A hatkerekes autó, amely F1-es futamot nyert
Derek Gardner álmodta meg a Tyrrell P34-es projektet, azaz a Formula–1 egyetlen világbajnoki futamgyőztes hatkerekű autóját, amelynek a terve hallatán Jackie Stewart kis híján megfulladt az 1975-ös Dél-Afrikai Nagydíjról hazafelé tartó repülőúton.
A Formula–1-es csapatok kezdettől fogva keresik az innovatív megoldásokat, amelyekkel túlszárnyalhatják ellenfeleik teljesítményét. 1956 és 1975 között a Lotus és a Brabham vívta a legnagyobb csatákat a világbajnoki címek megszerzéséért, mögöttük pedig a Jackie Stewartnak köszönhetően sikeres brit istálló, a Tyrrell állt. A legendás – később lovaggá is ütött – brit pilóta 1969-ben, 1971-ben és 1973-ben is megnyerte a sorozatot, ám ezek után egy lejtmenet következett a Tyrrell számára, és azért, hogy megállítsák ezt a folyamatot, kifejlesztették a hatkerekű versenyautójukat.
Egy új szabály előírta, hogy az első szárny szélessége nem haladhatja meg az 1,5 métert, azonban sok mindennek (a felfüggesztési rendszereknek, a kormánynak és a pilóta lábainak is) kellett ott úgy helyet találni, hogy az aerodinamikai hatékonyságot is növelni tudják.
Így ötlött fel Gardner fejében egy egyedi autó képzete, amelynek a megvalósításába rögtön bele is kezdett az engedélyek megszerzésével.
Sikeresen meggyőzte Jackie Stewartot a P34 működőképességéről és a Goodyeart, hogy gyártsa le az autóhoz szükséges 25 centiméter átmérőjű abroncsokat. A folyamatot akkora titkolózás és elővigyázatosság övezte, hogy még a csapat pilótái sem tudták, miben is munkálkodik a csapat.
A potenciál rögtön látható volt az első pályára guruláskor, az 1976-os Spanyol Nagydíjon, Jaramában. A Patrick Depailler által vezetett Tyrrell a harmadik helyre kvalifikálta magát, 11 hellyel megelőzve a Jody Scheckter által vezetett hagyományos, 007-es modellt. Magán a versenyen az afrikai versenyzőt végül fékproblémák akadályozták meg a célba érésben – ez egyébként a legnagyobb probléma volt ennél a prototípusnál –, azonban a két héttel később megrendezett Belga Nagydíjon már a 4. helyen szelte át a célvonalat – immár a hatkerekes autó volánja mögött. A kormányrendszer különleges kialakításának köszönhetően az autó élesen, mégis könnyedén kanyarodott, ami azt a hatást keltette, mintha rásegítéses rendszerrel működne. A teljesítmény tovább ívelt felfelé, amikor Monacóban Scheckter és Depailler egyaránt dobogós helyen zárta a futamot Niki Lauda Ferrarija mögött.
Végül Jody Scheckter vitte győzelemre a Tyrrell forradalmi, P34-es projektjét, méghozzá az autó történetének negyedik futamán, a Svéd Nagydíjon, ami az első és egyetlen olyan futamgyőzelem volt, amelyet a királykategóriában hatkerekes autóval értek el. A dél-afrikai a konstruktőri összesítésben a harmadik helyen zárta a 1976-os szezont, míg Depailler a negyedik lett. A konstruktőrök között a Tyrrell a harmadik helyen zárt a Ferrari és a McLaren mögött.
(Forrás: motorsport.com)Pár sebből vérző koncepció
Scheckter a P34-es géppel elért sikerei – egy futamgyőzelem, egy pole, öt dobogó, és világbajnoki 3. helyezés – ellenére nem ápolt szívélyes kapcsolatot az autóval. A négy első gumi és a hattengelyes kialakítás miatt az egyensúly teljesen felborult, a fékezés kizárólag az egyenesekben működött jobban, a kanyarba érve a kis kerekek megcsúsztak, így a pedálról való lelépéssel elveszett az addig szerzett előny.
Az autót különlegessé tévő kis kerekek egy igazán bizarr arculatot eredményeztek a pilóta kilátása érdekében. A versenyzők az általános F1-es autókból rálátnak a gumikra, ezzel felmérve állapotukat, ezzel ellentétben a P34-nél nem állt fenn ez a lehetőség. Ennek megoldására nyílásokat vájtak a pilótafülke oldalába, amelyeket átlátszó anyaggal borítottak, egy tengeralattjáróéhoz hasonló hangulatot generálva. Ily módon elméletileg rálátást biztosítottak a pilótáknak az abroncsokra, esélyt nyújtva az autó pontos irányítására a kanyarokban, azonban a legtöbb esetben annyi szennyeződés tapadt a nyílásokra, hogy használhatatlanná váltak.
Azonban nem volt teljesen hiábavaló a megoldás, melyre példa az 1976-os anderstorpi szabadedzés. Scheckter autójáról levált az egyik abroncs és eleinte azt hitte, hogy defektet kapott, azonban a résen kinézve csak a féktárcsát látta, így realizálhatta, hogy egy gumija hiányzik az autóról.
Az innováció vége
1977-ben egy újfajta kialakítással ismét rajthoz állt a hatkerekű Tyrrell, és annak ellenére, hogy aerodinamikailag kifinomultabb fejlesztést kapott, a nehezebb súlya miatt gyenge eredményeket hozott. Ezután a csapat egy új alvázat dolgozott ki, ezzel lezárva a hatkerekű korszakot. A felállás feladásának legfőbb okai az abroncsok voltak: mivel az autó kisebb kerekeinek folyamatos fejlesztése elmaradt, a P34 egyre kiegyensúlyozatlanabbá vált, semmissé téve az első négy abroncs feladatát, a jobb tapadást.
A kezdeti sikerek után még a Williams, a Ferrari és a March Engineering is kísérletezett ezzel az autótípussal, azonban hivatalos versenyen sosem indultak el.
Nem merült azonban teljesen feledésbe ez a koncepció, pár éve Sean Bull designer megtervezte, hogyan is festene egy hatkerekű F1-es autó 2021-ben, az eredetihez hasonló merész kék-zöld festést adva az autónak:
Kiemelt fotó: motorsportmagazine.com