A futballnak nincs neme – „a női labdarúgásnak elsöprő lendülete lesz”

A sportolók életéről rendszeresen érzelmes és különleges történeteket feldolgozó magazin, a The Players Tribune még 2022 február elején közölte Putellas személyes hangvételű levelét, nem sokkal azután, hogy a futballista 2021 november végén átvette az első Aranylabdáját.

Az Aranylabda díjátadójának az éjszakája még mindig homályosan van meg nekem. Az egyik pillanatban elhagyom a spanyol válogatott edzőtáborát, a következőben már egy Párizsba tartó magángépen ülök, majd hirtelen Kylian Mbappé nyújtja át nekem a trófeát. Nézem ezt a gyönyörű színházat, az első sorokban pedig a családomat és Leo Messit látom! Történelmi este volt, nemcsak nekem, hanem az összes csapattársamnak, akiket szintén jelöltek – négyen voltunk spanyolok. Kihagyhattuk volna az eseményt, mert másnap Európa-bajnoki selejtezőt játszottunk Skócia ellen, ám tudtuk, bármi áron is, de ezen az eseményen ott kell lennünk. Utoljára 1961-ben Luis Suárez nyerte meg a díjat spanyolként. Hát, hogy ne jönnék el?

Az anyukám és a nővérem nem sokat tud a futballról. Ők jelentenek nekem mindent, és nagyon örülök, hogy elhozhattam őket Párizsba, hogy osztozzanak a pillanatban. De nem hiszem, hogy teljes mértékben tisztában voltak vele, mi történik.

„Alexia, nézd, van egy képem ezzel a személlyel. Meg tudod mondani, hogy ki ő?”

– így jöttek oda hozzám a gála során.

Még nem is nagyon volt nálam a trófea. Az eseményt követően, miután elláttam a sajtóval kapcsolatos feladataimat, elbúcsúztam a családomtól, és rögtön visszarepültünk Sevillába, a Skócia elleni mérkőzésre. Nem volt időm ünnepelni, feldolgozni mindazt, ami történt. Az Aranylabdát a szállodai szobámban hagytam, végigjátszottam a meccset, majd visszavittem a Barcához, ahol azóta is őrzik.

Csak akkor vettem észre, hogy a Burdzs Kalifán vagyok, amikor ránéztem a telefonomra. A Globe Soccer díjátadó után a képemet kivetítették a több száz méter magas felhőkarcolóra, de mivel az épületben voltunk, amikor ez történt, nem láttam semmit. Csak akkor láttam meg, amikor a telefonom elkezdett jelezni. Úgy hallottam, ez volt az első alkalom, hogy egy nő képét ilyen módon megjelenítették. Ez a női futball erejét és láthatóságát jelentősen erősíti.

A hírnév csak egy újabb tényező, amivel meg kell küzdeni. Az életem megváltozott az elmúlt évben, és még mindig változik, de csak arra koncentrálok, amit minden nap csinálok. A többi nem zavar.

Gyerekkorom óta az volt a célom, hogy a Barcelonában játsszak. Amikor a Barcáért játszom, valóban úgy érzem, a családomat, az otthonomat képviselem. Emlékszem, hatéves koromban a biliárdasztalról néztem az el Clásicót. A családtagjaim nagy Barcelona-szurkolók (culé), és amikor nem tudtak elmenni a stadionba, akkor gyakran a La Bolerában nézték a meccset, ami a Mollet del Valles-i lakásunk mellett volt. A nagy meccseken mindig tele volt a bár, apám felkapott, és felültetett a biliárdasztalra, hogy a felnőttek fölött nézzem a nagy képernyőt. Emlékszem, nagyon izgatott voltam, pedig alig értettem, mi történik. Csak azt tudtam, hogy ez számít.

Azt hittem, a Camp Nou csak a férfiaknak való. Gyerekként a szüleimmel, a nagynénéimmel, a nagybátyáimmal és a nagyszüleimmel mentem meccsre. Akkoriban annyira közel akartam ülni a játékosokhoz, amennyire csak lehet. Mindig ragaszkodtam hozzá, hogy menjünk még egy kicsit közelebb, akkor is, ha a kilátás valójában már rosszabb volt. Egyszerűen részese akartam lenni az eseményeknek. Akkoriban, ha azt mondtad volna nekem, hogy egy nap arra a gyepre teszem a lábam, azt mondtam volna:

„Áh, az kizárt, itt csak férfiak játszanak.”

Amikor az előző évben a Camp Nou-ban játszottam, egy hatéves korom óta dédelgetett álmom vált valóra. Amikor ott vagy az öltözőben vagy a kezdőkörben, tényleg meg kell állnod és egy pillanatra magadba engedned az egészet. A hely tiszteletet parancsol.

Olyan mondatokat hallottam, hogy „Ebben a lányban van valami” vagy „Ő különleges.” De nem igazán figyeltem oda. Csak játszani akartam. Játszottam, amikor és ahol csak tudtam. Ha a szüleim éppen kávéztak a téren, fogtam a labdámat, és a városháza falának rugdostam, majd, amikor végeztem, izzadtan, vízért könyörögve mentem vissza hozzájuk. Annyit játszottam az utcán, hogy a lábam tele volt zúzódásokkal, végül anyám azt mondta: „na jó, be kell írassunk egy klubba a lábad épsége érdekében!”. (Bár ez nem jött be, továbbra is játszottam az utcán, és továbbra is tele voltam zúzódásokkal.)

A futballkarrierem egy kegyes hazugsággal kezdődött. Elvittek Sabadellbe (egy település Barcelona tartományban – a szerk.), ahol a család egyik barátja a csapatban játszott, de a minimum életkor nyolc év volt, én pedig csak hétéves voltam, így kicsit „csalniuk" kellett, hogy bekerüljek. Emlékszem, a családom felváltva tette meg a munka utáni félórás utat az edzésre. Amikor a nagynénémre került a sor, rányomta a fejemre a sisakot, én pedig a hatalmas, hathengeres motorja hátulján ültem. Olyan 11-12 éves lányokkal játszottam, amikor hazaértem, panaszkodtam a szüleimnek, hogy nem tudok olyan erősen rúgni a labdába, mint ők, de azért imádtam.

Amikor diák voltam, még mindig nem tudtam betelni a futballal. Napközben az egyetemen tanultam, este pedig edzettem, miközben fejben már profi voltam. Akkoriban, ha napi 24 órát tudtam volna edzeni, megtettem volna.

Barcelona hitt a nőkben. Amikor 2012-ben visszatértem a klubhoz, néhány évig nem nyertünk bajnoki címet. Egyszerűen nem sikerült. De ahelyett, hogy átértékelték volna a helyzetet, a Barcelonánál kitartottak. Még ha az eredmények nem is jöttek azonnal, a klub elkötelezte magát a projekt mellett. Tudták, mi kell a sikerhez.

Az, hogy a 2019-es Bajnokok Ligája-döntőben nagyon megvert minket a Lyon, segített. Valójában ez volt az egyik legfontosabb pillanat az utunk során. Minden elismerésem a Lyoné, teljesen más szinten voltak, mint mi. Budapesten egyáltalán nem voltunk közel hozzájuk, de sosem éreztük úgy, hogy kudarcot vallottunk volna. Furcsa ezt mondani egy vereségről, de utána valahogy megnyugodtam. Kicsit olyan volt, mintha kimondtuk volna, hogy: „oké, szóval akkor ez az a szint, amit meg kell ugranunk?” Az út világos volt, és tudtuk, hogy dolgoznunk kell.

A 2021-es Bajnokok Ligája-döntőben sérülten játszottam. Három nappal a finálé előtt, az egyik edzésen éreztem, hogy a combhajlítóm egyszerűen nem jó. Beszéltem az edzővel és az orvosi csapattal, és azt mondták, megtesznek mindent, amit tudnak. Másnap még mindig fájt, és 10 perc után az edzést sem tudtam folytatni. Láttam, ahogy az álmom kapuja bezárul – a lehetőség, hogy helyrehozzam azt, ami Budapesten történt. Ezért 24 órával a meccs előtt elkezdtem „mentális munkát” végezni, azt mondogattam magamnak, nem vagyok sérült. Tényleg el kellett hinnem. A csapattársaim iránti tiszteletből nem engedhettem meg magamnak, hogy alacsonyabb fokozaton futballozzak. „Milyen sérülés? Ne beszéljetek nekem sérülésről.” Ezt mondogattam a körülöttem lévő embereknek. Miután megnyertük a döntőt, két hétre kidőltem, mert a sérülés súlyosabb volt, mint gondoltam. De megérte. Az ünneplés alatt – tényleg így történt – semmit sem éreztem a combomban.

Biztos voltam benne, hogy legyőzzük a Chelsea-t. Talán azért, mert korábban már játszottunk döntőt, ám ezúttal mindent másképp éreztem. Bíztunk a meccstervünkben, egymásban, önmagunkban. Ez egy olyan fajta bizonyosság, amit alig tudok elmagyarázni. Amikor az első félidőben odaálltam, hogy elvégezzem a büntetőt, és 2–0-ra alakítsam az állást, teljesen nyugodt voltam.

A feszültség, a nyomás függőség. Mindig is szerettem nyerni és utáltam veszíteni. Már gyerekként is szükségem volt az adrenalinra, amikor játszottam. Aztán tíz évet eltölteni a Barcelonánál? Ennek a klubnak a szelleme beléd költözik – ha ez nem történik meg, nem is maradsz sokáig. Tudod, hogy minden egyes meccset meg kell nyerned. Nincs más opció. Egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy valaha is olyan klubban játsszak, ahol nincsenek ilyen jellegű törekvések. Nem tudom, tudnék-e egyáltalán teljesíteni.

A futballnak nincs neme. Gyerekként Molletben az egyetlen lány voltam, aki a fiúkkal játszott, de ezzel soha semmi probléma nem volt. Soha nem mondták, hogy nem játszhatok, nem sértegettek. Senki sem húzta fel a szemöldökét, amikor ez a lány azt mondta, futballista akar lenni. Tudom, szerencsés vagyok a családom és a barátaim miatt, akikkel együtt nőttem fel. Amit megtapasztaltam, azt minden hasonló fiatal lánynak át kellene élnie. Az új generációnak ezt az élményt alapvetővé kell tennie. A futball mindenkié.

Amikor majd visszavonulok, fogom a mezemet, a sálamat, felszállok a buszra – ugyanarra, amivel gyerekként utaztam –, és elmegyek megnézni a következő generáció, fiúk és lányok játékát abban a klubban, amelyet szeretek.

Minden a kínálatról és a keresletről szól. Korábban az emberek megkérdőjelezték, hogy van-e kereslet a női labdarúgásra, most már a kínálatnak kell felzárkóznia. Az alatt a 20 év alatt, amióta játszom, a világ megváltozott, és ez a változás folytatódni fog. És ha azt gondolják, hogy a női labdarúgás iránti elkötelezettség szintje most megfelelő, akkor néhány év múlva visszatekintve már csak nevetni fognak. A női futballnak elsöprő lendülete lesz.

Az eredeti, angol nyelvű levél ide kattintva olvasható el.

Kiemelt fotó: Reuters