szórakoztató szöveget írt erről. Mindkettőnket Mélyi József művészettörténész vitt le, aki maga is sokat ír sportról, és szuper védőjátékos volt. A filozófiával és irodalomelmélettel foglalkozó cselezőzseni Farkas Zsolt Knézy Jenőről írt publicisztikájánál nemigen fogsz szórakoztatóbbat és találóbbat olvasni.

– Köszönöm a tippet! Korábbi jeles íróink, költőink közül is írtak a sportról, futballról!

– József Attila, Félidő: 0-0. Kosztolányi Dezső, Karinthy, Zelk Zoltán. Romhányi József bökverse, „Huszonkét esztelen, félmeztelen egyén, egymás hátán-hegyén”. Mándy Iván!

– Külföldiek? Nick Hornby, Fociláz például?

– A Nobel-díjas Peter Handke, A kapus félelme tizenegyesnél, Tandori Dezső fordította, aki maga is írt sokat – gombfociról. Hornbyval egyszer találkoztunk, beszélgettünk, aláírtuk egymásnak a könyveinket. Paradox, de talán azért nem ismerem a szakirodalmat, mert inkább játszom, mint nézem-fogyasztom. Álmélkodom a magyar Barca- vagy Manchester-szurkolókon. Ez maga a félreértés.

A futball lényege ugyanis korántsem szakmai milyensége, hanem – a már említett szocializáló hatása mellett – elsősorban identitásképző ereje. A szentistvántelepi fiúkkal focizva a budakalásziak ellen, olyan erős identitást éreztem, amelyhez foghatót azóta sem. Pesti fiúként! Eltörettem volna a lábam, kvázi az életemet adtam volna a hazáért, hogy mi győzzünk.

Ebből fakadóan nem értek egyet a honosítgatással, azzal meg végképp nem, hogy a Fradi ma legfeljebb egy-két magyarral áll fel. Amikor jó pár éve először hallottam, hogy a Chelsea-ban nincs egyetlen angol sem, éreztem, hogy itt véget ért valami alapvető.

– Hornby szerint ahogyan egy nemzet fogyasztja a futballt, sokat elárul a társadalmáról. Magyar viszonylatban ez mennyire igaz?

– Nem sokat, hanem mindent elmond. A magyar kudarc alapvetően a lélek kudarca. A sok megaláztatás, vereség rossz kompenzálása. Hogy fölfelé nézve beremegünk, lefelé lekezelünk. Hogy a lelki és szellemi szférát hanyagolják, hogy az öltözőben a „nézését meg a járását” éneklik.

– Más téma: önt zavarja a sportújságírás nyelve? A labda pettyes, a kapus portás, hogy valaki továbbítja a labdát, vagy épp brusztol? Sokan porosnak, magyartalannak tartják, nyelvújításra érdemesnek.

– Inkább mosolyogj, ne nagyon zavarjon!

– Esterházy a futball dimenziójában egy nevet aggatott magára: ö.f, vagyis öregedő futballista. Ön is vetemedik ilyesmire, címkézi saját magát?

– Kiöregedett, de futballista!

– Tehát k.d.f.

– Péterrel nagyon jó, nem csak futballbaráti kapcsolatban voltunk, rengeteget játszottunk együtt az 1980-as évek elején az Elektromos-pályán, a régi Mozgó Világ, később Élet és Irodalom munkatársaival. Akik közül azóta már sokan szóba sem állnak egymással. Az első nemzetközi íróválogatott-meccsen, 1996 szeptemberében, Franciaországban is ott volt. Később valami csípőprotézist kapott, már nem játszhatott velünk. Ha találkoztunk, és mondtam neki, hogy megyek focizni, barátságosan kurvaanyádozott egy rövidet. Hülyéskedett, de tudom, hogy fájt neki.