A játék volt a szenvedélye – 30 for 30: Rickey Won’t Out
Az élsportolói karrier egyik legnagyobb kérdése, hogy meddig érdemes csinálni. Mikor jön el az a pont, amikor már a sportoló is jobban jár, ha a visszavonulás mellett dönt? Milyen szempontok játszanak szerepet ilyen esetekben? Ezeket a dilemmákat tárgyalja a 30 for 30 podcastjének következő epizódja Rickey Henderson példáján keresztül.
2005-ben egy különleges játékos tűnt fel a San Diego Surf Dawgs baseballcsapat mérkőzésén. A kaliforniai és észak-mexikói csapatokat tömörítő Golden League-ben nem gyakran fordultak meg olyan kaliberű klasszisok, mint Rickey Henderson. Talán távolinak tűnik a példa és ebben az esetben a sportág is ugyanaz, ám olyan lehetett mindez, mint amikor Michael Jordan megpróbálkozott a baseballal. Ott volt valaki a pályán, aki nem illett az adott környezetbe. De miért vett részt ezen a meccsen Rickey Henderson? És mindenekelőtt: miért figyelt erre az amerikai média egésze?
Ahhoz, hogy ezt megértsük, vissza kell mennünk a kezdetekhez. Az egykori klasszis 1958-ban látta meg a napvilágot, később az interjúiban rendre azzal poénkodott, hogy annyira gyors volt, hogy azt sem tudta megvárni, hogy édesanyja a kórházba érjen, épp ezért egy autó hátsó ülésén született meg. Fiatal korában ő is többféle sportágat kipróbált, kosárlabdában is tehetségesnek mutatkozott, ám a baseball lett az igazi terepe.
Hendersont az Oakland Athletics draftolta, majd néhány éven belül a liga egyik legnagyobb sztárjává vált. A legjelentősebb eredményeit és az egyéni elismeréseit is nehéz felsorolni: 1989-ben és 1993-ban is bajnoki címet szerzett, tíz alkalommal volt az All Star-csapat tagja, de még inkább jellemzi a klasszisát, ha azt emeljük ki, hogy 1992 és 1998 között minden évben ott volt a legjobbak között.
Henderson gyakran váltott csapatot, a legfontosabb időszakait az Athleticsnél és a New York Yankeesnél töltötte.
Nem csak a teljesítménye, hanem a játékstílusa is különleges volt, az egyike volt annak a néhány sportolónak, akik bal kézzel ütöttek és jobb kézzel dobtak. Henderson a karrierje során sokkal több volt, mint egy egyszerű játékos: Tom Verducci például 2003-ban azt írta róla a Sports Illustratedben, hogy egyike azoknak a sportolóknak, akik kitörölhetetlenül beírták magát az amerikai mitológiába.
Henderson egy dologra nem volt képes: eltávolodni a baseballtól. Amikor 2005 környékén biztosnak tűnt, hogy nem kap majd MLB-szerződést, annak ellenére is szerette volna folytatni a játékot, hogy minden téren lejjebb kellett adnia az igényeiből. Sokan óvták ettől, mondván, szint alatti lenne számára egy kevésbé nívós ligában játszani, ugyanakkor Henderson elmondta, hogy annyira szerette a baseballt, hogy eszébe sem jutott letenni az ütőt, főleg azért, mert még érezte magában a tettvágyat. Ekkor volt 47 éves. 2005 májusában aláírt a Surf Dawgshoz, és egy szezont el is töltött náluk, 73 meccsen lépett pályára és bajnoki címhez segítette őket. A klub nyitott lett volna a hosszabbításra, ám Henderson visszakozott, majd nem sokkal később jelezte, hogy csak egy év szünetet tartana inkább. Ezek után még majdnem egy évig lebegtette az esetleges visszatérését, végül 2007-ben jelentette be véglegesen, hogy visszavonul.
„Az egyik idolom, Muhammad Ali egyszer nemes egyszerűséggel azt mondta, hogy én vagyok a legnagyobb. Most, hogy itt állok a beavatási szertartáson és a sportág legendái között emlegetnek, azt érzem, az utam a végéhez ért. Rendkívül hálás vagyok”
– mondta, amikor 2009-ben beválasztották a sportág legnagyobbjai közé.
A 30 for 30 podcastje remekül tárgyalja a téma legfontosabb kérdéseit: Henderson saját szavai által átélhetővé válik, hogy miért ragaszkodik egy sportoló az utolsó pillanatig a szenvedélyéhez. Egész egyszerűen a teljes személyisége függ attól, hogy mennyire sikeres a sportban, nem könnyű beleugrani az ismeretlenbe, és vállalni a bizonytalanságot. Épp ezért fontos, hogy szurkolóként, nézőként, újságíróként ne érezzük szükségét a folyamatos ítélkezésnek. Empatikusabbnak kell lennünk azokkal a sportolókkal, akik sokat gondolkodnak a visszavonuláson, nem csak az lehet a szempont, hogy aktuálisan ki mennyire sikeres a pályán.
Megint csak ki kell emelnünk, hogy milyen remek ezeknek a podcasteknek a formátuma. Negyvenöt percben tömören mesélik el a választott történetet, s még arra is jut tér, hogy a feldolgozott korszakot jobban megértsük általuk.
Kiemelt fotó: mercurynews.com
Szerző
