A hőskor, a legendás párharcok és nagy feljutások – ilyen a Pásztor György Magyar Jégkorong Emléktár

Az önmagában is mesés környezet új kinccsel gazdagodott az ősz végén, bár alapvetően csak véletlenül lelnek rá a korcsolyázók, nincs agyonreklámozva. Aki pedig nem is korcsolyázni jön a Városligetbe, hanem kifejezetten a Pásztor György Magyar Jégkorong Emléktárat szeretné megnézni, kérdezősködés után megtalálja a melegedőben, miután kifizette a műjégpálya belépőjét.

Így voltunk vele mi is, ezért aztán leginkább azt tanácsoljuk annak, aki megteheti, egy aktív sportélménnyel kösse össze a kiállítás megtekintését. Ha megpihenni, melegedni akar, itt tegye, nézze meg a tárlat közel 500 relikviáját, ősi és modern felszereléseken, fotókon, videókon át élje át a magyar jégkorongozás hőskorát, aranykorszakait, lenyűgöző párharcait. Amúgy is a műjégpálya nyitvatartási idejében látogatható, de akkor mindig.

Méltó helyre került a kiállítás, hiszen itt a Városligetben tartották az első bajnoki mérkőzést, itt rendezték az első válogatott összecsapást, de látott ez a gyönyörű környezet Európa-bajnokságot és Winter Classicot is 2016-ban.

Békebeli nagy időket idéz a plakát, amely erre a helyszínre hív egy Oxford University–Magyar vegyes kombinált meccsre, amely az állótribünön akár 60 fillérért megtekinthető. Már nem voltak ennyire békések az 1980-as évek Újpesti Dózsa–FTC derbijei, emlékeink szerint a normál állapotokhoz tartozott, hogy az egyik tábor hógolyókkal vetett véget a jégen zajló ütközetnek; az idő tájt még volt hó, a Kisstadion lelátóján is csak le kellett hajolni érte. Aztán – még mielőtt a Volán egyeduralmához elértünk –, Dunaújváros és Székesfehérvár rivalizálása lett a magyar bajnokság lényege, mindezek mezeken is megelevenednek. De a csúcsélmények, a nagy feljutások sem maradhattak ki természetesen, kezdve az immár másfél évtizeddel ezelőtti, még az ifjabb Ocskay Gáborral elért szapporói csodával.

Éppen 100 évvel korábbi a tárlat legrégebbi tárgya, ami egy 1908-as pályabelépő. A legújabb viszont az a 2023-as mez, amelyet a magyar és a kanadai játékosok írtak alá. A tematizált vitrinek között külön helyet kaptak a játékvezetők, és közelről látható a magyar jégkorong összes fontos serlege.

Szép lenne, ha az emléktárat a jövőben egy olyan múzeummá fejlesztenék, amelyért önállóan is megéri befizetni a belépőt, vagy külön úton is megközelíthető, nemcsak a korcsolyázni szándékozó tömegen át. Ha mélyebb beavatást nyerne a látogató a magyar hokiba, anekdotákkal, sporttörténelmi, szakmai és nem szakmai érdekességekkel. Ha sokkal többet megtudhatnánk a legendás Újpest–Fradikról és Dunaferr–Volánokról, vagy éppen kiderülne, miért is akkora egyéniség Schell László játékvezető, akit Pásztor György után a második magyarként választottak be a nemzetközi szövetségnél a Hírességek Csarnokába. (Már akkor az A világbajnokságokon vezethetett, amikor a nagyválogatottunk még a C csoportban küzdött.) Ha a beavatást nyernénk a védőfelszerelések, mamutok fejlődéstörténetébe, és nemcsak egy felirat hirdetné, hogy ez itt a felszerelés evolúciója. Ha nemcsak néma videókat bámulhatnánk a monitorokon, hanem mondjuk feliratokból, hanghatásokból is kiderülne, hogy mondjuk a szapporói csodát láthatjuk éppen, és miért került hokitörténetünk aranylapjaira. De mindez a jövő zenéje, akár az interaktív megoldások, amelyek élővé tennék a tárlatot.