A kitartás olykor szárnyakat ad – Eddie, a sas (filmajánló)
Michael „Eddie” Edwards 10 éves kora óta megszállottként készült az olimpiára, élete egyetlen célja az ötkarikás szereplés elérése volt. Egyáltalán nem zavarta, hogy kifejezetten ügyetlen volt minden sportágban, amibe csak belekóstolt, vagy, az, hogy a szemüvege nélkül az orráig sem látott. Noha küldetése szabályosan lehetetlennek tűnt, rendíthetetlen kitartása azonban végül meghozta gyümölcsét.
Ha létezik per definitonem olyan fiú, akinek látszólag semmi keresnivalója nem volna az olimpián, azt pont úgy képzelnénk el, mint az Eddie, a sas c. film főhősét. A csetlő-botló, esetlen és rövidlátó srác az angliai Cheltenhamben napról napra evickélő munkáscsalád egyetlen sarjaként mégis mániákusan az ötkarika bűvkörében éli szürke és fapados életét, az anyai támogató szeretet és a realista apai szigor ellentétes pólusai között. Eltökéltségében voltaképpen egyik szülői magatartásforma sem befolyásolta soha, csak ment a saját feje után, megtörhetetlenül.
A néző számára is fájdalmason kínos, ahogy a botcsinálta, önjelölt olimpikon szinte minden mozdulatából pofára esés lesz, de neki soha, egyetlen pillanatra sem jutott eszébe feladni. Ahogy szép lassan felnőtté válik, azt azért belátja, hogy atlétaként sosem juthat el az olimpiára, de még mielőtt elhinnénk, hogy az apai mintát és álmot követve tényleg kőművesnek áll, egy egészen extrém csavarral a téli játékokat állítja a célkeresztjébe.
Ez az a momentum, amikor minden józan számítás szerint a már 20 felett járó Edwardsot tényleg semmi sem menthette volna meg attól, hogy egy életre a kőműveskanálhoz és a spaklihoz láncolja magát, amikor is a létező legelképesztőbb ötlete támad: akkor majd síugróként indul az 1988-as calgaryi játékokon! Az Egyesült Királyságban ugyanis ez a szakág tulajdonképpen fél évszázada nem is létezett, konkurencia sehol, így az egyetlen aprócska akadály az volt, hogy Eddie síugrást korábban csak a televízió képernyőjén látott… Na de kukába a realitásokkal, hátizsákot fel, és irány Németország, és a garmisch-partenkircheni edzőkomplexum!
Dexter Fletcher 2016-os életrajzi filmje kifejezetten üdítő és unikális alkotás. Egyrészt rendkívül naturálisan mutatja be Eddie Edwards (Taron Egerton) történetét, mindvégig a főhős egyetlen életcéljának alárendelt küzdelme áll a fókuszban. A példátlan állhatatossága, az esetlensége dacára is egyre magasodó ember, aki idővel megtanulja kívülről látni magát, és akinek legnagyobb erénye, hogy csakis önmagát akarja legyőzni, ekképpen és főleg az elszántságának köszönhetően úgy is révbe érhet, hogy esetében ez jóval nagyobb kihívást jelent, mint a környezetében (és úgy általában) bárkinek.
Alapvetően egy életrajzi drámát látunk, amely persze egy humorral (elsősorban öníróniával) átszőtt közönségfilm, ilyeténképpen a dramaturgia is kiszámítható, és azért felvonultat néhány panelt is, de a legtöbb mozival ellentétben ez egyáltalán nem zavaró, sőt csak szerethetőbbé és fogyaszthatóbbá teszi a filmet.
Éppen a valósághűség, a dokumentarista jelleg és a művészi hozzáadott érték precíz egyensúlya miatt érezhetjük azt, hogy nem egy idétlen vígjátékot nézünk, hanem egy iszonyú erős üzenetet hordozó, komoly benyomásokat maga után hagyó, de mégis könnyed és szórakoztató alkotást. A fiktív szereplőként a sztoriba ágyazott hókotrós pályakarbantartó, Bronson Peary (Hugh Jackman) karaktere pedig egyszerűen telitalálat. Az amerikaiak egykori őstehetsége, akit annak idején öntörvényűsége és léha életmódja miatt penderítettek ki a síugró válogatottból, azóta is a beteljesületlen múltjába ragadva, az ital fogságában vesztegel, amikor megismeri Eddie-t. S legyen bármilyen sablonos, hogy a dölyfös és modortalan Peary minden megvetése és ellenérzése dacára végül a levakarhatatlan Eddie mentora és felkészítője lesz, az ő párosuk, a két tökéletesen eltérő irányú (sport)életút keresztezése adja meg a film dinamikáját. S miközben a csupaszív angol srác elsajátítja a sportág alapjait, keményszívű és szenvedélybeteg mestere még nagyobb leckét kap:
Michael „Eddie” Edwards végül minden előtte tornyosuló falat ledöntve, s minden elé gördített extra akadályt átugorva felküzdötte magát a Calgary olimpia síugrósáncaira, és szárnyra kélt.
Noha a 70 méteres normál- és a 90 méteres nagysáncversenyben is messze lemaradva az utolsó helyen végzett, nemcsak a családja és a hazája, de az egész sportvilág szeretetét és elismerését kivívta magának, ünnepelt hőssé vált. Furcsa és rendhagyó olimpiai szereplése nyomán a NOB (Nemzetközi Olimpiai Bizottság) 1990-ben úgy módosította a szabályokat, hogy az élmezőnyből ennyire kilógó versenyző többé ne kvalifikálhasson az ötkarikás játékokra.
A NOB el is érte a célját, Edwards a következő három olimpia egyikére sem jutott ki. Személyes története azonban millióknak jelenthet inspirációt, hiszen nála eklatánsabb módon aligha demonstrálták valaha is azt, hogy a sport (és úgy általában az élet) elsődleges célja nem az eredményesség, a trófeák és érmek hajszolása, hanem a saját határaink megdöntése, önmagunk meghaladása és legyőzése – minden más, ami ezen felül adatik, az bónusz, a sors ajándéka, de nem lehet elsődleges elvárás.
Kiemelt kép: Disney+
Szerző
