„A futball nagyon sokat adott, de legalább annyit el is vett” – interjú a valamennyi osztályban bajnoki címet nyert Salamon Miklóssal

– Az elmúlt hónapban megye II-es bajnoki címet ünnepelhettél a Mezőfalvával, ezzel a megye III-tól az élvonalig valamennyi osztályból van aranyérmed. Teljes lett a kollekció.

– Jó ideje vártam már rá.

– Neked, aki első osztályú bajnokcsapatban, a válogatottban, a Bajnokok Ligája-selejtezőjében futballozhatott, ennyire fontos volt ez a hiányzó amatőr cím?

– Igen, mert kitűztem magam elé a célt, hogy ha már majd minden osztályból van aranyérmem, legyen meg ez is. Tavaly másodikok voltunk a Baraccsal, korábban a Géderlakkal háromszor csúsztunk le az elsőségről, előfordult, hogy egyetlen meccsen múlt, úgyhogy a télen tudatosan választottam klubot, arra spekulálva, hogy a Mezőfalva megnyerheti a megyei másodosztályt. Meg is köszöntem utána a srácoknak, hogy abbahagyatták velem a futballt.

– Vagyis eldöntötted, addig játszol, míg nincs meg a hiányzó arany?

– Igen.

– Pedig biztosan sokan kíváncsiak lettek volna rád 72 évesen a megye kettőben… No de az érdekelne inkább, mennyire nehéz döntés, amikor kimondod, vége.

– Csak a felnőtt nagypályás focit fejezem be, kispályán és az öregfiúkban – beférek már minden senior korosztályba – játszom még. Megkerestek azzal is, legyek edző, de én azzal 2017-ben felhagytam. Valahogy más habitus a mai generáció. Ha azt érzem, edzőként jobban akarok győzni, mint aki a pályán van, vagy azt látom, csak azért jár le valaki edzésre, hogy társaságban legyen és ne kelljen tanulnia, az nem éppen ideális. Amúgy is túl sok idő ment el a fegyelmezésre, s az mind a képzésből vett el. Közben ugye minden szavadat meg kell fontolni, mert nem sértheted meg a gyereket, mert vagy elviszi más klubba a szülő, vagy más sportágat keres, panaszkodva, hogy megemelte a hangját a tréner, de nem akarok vénember módjára nyavalyogni. Ettől ez még általános probléma, nézzük meg, miket művelnek az iskolákban, hogyan csökken a tanárok vagy a rendőrök iránti tisztelet. Sokan kiszolgáltatottak, mert az állásukkal játszanak, ha más eszközökhöz nyúlnak. Na mindegy.

– Pedig érdemes ezekről a kérdésekről diskurálni.

– Sokan könnyen megsértődnek, túl nagy hatalmat éreznek a kezükben, közben az igazságra egyáltalán nem kíváncsiak, meg sem akarják hallani, annyira elfogultak a gyerekükkel.

Hiába, más lett a világ, és nem azt akarom mondani, hogy mi mindig mindent helyesen tettünk, a maiak meg rosszul, korántsem, ráadásul azért is muszáj önkritikusnak lenni, mert éppen az én generációm nevelte fel a mai fiatalokat.

– Ha már a fiatalság, manapság, 48 évesen másképp kelsz fel a meccs másnapján, mint mondjuk 41 évesen, amikor először megye hármas bajnok lettél a Géderlakkal?

– Vannak kisebb bajok, de akkor is akadtak, lehet, azért, mert akkor még többet és gyorsabban futottam, szóval a terhelés is más volt. Ma már valószínűleg nincs meg az a sebességem, illetve kondícióm, mindazonáltal nem akarom elfogadni, hogy öregszem. Még mindig bizonyítani szeretnék, elsősorban saját magamnak. Mindig is szerettem kitolni a határokat, elfáradni, kifulladni, kínozni magam. Bírod még, meg tudod csinálni, ezt hajtogatom magamnak ma is, ez visz előre. Voltak mostanában olyan kéthetes időszakaim, amelyekben egy napot pihentem mindösszesen, a többi edzéssel, kispályás, megye kettes vagy öregfiúk meccsel telt. Lehet, többet sportoltam ebben a periódusban, mint profiként, de sosem éreztem nyűgnek, mert ma is nagyon szeretek futballozni. Habár…

(Forrás: DUOL)

– Habár?

– A futball nagyon sokat adott, elég csak a barátokat, az utazásokat, a külföldi edzőtáborokat megemlíteni, de legalább annyit el is vett. Mint utólag kiderült, az első házasságomra eléggé rányomta a bélyegét a futballal járó távollét, bár nem árultam zsákbamacskát. A jelenlegi párom maga is sportol, mindenben a támaszom, nyugodt hátteret biztosít. De ugyancsak a veszteség rovatba sorolandó a sok ki nem fizetett pénz.

– Szó mi szó, te még abban az időszakban kezdted, amikor a vadkapitalizmus szerencselovagjai is fel-feltűntek a klubok környékén, ehhez képest irigylésre méltó a mai élvonalbeli játékosok dotálása, pláne ilyen gyatra teljesítmények mellett…

– Valóban az, de nem csak a keresetük miatt lehet őket irigyelni, hanem a lehetőségeik miatt is. Amilyen összegeket hallok, azok a realitástól teljesen elrugaszkodottak, de nem akarom én a labdarúgókat szapulni, elvégre kettőn áll a vásár. A futballista vagy az ügynöke kérhet bármennyit, azt meg is kell ugye neki adni, bár nem tudom, miért jó az a magyar futballnak, ha ennyi pénz megy el fizetésekre.

De nem is a pénzmennyiség a fő probléma, hanem a bérstruktúra: túlságosan magasak az alapfizetések. Ha nem nyer, akkor is dől a lé, nem is hajt eléggé. Lenne inkább magasabb a prémium, úgy lenne legalább valami ösztönző.

– Neked bezzeg az utolsó még megszerezhető aranyérem is épp elég motivációnak bizonyult. De ha végigszaladunk az egyes osztályok bajnoki címein, a megye hárombelit a Géderlakkal gyűjtötted be 2016-ban és 2017-ben, ami annyit tesz, a Bács-Kiskun megyei klub nem vállalta a magasabb osztályt.

– Ez egy 1000 fős település, a játékosok szinte mind máshonnan igazoltak oda, volt olyan idény, hogy nyolcan Dunaújvárosból érkeztek, miközben jó, ha két géderlaki játszott a csapatban. És mert egy szinttel feljebb már utánpótlást is kellett volna indítani, inkább maradt harmadik ligás a klub. De jó kis csapatunk volt, talán a bajnoki címnél is emlékezetesebb 2016-ból az Amatőr Kupa-győzelem, amikor Szolnokon az esélyesebb, BLSZ első osztályú Internationalét vertük meg 2-1-re. Abban a kiírásban amúgy a Debrecen ejtett ki bennünket a Magyar Kupából a 16 közé jutásért vívott mérkőzésen. A megyei futballnak a maga szépsége mellett megvannak amúgy a bosszankodásra okot adó árnyoldalai is, ilyen az edzéslátogatás hiánya, a sok sértődés, pedig ha valaki nem jut annál a szintnél feljebb, annak oka van, hiányzik a technikai tudás vagy a megfelelő mentalitás. 12 és fél évet töltöttem el a megyei futballban, öt és felet játékosedzőként, megvan a tapasztalatom.

– Neked, aki azért más tudás birtokában vagy, 41 évesen is sima ügy volt a fiatalok közt megye hármas meccseket játszani?

– Sokat segít a rutin. A jó helyezkedés aranyat ér. A fiatalokban megvan az energia, amíg bírják, futnak összevissza, én viszont a tapasztalatommal leolvastam az egyes játékszituációkat, és helyezkedéssel megoldottam a feladatot. A futóversenyt ma már nem bírnám a fiatal srácok ellen, de nem is kell abba belemennem. 41 évesen mondjuk még felvettem a versenyt. Az persze ma is jó érzés, ha azt tapasztalom, végig tudok játszani egy nagypályás meccset, miközben a fiatal úgy rogy össze mellettem. Ez valahol doppingol. Sosem voltam szerencsére sérülékeny, persze jellemző rám, hogy az egyetlen komoly sérülésemet a legrosszabb pillanatban szenvedtem el. 1995-ben nagyon jó csapat volt a BVSC, Mezey György egyik segítője, Kenyeres Imre eljött megnézni Dunaújvárosban az egyik másodosztályú meccsemen, és ma sem tudom hogyan, de pont akkor sikerült elszakítanom a keresztszalagomat… Szerencsére később mégis tudtam három évig Egervári Sándorral együtt dolgozni.

(Forrás: paksifc.hu)

– A megye háromból virtuálisan feljebb lépve: a megye kettes címedre 48 éves korodig kellett tehát várni.

– És ha már szapultam a fiatalokat: akkor vagyok igazságos, ha megjegyzem, Mezőfalván ritka jó társaságba csöppentem. Összetartó, baráti brigádra leltem, minden edzésen voltunk legalább 14-en, ami ritka a megyei bajnokságban, szóval minden adott volt a sikerhez. A családjával Mezőfalvára költöző, a Honvéddal bajnoki címet szerzett Villám Balázs dirigálta játékosedzőként az együttest. Barátokra tettem szert, ahogy máshol, például a kispályás futballban is. Sokaknak tartozom ezért köszönettel, Zemankó Zoltánnak is, aki ma is azt hiszi, ő csinált belőlem gólkirályt a 35 év felettiek bajnokságában, amikor 39 góllal zártam, de hadd higgye… Mezőfalvára visszatérve, nagy előnnyel végeztünk az élen, azt hiszem, a március végi, Nagykarácsonyban 0-2-ről 3-2-re megnyert mérkőzésen dőlt el végleg a szezon, ők azután feladták. Nekünk lett ajándék az a meccs.

– Sokan előre merészkednek karrierjük egy talán már nem olyan lényeges pontján, te mindvégig középső védő maradtál?

– Igen. 15 éves koromban kezdtem csak el focizni, addig úsztam, és engem is megcsapott eleinte a góllövés varázsa, hogy az milyen jó érzés, de egyre csak csúsztam hátra a gyepen, egészen a védelem közepéig. A kapusposztra sosem vágytam. Irányítani viszont tudtam a társaimat. Amúgy a dunaújvárosi ifiben az országos NB II-es bajnokság után visszasoroltak minket a megyei bajnokságba, ott előfordult, hogy 16 gólt rúgtunk egy meccsen. Amikor négy, öt, hat góllal vezettünk már, megesett, hogy a védőket feljebb tolta az edzőnk, hadd tanuljuk meg annak a posztnak is a kívánalmait, emlékszem, volt meccsünk, amelyiken nyolc gólt lőttem. Nem azért mesélem el, mert olyan büszke vagyok magamra, hanem mert jól jelzi, milyen képességű ellenfelekkel kellett megmérkőznünk.

– Ha még egyet ugrunk a képzeletbeli ranglétrán, a megye egybe jutunk, ahol mondhatni fiatalemberként, 35 évesen nyertél bajnokságot, 2010-ben a Pálhalmával. Hátul Salamon takarított, elöl Balaskó Iván rugdosta a gólokat.

– Jól ment Ivánnak, 29 találattal zárt. Előtte kint játszottunk Erdélyben, majd együtt megnyertük a megye I-et, egy évre rá az NB III-at. Nagyon jó csapat volt az, mások mellett Sztanó Mikivel, Dudás Petivel, valamint fiatalokkal kiegészítve. Az NB II-ben már nehezebb dolgunk volt, gyengén szerepeltünk, Dobos Barnáék hiába vették át idény közben az együttest, nem tudták a kieséstől megmenteni.

– De abból a dunaújvárosi időszakból sem feltétlenül a bajnoki, hanem az amatőr kupaarany lehet a legemlékezetesebb. Pláne, hogy 2010-ben az elődöntőt a Szusza Ferenc Stadionban, a finálét pedig a Puskás Ferenc Stadionban játszhattátok.

– Az elődöntő gyötrelem egy meccs volt. Amilyen jó csapatunk volt, olyan gyengén játszottunk, de Sztanó Miki góljával az utolsó pillanatokban sikerült nyerni. A Nyírbátorral játszottunk a döntőben, én pedig se azelőtt, se azután nem léphettem pályára a Puskásban. Egyedül azon a májusi napon. Felemelő érzés volt kisétálni a gyepre. A Debrecen vívta a Magyar Kupa döntőjét a Zalaegerszeggel, kezdtek már szállingózni az emberek, én pedig megéreztem, milyen nagyszerű lehet teli lelátók előtt a nemzeti stadionban futballozni. Válogatott játékosként különösképp. Két és fél meccs jutott nekem címeres mezben.

(Forrás: magyarfutball.hu)

– A fél elég érdekes…

– Macedóniában játszottunk, Fehér Miki góljával vezettünk 1-0-ra, a szünet után olyan köd ereszkedett azonban a pályára, hogy a spori lefújta a meccset. Az volt a sehol sem jegyzett fél válogatottságom, bár ami azt illeti, az első sem rólam szólt, másfél percet kaptam. Úgy történt, hogy egy héttel korábban a Bicskei Bertalan irányította csapat 2-0-s vezetés után adta döntetlenre a Szaúd-Arábia elleni mérkőzést. Azután szóltak, hogy várnak, elég jól ment ugyanis a B-válogatottban. Nehezítette az ügyet, hogy nekem éppen akkorra volt lekötve a lagzim. Kénytelen voltam a páromat megkérni, hogy keressünk másik időpontot, és bár sikerült találni, később kiderült, ez is tüskeként maradt meg benne. Szóval Izrael ellen játszottunk a Fáy utcában, akkor is vezettünk 2-0-ra, Bicskei intett, jöjjek, becserél. Abban a pillanatban kaptunk azonban egy gólt, és bizonyára felsejlett benne a szaúdiak elleni rossz emlék, amikor elherdáltuk a kétgólos előnyt, így csak a legvégén állított be.

Másfél perc jutott, de legalább válogatott lettem. Három évvel később, 2003-ban ismét, a Megyeri úton a Luxemburg elleni győztes felkészülési találkozót már végigjátszottam. Van ugye az egyszeres válogatott labdarúgó, aki kétszer húzhatta magára a címeres mezt, arra azt szokás mondani, többszörös válogatott, aki háromszor, az már sokszoros, és vagyok én, a két és félszeres…

– Mikor voltál szerinted a legjobb?

– Az 1999–2000-es szezonban nagyon ment. Akkor technikai és taktikai értelemben is sikerült robbantanom. A munkában hiszek, szerintem követelni is akkor tudsz, ha megfelelően felkészíted a játékost, nos, akkoriban Egervári Sándorral rendre kint maradtunk az edzések után, egyéni képzést tartott nekem, a plusz melónak nem csak abból a szempontból lett meg a jutalma, hogy a Dunaferr-rel bajnokok lettünk, hanem mert engem választottak meg a szezon legjobb játékosának. Játszott azért néhány kiválóság az NB I-ben, úgyhogy el sem akartam hinni, hogy nekem ítélték oda a címet. Nagy megtiszteltetésnek gondoltam. Mondjuk valóban jól ment akkor a futball.

– Ha már a kiválóságok: Rabóczki, Molnár, Salamon, Éger, Kiss György, Zavadszky, Jäkl, Lengyel, Rósa Henrik, Orosz, Tököli. És ez csak a Dunaferr. Csupa válogatott szintű játékossal.

– És a kispadunk is hosszú volt, ugyanazt a szintet hozta az is, aki csereként lépett pályára.

– Az, hogy nem tudott ez a csapat a nemzetközi porondon igazán nagyot alkotni, örök hiányérzet? Még ha a létfontosságú Rosenborg elleni BL-összecsapást a Hajduk Split kiejtése előzte is meg.

– Jó lett volna bejutni a Bajnokok Ligájába, pechünkre a Feyenoordot kaptuk az UEFA-kupába zuhanva, amelyik azért nagyon erős csapat volt. Itthon kikaptunk 1-0-ra, kint már éreztük, nincs esélyünk. Nehéz azért elfogadni, hogy van nálad jobb. Az azt követő évben jött ugye a ciprusi riválistól kapott pofon, bár utólag más megvilágítást kap az a párharc, morális szempontból is csalódást keltő, ami történt.

A Dunaferr SE 1999-2000-es bajnokcsapata (Forrás: dlsz.hu)

– Mégis, miben volt leginkább különbség? Tempó? Agresszivitás? Vagy csak nem feküdt nekünk a norvég játékstílus?

– A Rosenborgot nem éreztem jobbnak. A Feyenoordot igen, de a hollandokat is csak Rotterdamban. Felkészültebbek voltak taktikailag, a védelmük úgy tűnt, feltörhetetlen, mindig ott voltak mindenhol. És ha folyamatosan próbálkozol, mégsem jutsz előrébb, az felőröl.

– Azt meg tudod mondani, melyik klubodban érezted magad a legjobban?

– A Dunaújvárosban talán, elsősorban a sikerek miatt. Két momentum mélyen megmaradt bennem. Az egyik 1998 nyaráról való, amikor a Tornyi Barnabás-féle, remeklő Diósgyőrt fogadtuk, s egy kipattanóból elég nagy gólt rúgtam úgy 16 méterről. Ha tudtam volna tartani azt a góllövőformát, 150 góllal fejezem be az NB I-es karrierem, leragadtam azonban ötnél. A másik személyes emlékem a trondheimi meccs, amikor egy újságíró odajött hozzám a találkozó után, és azt kérdezte, tudom-e, hogy 100 százalékos passzhatékonysággal futballoztam. Nem, feleltem, bár annak jobban örültem volna, ha csak 50 százalékos, de továbbjutunk. Jó csapat volt azért az a Rosenborg, a csoportkörben a Helsingborgs, a Bayern München és a PSG mellé került, az utóbbi kettő ellen sok keresnivalónk nem lett volna. De minden játékosnak kiugrási lehetőséget kínált volna a csoportkör.

– Egy bajnoki arany maradt még ki a beszélgetésünkből, a 2006-os.

– Az NB II-es, a Paksssal. A Vasasból igazoltam oda, emlékszem, a Felcsút számított nagy riválisunknak, de miután legyőztük, egyenes út vezetett a feljutásig. Lengyel Feri edzősködése mellett lettünk bajnokok, retro Újvárosnak is hívták azt a Paksot, mert többen is játszottunk korábban a Dunaferrben. Egy jól működő, kiforrott közösségbe kerültem, a beilleszkedésnek meg amúgy is egyszerű a receptje: jól kell játszani.  

– Említettük már a hiányérzetet. Karriered egészét tekintve azért nem nagyon lehet benned, vagy igen?

– Pedig van. Utólag okos persze az ember, de lehetett volna a pályámat másképp menedzselni. Mindenekelőtt el kellett volna fogadnom a Sturm Graz ajánlatát. Az osztrákok egy Haladás elleni meccsre Kenesei Krisztiánt jöttek megnézni, de olyan jól ment nekem akkor a játék, hogy engem akartak. El is utaztam velük a bregenzi edzőtáborba, nem fogadtam el azonban végül az ajánlatukat. Nem volt sokkal jobb, mint a Dunaferré. Persze ha tudom, hogy annak egy jó részét soha nem kapom meg…

Kiemelt fotó: Fradi.hu