A kiscsapat nagy napjai – az Everton ellen készül az ötödosztályú Boreham Wood

„Ha az ember felelősséggel gondol a klubjára, az annyit tesz, hogy törődik is vele. Ez afféle közszolgálat. Életem legnagyobb megtiszteltetése, hogy gondoskodhatom a Boreham Woodról. Édesapám a hatvanas, hetvenes években a menedzsere volt, én a nyolcvanas években a játékosa lehettem, igaz, pocsék futballistája” – mélyedt el némi öniróniát is csepegtetve gondolataiba a klubelnök Danny Hunter, aki viszont úgy fest, annál jobb prezident. De hogy önfeláldozó, az biztos.

Azok után, hogy a pandémia alaposan megtizedelte a London-széli kiscsapat büdzséjét, és nézők hiányában szinte minden bevételétől elesett az egyesület, nem átallott Hunter a saját háza fejében kölcsönt felvenni, hogy a szeretett klub, és az ott dolgozók segítségére siessen.

Hogy mit szólt ahhoz élete párja, hogy saját otthonukat bocsátja zálogba? „Hozta a Guillotint, de az sem érdekelt, tartottam magam a döntésemhez. Ami nem is volt olyan nehéz, elvégre az életem összefonódott a Boreham Wooddal.”

None

Ezzel az ötödosztályú kisegyesülettel, amelyik 1948-ban alakult, s amelyik teljes históriáját a négy profi osztályon kívül töltötte, bár a modernkori történelme arról árulkodik, egy nap még akár el is juthat a negyedosztályig (League Two). Esély legalábbis mutatkozott már rá: 2018-ban negyeddiként zárt a bajnokságban (National League), részt vehetett a rájátszásban, amelynek Wembley-beli döntőjében 2-1-gyel maradt alul a jóval nevesebb Tranmere Roversszel szemben (16 ezren figyelték a negyedosztályba jutásért zajló összecsapást, a vereséget azért is sajnálhatta nagyon a Boreham, mert mindjárt az első percben emberelőnybe került). Két évvel később ötödikként zárt, ismét beverekedve magát a play-offba, az elődöntőben azonban 1-0-s vereséget szenvedett a Harrogate Towntól.

A 32 000 lelket számláló Borehamwood csapata fennállása legnagyobb bravúrjával azonban idén rukkol ki, az FA-kupa ötödik fordulójába kerüléssel.

Ha első osztályú klubot nem is, jóval esélyesebb mancsaftokat eltakarított az útból: a harmadik körben a harmadosztályú AFC Wimbledont (2-0), legutóbb pedig a másodosztály dobogósát, a Bournemouth-t (1-0). Úgy jutott el a legjobb 16 közé, hogy gólt sem kapott még a sorozatban! Az Everton otthonában nyilván fog, de hogy nem statisztálni érkezik meg március 1-én a Goodison Parkba, arra mindenki mérget vehet.

A Bournemouth elleni meccs hőse, a győztes gólt szerző Mark Ricketts legalábbis elszántan tekint a jövőbe: „Hiszünk abban, hogy újabb bravúrt produkálunk. Bizonyára fantasztikus érzés lesz a csapatot kivezetni a Goodisonban, ezek az igazán különleges pillanatok.”

Rickettsnek az előző fordulóbeli is az lehetett, amikor majd egy hónap kihagyás után lehetett ismét a pályán. A meccs hetének elején beinjekciózták, öt napot pihent, egyetlen edzést vállalt az FA-kupa-találkozó előtt, annak is csak a felét. „Akkor megkérdeztem tőle, hogy vagy – idézte fel a mérkőzés előtti állapotokat a menedzser Luke Garrard. – Azt mondta, érez fájdalmat, de úgy húsz percre talán jó lesz. Én azonban azt akartam, ő vezesse ki a csapatot a gyepre, mert úgy éreztem, igazságtalanság lenne, ha nem adatna meg neki ez a pillanat.

Ezek után nyolcvanöt percig a pályán volt, az pedig, hogy ő szerezte a győztes gólt, mindannyiunkra felemelően hatott.”

A 37 esztendős Ricketts, aki civilben személyi edző, a Charlton Athletic neveltje, 2016 óta a klub futballistája, s mindössze a harmadik gólját rúgta a Woodban. „Amikor hat éve leigazoltuk, azt mondták, fölösleges, mert olyan komoly térdműtéteken esett át, hogy nincs is lába. Ezúttal is csodálatos munkát végzett azonban az orvosi csapatunk azzal, hogy össze tudta drótozni erre a rendkívüli jelentőségű meccsre” – dicsérte stábját Garrard, aki 36 éves kora ellenére (13 hónappal fiatalabb egyébként, mint csapatkapitánya) máris legendás alakja a Boreham Woodnak.

None

Lépten-nyomon megállítják, és megköszönik neki a drukkerek mindazt, amit ezért a kisvárosért tesz – 2010 óta immár. Az egykori védő akkor igazolt a Wimbledonból a Woodba, két évvel később akadémiai igazgató lett, 2013-ban a vezetőedző Ian Allinson segítője. Amikor 2015 októberében Allinson távozott, a klubelnök Hunter úgy döntött, a mindössze 30 éves Garrardra bízza a felnőtt csapat irányítását.

Vele lett hát meg a két rájátszás, valamint a történelmi FA-kupa-siker.

Garrard sokkal több azonban pusztán vezetőedzőnél: „Nem csak a futballszakmával foglalkozom, figyelem a számlákat, részt veszek a klub ügyeit érintő meetingeken, és ha nem is von be mindenbe az elnök, tudom, mennyire megsínylette a klub a világjárványt, hogy milyen mélységből kell visszakapaszkodnia.” De épp Garrard a garancia arra, nem csak financiálisan, szakmailag is sikerül egyről a kettőre jutniuk, Hunter elnök legalábbis így gondolja: „Szerintem, ha a mi edzőnk dirigálta volna a Wimbledont, ők jutnak tovább, de ő szerencsére nálunk dolgozik. És ezzel nem az ellenfél stábját akarom megbántani, mindössze azt próbálom hangsúlyozni, mennyire különleges a mi trénerünk.”

A csapatot Bournemouth-ba elkísérő 1400 drukker is jól tudja ezt (500-zal többen voltak, mint amennyi a hazai átlagnézőszám), bár a Goodisonban alighanem a Garrard szuperereje is kevés lesz.