A kijevi KEK-sikerek nyomában

A Szovjetunió labdarúgásában a hatvanas évek elejéig a moszkvai klubok vitték a prímet, más városok képviselői nem tudták letaszítani őket a bajnoki dobogó felső fokáról. A kijeviek háromszor, a tbiliszi Dinamo négyszer zárta a bajnokságot a második helyen. 1961-ben aztán megtört a fővárosi hegemónia, a Dinamo Kijev lett az aranyérmes. A siker azonban nem volt tartós. 1964-ben Viktor Maszlov lett a csapat vezetőedzője, ez pedig fejlődési pályára állította a klubot.

Aki elindította a Dinamót a sikerek felé

Maszlov a kor edzőihez képest számos újítást vezetett be. A szovjet bajnokságban divatos 4-2-4-es felállást átformálta, a szélsőket visszahúzta a középpályára, ezzel pedig kialakította a saját 4-4-2-es rendszerét, stabilizálva a védelmet. Fontos újítás volt az is, hogy az emberfogás helyett áttértek a zónavédekezésre.

„Az emberfogás megalázó, lealacsonyító és morális szempontból is megkérdőjelezhető annak a játékosnak a szempontjából, akit ilyen feladatra jelöl ki az edzője” – magyarázta.

A legnagyobb változtatás azonban a letámadás bevezetése volt. Ehhez kimagasló kondícióra volt szükség, aminek a hátterét a klub által biztosított orvosi támogatás és a helyes táplálkozás alapozta meg. A változtatásoknak – és annak, hogy ebben az időben hatalmi szóval magukhoz tudták rendelni a legjobb ukrán játékosokat – köszönhetően Maszlov hatéves edzői ciklusa alatt a kijeviek háromszor lettek bajnokok és kétszer ezüstérmesek. Még az is belefért, hogy az egyébként remek képességű, de a csapatjátékba nem illő játékosokról – például Valerij Lobanovszkijról – lemondjanak.

Viktor Maszlov a sikerkovács. (Fotó: Twitter / AllThingsSeleção)

Az iskolateremtő

A Maszlov távozása utáni három idényben Dinamo Kijev továbbra is a legerősebb csapatnak számított hazájában, ám két második helyezést követően – különösen az utóbbi volt a fájó, amikor a szintén ukrán Zorja Vorosilovgrád (ma Luhanszk) mögött végeztek – a klubvezetés úgy érezte, hogy váltásra van szükség a padon. Az új vezetőedző a csapat korábbi játékosa, Lobanovszkij lett.

A fiatal Lobanovszkij a munkájában a tudományt hívta segítségül. A futballra, mint egy 22 elemből álló rendszerre tekintett. Úgy gondolta, hogy a játék nem az egyénekről, hanem az egyének kombinációjáról és ezek kölcsönhatásairól szól. Maszlovhoz hasonlóan ő is csapatban gondolkodott – edzőként beismerte, hogy a játékos Lobanovszkij az ő együttesébe sem kerülne be –, kiemelt fontosságú volt számára is a játékosai magas szintű fizikai állapota, azonban elődjéhez képest sokkal nagyobb fegyelmet tartott. Fontos volt számára az univerzalitás, a támadói védekeztek, a védői támadtak. Azt is lényegesnek tartotta, hogy a labdarúgók értsék is azt, hogy mit csinálnak, a körülményeket figyelembe véve hozzanak döntéseket, ne csak gépiesen megvalósítsák a gyakoroltakat.

Az edző 30 éven keresztül volt meghatározó alakja a nemzetközi futballéletnek. Három aranylabdás került ki a kezei közül (Oleg Blohin, Igor Belanov, Andrij Sevcsenko). A szovjet válogatottal 1988-ban Eb-döntőig jutott, és még 1999-ben is elődöntős volt a Bajnokok Ligájában Szerhij Rebrovval, Sevcsenkóval és Kaha Kaladzéval.

Valerij Lobanovszkij bekerült a FourFourTwo tíz legjobb edzője közé (Forrás: FourFourTwo)

Egyszer egy kijevi tudós arról kérdezte, milyen érzés elérni olyasmit, amiről már régóta álmodoztak a csapatával. Lobanovszkij a következőt válaszolta:

„Szerintem egy igazi tudós mindig arról álmodik, hogy valamivel hozzájárul a technológia fejlődéséhez, és nyomot hagy maga után.”

Nos, elmondhatjuk, hogy munkássága alapjaiban határozza meg az ukrán futballt, számos elismert követője van az edzők között – számunkra legismertebb talán Szerhij Rebrov –, a sportágról vallott nézetei más futballteoretikusokat (pl. Ralf Rangnick) is megihlettek.

Az 1974–1975-ös sorozat

A klubhoz 1974-ben visszatérő Lobanovszkij első évében bajnoki címhez és kupagyőzelemhez segítette a Dinamót, mindezek mellett pedig az ősszel elrajtolt KEK-ben is sikerrel vette az akadályokat. Az első ellenfél a bolgár CSZKA Szófia volt, kettős győzelemmel, 2-0-s összesítéssel jutott tovább a Dinamo. Mindkét találatot a csapat 23 éves támadója, Blohin szerezte. A második fordulóban Fortuna már nem volt kegyes a kijeviekhez, hiszen a világbajnokokkal felálló Eintracht Frankfurt került az útjukba. A frankfurti találkozón kétszer is hátrányba kerültek, de végül fordítani tudtak, majd hazai pályán kivívott 2-1-es sikerrel zárták a párharcot. A negyeddöntőben a török Bursaspor volt az ellenfelük, amely nem ígérkezett nehéz riválisnak. Ennek megfelelően kettős győzelemmel és három lőtt góllal lépett tovább a Dinamo Kijev az elődöntőbe.

A döntő kapujában a Benficát az előző fordulóban kiejtő PSV Eindhoven várt rájuk. A párharc már az első kijevi találkozón eldőlt, amikor a Dinamo Viktor Kolotov, Vlagyimir Onyiscsenko és Blohin találataival háromgólos előnyt szerzett. A visszavágón így nem is erőltették meg különösebben magukat, csak arra figyeltek, hogy a döntőbe jutás meglegyen. Végül Ralf Edström második találatával a hollandok nyertek, akik legalább azt elmondhatták magukról, hogy egyedüliként voltak képesek mérkőzést nyerni – egyáltalán nem kikapni – a későbbi győztes ellen.

A finálét a bázeli St. Jakob Stadionban rendezték, az ellenfél pedig a Ferencváros volt. A néhány nappal korábbi bajnoki mérkőzés miatt fáradt és tartalékos zöld-fehérek nem tudták felvenni a harcot a kijeviekkel. A döntőt így az esélyesebb Dinamo Kijev nyerte meg.

A finálé góljai

A sikernek több összetevője volt. Lobanovszkij visszatérésével a csapat újra zónavédekezést és letámadást játszott. Az ifjú vezetőedzőnek a keretet sem kellett felforgatnia, csak az újonnan érkező Oniscsenkót és az 1975-ben érkező Anatolij Konykovot kellett beépítenie. A sorozatban 16 labdarúgót vetett be, közülük heten mind a kilenc összecsapáson pályára léptek. A kapuban Jevgenyij Rudakov volt a biztos pont, előtte egy sorral Sztefan Resko, Mihail Fomenko és Viktor Matvijenko szerepelt. A védelem tehát csak egy poszton nem volt állandó. A középpályán már nagyobb volt a rotáció, de az állandó csapattag Kolotov mellett Volodimir Muntyan is csak egy találkozót hagyott ki. Elöl Blohin és Oniscsenko megbonthatatlan volt. Nem is lett volna erre oka Lobanovszkijnak, hiszen Blohin öt gólt szerzett a kupasorozatban és a döntőben a találata mellett két gólpasszt is kiosztott – év végén ő kapta a France Football Aranylabdáját –, míg Onyiscsenko hét góljával az egész sorozat gólkirálya lett.

Az 1985–1986-os kiírás

A következő KEK-sikerre 11 évet kellett várni. Bár már az első győzelemben is elévülhetetlen érdemei voltak Lobanovszkijnak, az 1985–86-os csapat már sokkal inkább az ő eredménye. Ekkorra érett be az a munka, amit 1974-ben elkezdett, az automatizmusok óramű pontossággal működtek. Ennek ellenére a döntőig vezető út nem volt döccenőktől mentes. Mindjárt az első mérkőzésüket elvesztették az Utrecht ellen (1-2), de a hazai környezetben bemutatott produkció és gólerős játék (4-1) kárpótolta a szurkolókat. A második körben az AS Monacót kiejtő, román válogatottakkal felálló Universitatea Craiova várt a kijeviekre. Romániából egy döntetlennel távoztak, hazai pályán pedig újra jött a henger, az első negyedórában három gólt lőve sokkolták, és ejtették ki az ellenfelüket. A negyeddöntőben az egy évvel korábban finalista Rapid Wient sodorta az útjukba a szerencse. A várt éles küzdelem azonban elmaradt, a Dinamo 9-2-es összesítéssel, két fölényes győzelemmel lépett át az osztrákokon. Az elődöntőben a Dukla Praha következett. A csehszlovák kupagyőztest egy félidő alatt lerendezték 100 ezer néző előtt Kijevben, így a visszavágón már a döntetlen is elég volt számukra.

Következhetett a döntő, ahol az ellenfelük a Luis Aragonés vezette Atlético Madrid volt. A fináléban aztán a Dinamo hozta a szokásos játékát, három gólt elérve magabiztosan hódította el újra a KEK-et.

A lyoni döntő összefoglalója

Az egy évtizeddel korábbi együttesből csak Blohin volt ezúttal is a keret tagja. Ahogy korábban, úgy ezúttal is 16 futballistát vetett be Lobanovszkij, és most is heten léptek pályára minden mérkőzésen, ám ezúttal nem a védelemben játszottak a legfoglalkoztatottabb játékosok. A hátvédsorban Oleg Kuznyecov és Anatolij Gyemjanyenko, a középpályán Vaszilij Rac (Rácz László) és Ivan Jaremcsuk, míg támadósorban Belanov, Blohin és Vadim Jevtusenko szerepelt kilenc összecsapáson. A gólokon is testvériesen osztoztak: Belanov, Blohin és Olekszandr Zavarov öt-öt találattal (a drezdai Lippmann-nal) holtversenyben gólkirályok lettek, de Jevtusenko sem maradt el mögöttük sokkal, négy találatig jutott.

A sikert leginkább a csapat elsöprő hazai játéka alapozta meg, mindegyik kijevi összecsapásán legalább három gólt ért el. Ilyen teljesítmény mellett talán nem is meglepő, hogy az idegenbeli mérkőzéseken nem erőltették meg magukat különösebben. De nemcsak a csapat játékát ismerték el Európában. Ahogy 1975-ben, úgy 1986-ban is egy kijevi játékosé lett az Aranylabda, az év végén Belanovot találták a France Football szavazásán Európa legjobb labdarúgójának. A KEK-siker Lobanovszkijnak szovjet szövetségi kapitányi posztot is ért, és ha már ott volt, akkor a mexikói világbajnokságon a Dinamo Kijevre épített csapatával átgázolt a magyar válogatotton is. De ez, már egy másik történet.

Forrás:

Dénes Tamás–Rochy Zoltán: A Kupagyőztesek Európa-kupája története

Jonathan Wilson: Futballforradalmak

Borítókép: targetscouting.com