A három játékrészes futballmeccs
A futballban a 19. század vége óta kétszer 45 percben dőlnek el a mérkőzések, találni azonban az angol labdarúgás történetében olyan esetet, amikor a felek kénytelenek voltak három félidőt játszani. Az volt a hetedik idénye az 1888-ban elinduló angol bajnoki pontvadászatnak, de az első, és mindeddig utolsó három játékrészes mérkőzés.
Meglehetősen hosszú folyamat volt a labdarúgás szabályainak széles körű elfogadtatása és egységesítése, de a fennmaradt dokumentumok szerint 1866-ban, amikor London és Sheffield csapatai keltek birokra, megszületett a kétszer 45 perc elve. Akkortájt még különböző szabályrendszerek szerint futballoztak a szigetországban: az úttörő Sheffield FC 1859-ben nyomtatásban is megjelentette a maga szabályait, az újonnan megalakuló, London-központú futballszövetség (FA) 1863-ban tett ugyanígy. Három évvel később pedig, azon a bizonyos London–Sheffield találkozón egyebek mellett a játékidőben is megegyeztek a felek.
A londoniak addig rövidebb, a sheffieldiek hosszabb meccseket vívtak, a kompromisszum kétszer 45 percről szólt. Azóta is így játsszák a mérkőzéseket szerte a világban, egyetlen esetet kivéve…
1894. szeptember 1-jét írták. Az angol futballhistória hetedik élvonalbeli idényének nyitányán a kor egyik szupercsapata, a Sunderland fogadta a Derbyt. Minthogy a kettővel, illetve a hárommal korábbi szezont is a Sunderland nyerte meg, a Derby pedig dobogósként veselkedett neki az új idénynek, joggal titulálhatták az összecsapást a rajt slágermeccsének. Ahhoz persze egy játékvezető is dukálna, a rangadóra kirendelt, darweni Tom Kirkham Yorkban lekéste azonban a csatlakozást. Sietve sürgönyzött, délután öt órát megjelölve érkezése időpontjául, csakhogy a mérkőzést fél 4-re írták ki. Össze is gyűlt addigra a Newcastle Road-i pályán egy csinos kis tömeg, a helyi szervezők a két csapat beleegyezésével pedig úgy döntöttek, nem lenne ildomos a lelkes kilencezres publikumot másfél órát várakoztatni. Hamar bíróért szalajtottak, de hogy miképpen találtak rá a dél-angliai John Conquerorre, arra nem térnek ki a korabeli beszámolók, „A hódító” személyét mindenesetre mindkét csapat elfogadta.
A Sunderland a drukkerek legnagyobb örömére úgy kezdte a találkozót, ahogy az a bajnoki címet visszahódítani igyekvő együttestől elvárható:
A skót csodacsatár John Campbell révén – a 37 évesen elhunyt klasszist 1892-ben 32, 1893-ban 31 találattal koronázták gólkirállyá – már negyedóra elteltével vezetést szerzett, amit aztán a szünetig háromgólosra növelt.
Ragyogó napsütés, remek talajú pálya, hazai gála – Mr. Kirkham képében jött azonban a fekete leves. A szünetre befutó játékvezető megérkezése után nyomban leszögezte, a szövetség akkor tekinti hivatalos mérkőzésnek a már 45 perce elkezdett meccset, ha azt teljes egészében az általa kijelölt bíró vezeti.
Az első félidőt ekképpen kéretik törölni, és újrakezdeni a 90 percet (még ha a lábakban 135 lesz is). Amikor híre ment a döntésnek, a közönség hangos tülkölésben, pfujolásban, morgolódásban tört ki – bár Kirkhamnek akkor még nem kellett attól tartania, mint amit néhány évvel később átélt, amikor is az 1902-es FA-kupa fináléjában a mintegy 130 kilót nyomó sheffieldi kapus, William „Fatty” Foulke alsógatyában igyekezett rátörni a szekrényajtót, amiért szerinte az ott óvóhelyre lelő spori kevéssel a vége előtt jogtalanul adta meg a Southampton egyenlítő gólját.
Az újrajátszást viszont megnyerte a United, ugyancsak Kirkham játékvezetésével.
Hanem azért az újrakezdett mérkőzésen is magára zúdította az egyik csapat játékosainak haragját, mindkétszer John Campbell lövését követően: előbb a lécről lepattanó labdát ítélte meg úgy, hogy az a gólvonal mögött ért földet, majd a Robinson kapus kezei közül kiperdülő labdát látta – beszámolók szerint helyesen – a gólvonalon túlra csorogni. A Derby futballistái ezek után minden ítélet kapcsán pöröltek, de 3-0-s hátrányban fordultak (Jimmy Hannah már a negyedik percben megszerezte a Sunderland vezető gólját).
Miután pedig az égbolt kezdett szürkülni, és az eső is szemerkélt, a két félidővel elégedett közönség egy része hazaindult. Így azonban lemaradt további öt Sunderland-gólról (Hyslop 2, Campbell, Miller, Gillespie). A 8-0 az egész szezon legnagyobb különbségű győzelmének bizonyult; a Blackburn Rovers nyert még nyolcgólos különbséggel, amikor 9-1-gyel küldte haza a Birmingham City elődjét, a Small Heath-t.
Campbell újra csak gólkirály lett (22-szer betalálva), a Sunderland öt pontot verve az Evertonra harmadszor is angol bajnok lett, a Liverpool meg búcsúzott az első osztálytól.
Rég volt, igaz volt.
Szerző
