A kékeké lett a csúcsrangadó, de kié lesz a bajnoki cím? Arsenal kontra Manchester City

„Second again ole, ole” – szokás énekelniük az utóbbi időben a rivális szurkolótáboroknak bármikor, ha az Arsenal pontot veszít, ettől függetlenül az Etihad-beli szuperrangadóig olyan nagyon nem érezhette magát veszélyben Mikel Arteta és csapata. A hat pont akkor is megnyugtatónak tűnt, ha a City egy meccsel kevesebbet játszott. A vasárnapi győzelmével azonban három pontra zárkózott fel Pep Guardiola együttese, és ha a hét közben nyer az élvonaltól gyakorlatilag már búcsúzó Burnley otthonában, beéri londoni vetélytársát.

Az előző szezonokat alapul véve, mondhatjuk persze, csak az történt, ami szokott. Az Arsenal vezet, a City a végén előz. Mert amíg a londoniak áprilistól betlizni szoktak, a kékek ekkor tesznek rá még egy lapáttal. Pusztán áprilisban a City Guardiolával 39 bajnokit vívott, azokon 31-szer nyert, öt döntetlen és három vereség mellett, 104–32-es gólkülönbséggel. Ugyanez az Arteta-féle Arsenalnál 26 PL-mérkőzés, 11 győzelem, hét vereség és hét döntetlen, 50–37-es gólkülönbség. Amíg a City mintegy 80 százalékos győzelmi mutatóval bír, az Arsenal alig 40 százalékossal. Ordító különbség! Az „ágyúsok” trénerének ezt kellene megfejtenie, hogy mégis miért zuhan így össze rendre a csapata. Az első ezüstérmes szezont, a 2022–2023-as idényt még rá lehetett fogni William Saliba kiesésére – március közepén dőlt ki, a szezonban már nem játszott, Rob Holdinggal meg összehasonlíthatatlanul gyengébben működött a védelem –, ám a tavalyi három döntetlen az Everton, a Brentford és a Crystal Palace ellen akkor is kellemetlen, ha a Liverpool addigra már jócskán elhúzott.

Szóval van egyszer ez a csapaton minduntalan jelentkező tavaszi fáradtság, amit idén megspékel a nehézkesebb helyzetkialakítás. Rögzített játékhelyzetekből továbbra is zseniális az Arsenal (19 góljával listavezető), a letámadást ugyancsak nagyon magas fokon műveli, de ha ebből a két játékszituációból nem tud eredményes lenni, és kontrázni sincs lehetősége, a felállt védelemmel szemben elég sok gondja akad. Akciógólt tízzel kevesebbet szerzett idén, mint a Manchester City, ehhez képest épp a hétvégi rangadón sikerült a szokásosnál veszélyesebbnek lennie: akcióból összehozott egy 1,3-as xG-t (miközben a City kereken egyest), ami ahhoz képest, hogy az azt megelőző öt mérkőzésén csak két gólt szerzett mezőnyből, pozitív meglepetés. Mert már kezdett kín lenni az Arsenal játékát nézni. Annyira hangsúlyossá tette Arteta csapata futballjában a pontrúgást és a presszinget, hogy úgy tűnt, minden más a háttérbe szorul, és képtelen már az Arsenal ötletesen támadni.

De hát mint azt az Arsenal példája is mutatja, az eredményesség nem feltétlenül a látványos játékon múlik, azt pedig, hogy egyre lényegesebb a párharcok megnyerése, a második labdák begyűjtése, a nagy bedobás, a pontrúgás – amikkel amúgy meccseket lehet nyerni –, Arteta nagyon hamar felismerte. És a feltétlen a labdabirtoklás helyett, amivel Guardiola asszisztenseként a három manchesteri idényében szembesült, az utóbbi időben efelé terelte fiait.

Amúgy a Guradiolával közös időszakban is rávilágította főnökét arra, mekkora a jelentősége Angliában a fizikai erőnek és az átmeneteknek, Guardiola e tekintetben azonban hajthatatlan. Nála a labdás fázis és a védekező átmenet – hogy a labda elvesztése után minél előbb próbáld azt visszaszerezni – mindenekfeletti.

És van, amiben szintén hajthatatlan a katalán: addig agyal a megfelelő futball és összeállítás megalkotásán, míg meg nem találja. Márciusra meglelte. Immár mintha kőbe lenne vésve, hogy a védősor előtt Rodri és Bernardo Silva védekezik és szervezi mélységből a játékot, illetve segíti visszalépéseivel a labdakihozatalt; tízesben Rayan Cherki kedvére barangolhat a pályán, a lényeg, hogy a lehető legtöbbször megjátszható legyen, és nála a presszing intenzitásának a hiánya is valamelyest bocsánatos; a szélsők, Antoine Semenyo és Jérémy Doku között pedig Erling Haaland tartja a frontot.

De ha összevetjük a két csapatot, azt látjuk, hogy Guardiolánál továbbra is rendkívül hangsúlyos az elképesztő technikai képzettség, Artetánál meg talán annál is lényegesebb a fizikum, az erő, a gladiátori képesség. 

Az utóbbit, hogy „minket lehetetlen legyőzni”, sikeresen elültette fiaiban – mert tényleg borzasztóan nehéz az Arsenal ellen nyerni, még csak helyzetet kialakítani is –, mindez azonban, valamint játékosai nagyon határozottan megszabott feladatköre mintha az improvizáció rovására ment volna. 

A City ellen történetesen nem volt szerencséje, Eberechi Eze és Kai Havertz lábában maradt bent gól (előbbi kapufára lőtt ballal, utóbbi ziccerben Donnarummába), a németnek a fejében is, ahogy Gabrielnek szintén, az ellenoldal ugyanakkor pont azt bizonyította, a futball mellett küzdeni is nagyon tud. Amit Bernardo Silva művelt, arra nehéz volna szavakat találni, az önfeláldozás, az elszántság, a győzelmi vágy valami olyan magas fokon égett benne, amit ritkán látni, de épp az a City erénye az Arsenallal szemben, hogy van minimum két olyan vezére, Rodri és Bernardo, akik egyfelől maguk is példát mutatnak, a játékukkal és hozzáállásukkal a többieket is magukkal ragadják, másfelől tudják, hogyan kell nyerni. Hogyan kell bajnokságot nyerni. Mert néhányszor már megcsinálták, tetemes hátrányból is. És ez a know-how sokat ér, s persze ebből fakad egy olyasfajta önbizalom, ami a legélesebb, legrázósabb pillanatokban – mint amilyen egy efféle, bajnoki döntőnek is beillő összecsapás – a segítségükre szolgál.

(Fotó: football.london)

Kellett persze a City győzelméhez Cherki zsenialitása is, ahogy négy ember közt becselezte magát a tizenhatoson belülre és lőtt csodagólt, Nico O’Reilly állhatatossága, ahogy a balhátvéd posztjáról az akciókat kísérve támadta a bal oldali félterületet és lépett be a sorok közé, illetve kellett Erling Haaland, aki csak megvillant megint, és bepasszírozta a City győztes gólját. Mikor találjon be újra, ha nem egy ilyen meccsen, a legfontosabb pillanatban?

„Ha a párharcokat veszem, a befektetett energiát, a hangulatot, a küzdőszellemet, elképesztő volt mind – mondta a lefújás után a norvég a kamerák előtt. – Szerintem mindenki láthatta, mennyire élveztem a meccset. Örülök, hogy nyertünk, de továbbra is koncentráltnak kell maradnunk. Azt vártam, hogy magasan letámadnak minket, abban nagyon jók, de tudtuk, ha a saját stratégiánkat jól végrehajtjuk, eredményesek lehetünk.”

A norvég az Arsenal ellen is az: hatodszor talált be karrierjében a londoniaknak, de hogy mennyire nem Haaland-függő a City, azt az idei eredménysor igazolja: amíg az első 17 bajnokiján 19 gólt szerzett, az utóbbi 14-en csak négyet, a City mégis a Premier League trónját ostromolja.

A statisztikai adatokkal foglalkozó Opta szuperszámítógépe újra is kalibrálta a bajnoki esélyeket. Amíg egy hete 97 százalékot adott az Arsenal aranyérmére, immár 73-at jósol, a City esélyei viszont a három százalékról 27-re nőttek. Soknak tűnik az Arsenal 73 százaléka, már csak az utóbbi hetek trendje miatt is: ha valamennyi sorozatot vizsgáljuk, Artetáék az első 49 mérkőzésükből 37-et megnyertek hét döntetlen és három vereség mellett, az utolsó hatból viszont négyet elvesztettek egy-egy döntetlen és győzelem kíséretében.

A City a Burnley elleni elmaradt meccsel pontszámban beérheti az Arsenalt, és ha nehezebbnek is tűnik a sorsolása, ezzel az önbizalom-boosttal nem lenne meglepetés, ha végigmenne. Mert ugyan a Burnley után megy az Evertonhoz és a Bournemouth-hoz is, odahaza pedig a Brentforddal, a Palace-szal és a Villával meccsel, képes mindet egytől-egyig megnyerni. Az Arsenal a sajátjait? Jelenlegi állapotában nem feltétlenül. Van három hazai mérkőzése, a Newcastle, a Fulham és a Burnley ellen, a két idegenbeli ugyanakkor londoni rangadó, a bentmaradásért küzdő West Ham, valamint a Crystal Palace otthonában.

Kétségkívül könnyebb lista, ugyanakkor ott van nehezítőnek a két kimerítő BL-elődöntő az Atlético ellen.

A forma, a tapasztalat a Citynek kedvez. A sorsolás az Arsenalnak. Most még nem tudni, melyik nyom majd többet a latban.

Borítókép: arsenal.com