A győzelmet valóban nem kell magyarázni? – vélemény

Az előző mondat csak három igen népszerű sporttal kapcsolatos közhelyet vonultatott fel, de valószínűleg tucatnyi ilyet idézhet mindenki, hiszen a sportról való beszéd előszeretettel használ frázisokat (nem mintha más területeken nem lehetne ugyanezt megfigyelni).

Ennek számtalan oka van: minden bizonnyal nem szabad megfeledkezni arról, hogy egy-egy válogatott meccset manapság is milliók követnek, tehát a médiában megszólalóknak közérthetően kell megnyilvánulniuk, illetve ezek a nyilatkozatok nagyon sokszor közvetlenül a mérkőzés után, még az adrenalin hatása alatt születnek, ez pedig szintén nem a legideálisabb helyzet az árnyalt véleménynyilvánítás szempontjából. Ráadásul mindannyian egy nyelvi közösség tagjai vagyunk, ami formál is minket, így nehéz lenne kilépni ezekből az évtizedes (ebben a videóban hangzik el például, hogy bizonyos frázisok már az 1950-es évek sportlapjaiban is megjelentek) keretekből.

Egyrészt megint csak meg kell említenünk a közhelyek legfrusztrálóbb tulajdonságát: hogy majdnem mindegyikben van igazság. Nincs ez másként a győzelmet nem kell magyarázni esetében sem, ugyanis legszűkebb értelemben a győzelmeken tényleg nincs mit elemezni. Órákig vitatkozhatunk a kedvenc filmjeinkről, könyveinkről és zenekarainkról, ám minden bizonnyal nem tudjuk meggyőzni egymást. Ám ha szenvedélyesen érvelnék amellett, hogy ebben a szezonban az Everton volt a Premier League legjobb csapata, könnyen kikezdhető lennék. Az élsportnak ugyanis igencsak kegyetlen jellemvonása, hogy a mérkőzések végén objektív eredmény születik, amivel nem igazán lehet vitába szállni. Piaci ágazatról beszélünk, a trófeákat és a pénzeket a lejátszott találkozók után osztják, azaz ha egy csapat megnyeri például a BL-döntőt, az edző valóban érezheti úgy, hogy sérthetetlen.

(Forrás: Eurosport.com)

Az is igaz, hogy kétségtelenül van ebben a mondásban egyfajta szemtelenség is. Hiszen általában olyan mérkőzések után hangzanak el ezek a mondatok, amikor mindenki számára a napnál is világosabb, hogy nem az a csapat nyújtott jobb teljesítményt, amelyik végül megnyerte a mérkőzést. Felmerül tehát a kérdés, hogy ilyenkor mi mindenről próbálják elterelni a figyelmet a megszólalók? Egyrészt minden bizonnyal a sportban nem elhanyagolható szerencsefaktorról, ami azért is érdekes, mert ellenkező esetben, egy-egy vereség alkalmával igen gyakran kerül elő ez a szempont is.

Másrészt vissza kell térnünk a sérthetetlenségi pozícióra, ugyanis ennek a mondatnak talán nem célja ez, de végső soron szinte ellehetetleníti a mérkőzésről szóló diskurzust. A győztesek jók, a vesztesek rosszak, nincs kérdés, lehet lapozni. Az újságíró nem tud kérdezni, a szurkoló nem nyilváníthat véleményt, az ellenfél trénere nem vitatkozhat. Valamint a korábban említett videó azon felvetését is nagyon fontosnak gondolom, hogy ezzel a frázissal az a legnagyobb probléma, hogy vita nélkül ment át a szurkolói kultúrába, ezzel pedig általánosságban tette rosszabbá a sportról való közbeszédet.

Ehhez egy közelmúltbéli példával tudok kapcsolódni: a magyar férfi kézilabda-válogatott nemrégiben a nyolcadik helyen fejezte be a világbajnokságot, ez pedig szigorúan az eredményt vizsgálva mindenképpen nagy sikernek volt tekinthető, ám a játék képe és az egyes meccsek eredménye is okot adott a kritikára. Olyannyira, hogy ez a szakmai stábhoz és a játékosokhoz is eljutott, akik a győzelem megmagyarázásának szükségtelenségét egy még szélsőségesebb pontig tolták ki: azt mondták, nehogy már bocsánatot kelljen kérni a világbajnoki nyolcadik helyért. Azt, hogy a játékosok és edzők így vélekedtek, abszolút meg lehet érteni (főleg úgy, hogy később a hibákat is elismerték), azzal azonban már komoly probléma van, hogy a közvélemény is elfogadta ezt a magyarázatot; így ugyanis mindenféle kritikát a szőnyeg alá lehetett söpörni.

Miért beszéljünk tehát a győzelmekről? Mert növeli a transzparenciát, átláthatóbbá teszi a folyamatokat.

A győzelmet tehát nem kötelező megmagyarázni, de feltétlenül meg lehet. Egy vereség esetén valóban minden magyarázkodásnak tűnik – pedig egyébként ott sem kell zsigerből negligálni az összes érvet –, más esetben viszont mintha meg sem adnánk magunknak ezt a lehetőséget.

Kiemelt fotó: mksz.hu