A futball utolsó proletárjai – az 1980-as években sokkolta Európát az IFK Göteborg

A svéd labdarúgás egyik legfontosabb központjaként az ország második legnagyobb lélekszámú városát, Göteborgot említhetjük, ahol a futball már a 19. század második felében megjelent a városban az angol tengerészek jóvoltából. Az új sport iránti szenvedély futótűzként kezdett terjedni a helyiek között, ám eleinte csak az 1875-ben alapított Göteborgs Bollklubb játszotta a korabeli „angol” futballt, mert a helyiek saját szabályaik alapján a labdarúgás és a rögbi keresztezésében látták a jövőt. Mivel ez sok vitát szült, így néhány éven belül új klubokat kezdtek alapítani a városban, melyek közt ott volt a még ma is létező, s pillanatnyilag a másodosztályban szereplő Örgryte Idrottssällskap (1887), az 1883-ban létrehozott IS Lyckans Soldater (1900-ban megszűnt) és az 1889-es alapítású Chalmers Bollklubb (1898-ban megszűnt), amelyek az ország első hivatalos meccseit játszották. Nem sokkal később jött létre a GAIS (1894) és az IFK Göteborg (1904), ahol már az angol futballszabályok érvényesültek, s Göteborg rövid időn belül a svéd labdarúgás központja lett.

Ezt mi sem bizonyítja jobban, minthogy az Örgryte kevesebb mint két évtized alatt 11 bajnokságot nyert (1896, 1897, 1898, 1899, 1902, 1904 , 1905, 1906, 1907, 1909, 1913), s ezek közül külön kiemelendő az 1897-es finálé, melyet a klub első és második csapata játszott. Időközben az IFK is felnőtt a feladathoz, 1908-ban, 1910-ben és 1918-ban is övé lett az aranyérem, míg a GAIS 1919-ben és 1922-ben lett bajnok. A város mindig is a munkásairól volt híres, s ezért is tartja magát mindegyik göteborgi klub munkáscsapatnak, de különösképpen igaz ez az IFK (Idrottsföreningen Kamraterna) Göteborgra, melynek névadó beceneve Kamraterna (elvtársak). A klub aranykora az 1980-as évekre tehető, mikor az ország első és második nemzetközi kupatrófeáját is elhódították a „futball utolsó proletárjai”.

Történetünk onnan indul, hogy 1969-ben Bertil „Bebben” Johansson edző irányításával a csapat több mint egy évtized után ismét elhódította az Allsvenskan bajnoki címét, majd rögtön a következő évben kiesett az élvonalból. A meglepő búcsút hat esztendőnyi másodosztályú szereplés követte, ami a klub teljeskörű átalakulásával járt. A kiesést követően a klub nagyon rossz gazdasági helyzetbe került, nem igazán látszódott a kiút, mígnem jött Bertil Westblad és Anders Bernmar párosa, akik megreformálták a klubot. A szurkolók szép lassan elkezdtek visszatérni a nézőtérre, ezzel bevételhez juttatva a csapatot, mely 1975-ben még éppen csak lemarad a feljutásról, de 1976-ban már kivívta azt. Az élvonalban az IFK 23 760 fő nézőátlagot tudott felmutatni, ami a svéd labdarúgás harmadik legmagasabb adata volt akkor. Ez olyan financiális biztonságot jelentett, hogy egy évvel később a kupagyőzelem után a klub bejelentette, hogy félprofi státuszba lépteti a labdarúgóit.

1979-ben megérkezett a kispadra az akkor 31 esztendős Sven-Göran Eriksson, akivel nagyon sokat fejlődött a csapat. A Kupagyőztesek Európa-kupájában az ír Waterford és a görög Panioniosz legyőzésével eljutott a legjobb nyolc közé, ám ott az Arsenal már útját állja. Noha nem volt ez egy világraszóló teljesítmény, mégis az első jelzésnek bizonyult Európa irányába, hogy ez a skandináv klub megjelent a színen. Eriksson játékrendszere, melyet úgy jellemezett, hogy „a kollektív erőfeszítésen alapul, de teret enged az individualizmusnak”, teljesen megváltoztatta az erőviszonyokat, az IFK svéd szinten középszerű futballistákkal is eredményes tudott lenni. A csapat két ezüst- és egy bronzot tudott felmutatni, miközben a göteborgi szurkolók már a Malmö FF és az Östers IF megelőzéséről álmodtak.

Eriksson csapata fokozatosan erősödött, olyan játékosok, mint a Volvo gyárában dolgozó Torbjörn Nilsson, a hivatalnok Ruben Svensson, a szakács Stig Fredriksson, a halászattal foglalkozó családi vállalkozásban érdekelt Dan Corneliusson és a villanyszerelő Glenn Hysén. Mind-mind meghatározó alakjai voltak annak az együttesnek, mely 1982-ben történelmet írt az UEFA-kupa elhódításával. A finn FC Haka legyőzése még nem volt nagy szó, de a Sturm Graz búcsúztatása már igen. A harmadik fordulóban a Dinamo Bucuresti következett, majd a legjobb nyolc között a Valencia CF. Az elődöntőben az 1. FC Kaiserslauternt múlták felül, majd a fináléban a Hamburger SV sem jelentett akadályt. A veretlenség mellett a 12 mérkőzésen szerzett 27 gól is kiemelkedő teljesítmény volt, melynek a harmadát a gólkirályi címet bezsebelő Fredriksson hozta össze.

A siker értékét csak fokozta, hogy milyen óriási gazdasági különbség volt a svéd félprofi csapat és a jól fizetett játékosokat alkalmazó ellenfelek között. Nem sokkal a finálé előtt nyerte meg a Bundesligát az 1978-ban világbajnoki döntőben érdekelt Ernst Happel irányította HSV. A nyugatnémet csapatban olyan sztárok szerepeltek, mint az NSZK válogatottját rendszeresen erősítő Felix Magath, Horst Hrubesch, Manfred Kaltz és Ditmar Jakobs, valamint a dán válogatott Lars Bastrup. Míg a svédek által „a futball utolsó proletárjai” névre keresztelt csapatban olyan játékosok kaptak helyet, akik a labdarúgás mellett dolgoztak is.

Nem volt hát meglepő, hogy a németek sokkal jobban féltek a házidöntő lehetőségétől (az IFK a Kaiserslauternt győzte le az elődöntőben), mint az északról érkezett amatőröktől (még ha nem is voltak teljesen azok). A hamburgiak annyira magabiztosak volt, hogy még a göteborgi első mérkőzésen elszenvedett 1–0-s vereség után is Hamburger SV – UEFA-Cup-Sieger 1982 feliratú zászlókat gyártottak és árultak. A visszavágón a göteborgiak 3–0-ra győztek, így a Volksparkstadion 57 312 nézője nem tehetett mást, minthogy megtapsolja az ismeretlen amatőröket, akik lefocizták a jól fizetett helyi kedvenceket.

Az IFK ezután felült Svédország futballtrónjára is, majd a sikert követően Eriksson elfogadta az SL Benfica ajánlatát. Az UEFA-kupa mellett abban az évben bajnoki címet, Svéd Kupát, 1983-ban Szuperkupát, 1984-ben bajnoki címet és Szuperkupát nyert a csapat. Négy év alatt nyolc trófeát követően jön egy átmeneti esztendő, mikor csak a vesztes finálék és az összeesküvés-elméletek vették át az uralmat. Ennek csúcspontja a Bajnokcsapatok Európa-kupájának elődöntőjében jött el, mikor hazai pályán 3–0-ra legyőzték az FC Barcelonát. A visszavágó előtt megvesztegetett bírókról és egyéb szabálytalanságokról szóló találgatások láttak napvilágot és a katalán együttes nyert is 3–0-ra, majd tizenegyesekkel kivívta a döntőbe jutást. A meccset követően a göteborgiak azzal érveltek, hogy a gazdag és erős spanyol klub nem engedhette meg magának, hogy kikapjon a svéd amatőröktől.

A következő esztendőben hazai fronton ismét nem jutott trófea a göteborgiaknak, de az Eriksson mellett még segédedzőként dolgozó Gunder Bengtsson irányításával 1987-ben másodszor is elhódították az UEFA-kupát. A cseh Sigma Olomouc, a keletnémet Stahl Brandenburg, a belga KAA Gent (La Gantoise), az olasz Inter, az osztrák Swarovski Tirol és a fináléban a skót Dundee United ellen ismételten veretlenül értek fel a csúcsra. Az első sikerben is főszerepet vállaló Thomas Wernerson, Fredriksson, valamint a Holmgren testvérek, Tommy és Tord egyaránt kétszeres győztesek lettek, akárcsak az immár vezetőedzőként irányító Bengtsson. Wernerson később sportigazgatóként is dolgozott, amikor a klub teljesen professzionálissá vált. A legendás kapus sikeresen átvezette a göteborgiakat az új világba, 1990-es években kilenc esztendő alatt hét bajnoki címet ünnepelhetett az IFK. Az európai színtéren sosem járt többé hasonló magasságban svéd csapat, így erre az együttesre az egész ország emlékszik, hiszen ők „a futball utolsó proletárjai”.

Kiemelt kép: UEFA