A király nem tért vissza – de a Duna Aréna közönségének így is bőven volt kiért tapsolnia

Mindenekelőtt azonban elkerülhetetlen, hogy néhány mondatot írjunk Milák Kristófról. Mint ismeretes, olimpiai, világ- és Európa-bajnok klasszisunk júniusban jelentette be, hogy kihagyja a fukuokai világbajnokságot, és három hónapos szünetet tart, mert fizikailag és mentálisan sem érzi magát alkalmasnak arra, hogy a saját elvárásai szerint (vagyis másodpercekkel a világ előtt tempózva) versenyezzen.

Szeptemberben ugyan újrakezdte az edzéseket, de közel sem a szükséges intenzitással, így hiába harangozták be a mostani visszatérését, október 17-én kiderült, mégsem ugrik a medencébe Kristóf. Ezen írás nem arra hivatott, hogy Milák aktuális helyzetét boncolgassa, az viszont tényszerű, hogy ezrek váltottak legfőképp miatta belépőt a szombat esti döntőkre, és bizonyára az sem a puszta véletlen műve, hogy a férfi 200 méter pillangó volt a nap zárószáma. Alig több, mint két hét telt el a visszatérésének bejelentése (október 2.) és a „visszalépés” között, és az egyértelműen megállapítható, hogy ezen rövid időszak alatt semmilyen olyan fordulat nem következett be a felkészülésében, ami erre magyarázatul szolgálhatna. Az teljesen világos, hogy nem jött még el az ideje annak, hogy Milák újra (kiemelkedő szinten) versenyezzen, de ez pontosan tudható volt már a hónap elején is. Edzője, Virth Balázs elmondása szerint Kristóf fél éve nem végez az élsporthoz szükséges edzésmunkát, és a 24. órában van, ha komolyan gondolja az olimpiai felkészülést. Abban csak reménykedhetünk, hogy ez mihamarabb megváltozzék, ugyanis a párizsi játékok rajtja vészesen közeleg, aminek a csúcsformában lévő Milák az első számú magyar aranyvárományosa (lenne), valamennyi sportágat figyelembe véve. Az egész ország szorít érte, de neki is akarnia kell!

Az élet azonban nélküle is zajlik, és ha most „csak” egy világkupa erejéig is, de három napig megint Budapestre figyelt az úszóvilág. A helyszínre látogatók számára a korábbi két világbajnoksághoz képest minden sokkal egyszerűbb és gördülékenyebb, nincsenek detektoros beléptető kapuk, nincsen csomagellenőrzés, nem kell leadni az esernyőt, vizes flaskát miegyebet sem; egyetlen QR-kód leolvasása után pillanatok alatt a helyén találja magát az ember – és nem mellesleg jegyet már 1500 forintért is lehetett kapni.

A Duna Aréna továbbra is lenyűgöző, kifogástalan állapotú, ultramodern létesítmény, csillog-villog kívül-belül. A hoszteszlányok zászlókat és mindenféle hangulatkeltő szurkolói segédeszközöket osztogatnak, színes fényjátékban úszik az uszoda, az esemény házigazdája pedig kiváló showman, és garantálja, hogy a nagyérdemű mindvégig fókuszált legyen. Bár a versenyek lebonyolítása sok tekintetben hasonlít a világ- és Európa-bajnokságokon megszokottakhoz, fontos különbség, hogy itt nem osztanak érmeket, nincsen pódium sem, és kettőnél többen is úszhatnak döntőt egyazon nemzet képviseletében. A lebonyolítás kicsit más, de a felhajtás itt is adott, és igen komoly pénzdíjak vannak, minden állomáson 224 000 dollárt osztanak ki, összesen közel 1,2 milliót.

képaláírás

Részben ennek is köszönhetően, nemzetközi sztárokból és izgalmakból sem volt hiány. Az este azonban magyar sikerekkel kezdődött, a női 400 méter vegyest Kapás Boglárka nyerte, míg Jackl Vivien harmadik lett, de négy másik magyar is az első nyolc között zárt! Férfi 1500 méter gyorson szintén felülreprezentáltak voltak honfitársaink, Betlehem Dávid csapott a célba elsőként, Sárkány Zalán és Rasovszky Kristóf előtt, és itt is további három magyar végzett a legjobb nyolcban – már-már ob-hangulatot varázsolva nekünk.

A versenyszámokat egyébként magyarul és angolul is kommentálják a nézőknek, miközben végig zenei aláfestés is kiséri az úszást. A döntők utáni interjúk azonban angol nyelven készülnek, amennyiben magyar versenyző végez az első három között, akkor ő röviden az anyanyelvünkön is köszönti a közönséget. Bár az első két fináléban csak úgy hemzsegtek a magyarok, de a feszes menetrend miatt csak a két győztes, Kapás és Betlehem üdvözölhette néhány kedves szóval a publikumot. Amely, mint mindig, minden honi rendezésű világversenyen roppant lelkes és hálás, és képben van a sportágat illetően.

A budapesti verseny az idei sorozat utolsó állomása volt, ami két szempontból is extra téttel turbózta fel az egyébként is egyre rangosabb viadalt. Egyrészt, a sorozat összetett győzteseit külön is díjazták. A hölgyek és az urak között az első helyezettek 100 000 dollárral, a másodikok 70 000, a harmadikok 30 000-rel gazdagodtak, de még a nyolcadik helyezettek is 10-10 000 dolláros tiszteletdíjban részesültek. Másrészt – a nemzetközi szövetség azon törekvése, hogy próbálja modernizálni, eladhatóbbá varázsolni az úszást, olyan giccsbe hajló jelenetekben csúcsosodik ki, mint a koronázás. Azok a kiválóságok, akik a berlini és az athéni helyszín után a magyar fővárosban is elsők lettek ugyanabban a számban, miután megnyerték a futamukat, sebtiben belehuppantak egy méretes faszékbe, ahol koronát kaptak a fejükre. Mivel ez a jelenetsor szűk másfél órán belül nyolc ízben is megismétlődött, eléggé nehéz volt komolyan venni, de maguk a szervezők és a főszereplők is jó arányérzékkel és kellő humorral kezelték ezt az egészet, így megmaradt egy jópofa poénnak – a fejdísz kíséretében átadott 10 000 dolláros bónusz pedig a sportszakmai teljesítményt támasztotta alá.

A szombati versenynap hét „uralkodója” név szerint:

1. Michael Andrew (Egyesült Államok, férfi 50 m hát);
2. Siobhan Bernadette Haughey (Hongkong, női 200 m gyors);
3. Matthew Sates (Dél-Afrika, férfi 200 m vegyes, 200 m pillangó);
4. Kaylee McKeown (Ausztrália, női 100 m hát)
5. Csin Haj-jang (Kína, férfi 50 m mell);
6. Sarah Sjöström (Svédország, női 50 m pillangó);
7. Thomas Ceccon (Olaszország, férfi 100 m gyors).

képaláírás

A legnagyobb izgalmakat két magyar érdekeltségű, igen erős mezőnnyel felvérzett szám tartogatta. A több ezer fős magyar nézősereg 100 gyorson tombolva szurkolt Németh Nándornak, világbajnoki bronzérmes kiválóságunk azonban bár a fordulónál még a harmadik volt, végül a nagyon szoros hajrá után az ötödik helyen zárta a királyi számot.

Az este utolsó döntője Milák távollétében is magyaros szám maradt, hiszen Márton Richárd, a tavalyi római Eb második helyezettje a legjobb idővel kvalifikált a fináléba. Matthew Sates azonban végül szűk egy másodperccel előtte csapott a célba, de a publikumot így is megnyerte magának Ricsi. Kapás, Németh és Rasovszky mellett ő kapta a legnagyobb ovációt, az úszóink nem is győzték hangsúlyozni, mennyire felemelő ilyen lelkes és nagyszámú hazai közönség előtt versenyezni.

De rendkívüli népszerűségnek örvendett a sportág jelenlegi legnagyobb női alakja, a 12-szeres világbajnok Sarah Sjöström valamint a tokiói olimpia után egy évet kihagyó, a motivációs problémáit lassan talán maga mögött tudó brit mellúszó király, Adam Peaty is.

A hétvége szuperhőse viszont a hátúszó fenomén Kaylee McKeown volt. Az ausztrálok háromszoros olimpiai bajnoka pénteken 50, szombaton pedig 100 méteren repesztett világcsúcsot, ami a legjobbak között is csodaszámba megy.

De figyelemre méltó volt Siobhan Haughey vk-csúcsa is női 200 m gyorson, valamint a kínai Csin is, aki 50 m mellen ezen a távon nagyon jelentős fölénnyel nyert, három tizedet verve a szám egyik kiválóságára, Nicolo Martinenghire. A kínai már azzal történelmet írt, hogy a fukuokai világbajnokságon mindhárom mellúszó számot behúzta, és a budapesti alakítása is hasonlóan emlékezetesre sikerült. A futamot követő gyorsinterjú során az is kiderült, hogy Csin egy mukkot sem beszél angolul, de egy módfelett bohókás, a medencén kívül is nagyon szerethető figura.

képaláírás

Ahogyan ez az egész este nagyon szerethető volt, szép számú magyar indulóval és sikerekkel, rangos nemzetközi klasszisokkal megspékelve, professzionális szervezéssel és remek hangulattal.

Magyarország két világ-, négy Európa-bajnokság és számos egyéb verseny megrendezése után újfent bizonyította, hogy kiváló házigazdája ennek a csodálatos sportágnak (is), és bátran kijelenthetjük: az úszás a Duna Arénában tényleg otthon van, és mindig öröm, amikor hazalátogat.

Képek forrása: Dancs Anita és Gallwitz Gábor