A Közép-európai Kupa tizenhat szezonja zárult magyar sikerrel

A magyar labdarúgás sok szép, mi több, gyönyörű sikert élt meg a XX. században. Válogatottunk – kétszer – a világbajnoki döntőt is megjárta, klubcsapataink Európa minden egyesületével versenyben voltak, az Aranycsapat jóvoltából pedig olyan csapat verbuválódott össze, amiről máig legendákat zengenek külföldön is. Érdekes módon sokkal kevesebb szó esik hazánkban a Közép-európai Kupáról (KK), vagy más néven Mitropa-kupáról, pedig a sorozat 65 évében nem volt sikeresebb nemzet a magyarnál.

Az 1927-ben, az egykori Challenge-kupa helyett útjára indított sorozat a maga korában igazán színvonalas és magas presztízsű versengésnek számított. Az 1897-ben Bécsben létrehozott Challenge-kupában az Osztrák-Magyar Monarchia csapatai vehettek részt. Bécs, Prága és Budapest városának legjobbjai azonban abban az időben nem voltak egy súlycsoportban, és a bécsi csapatok uralták a kupasorozatot: a 10 lejátszott döntőből 9-et osztrák csapat nyert meg (kétszer például a First Vienna FC), 1909-ben a Ferencváros azonban meg tudta törni a „sógorok” hegemóniáját.

Így született meg az oda-visszavágós, kieséses rendszerű Mitropa-kupa, ahol az egykori Osztrák-Magyar Monarchia azóta már független országainak csapatai indulhattak el – nemzetenként kettő. Ausztria, Csehszlovákia és Magyarország bajnokai és kupagyőztesei nyerhettek jogot tehát az indulásra, majd csatlakoztak hozzájuk a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság csapatai is, akiket 1929-ben az olaszok váltottak fel. Ezek után újabb országok is csatlakoztak a sorozathoz (Svájc, Románia). Az első kiírásban Magyarországot az MTK (azaz az akkori nevén Hungária) és az Újpest képviselte. A döntőbe végül az osztrák Rapid Wien és a csehszlovák Sparta Praha került be, és a csehek 7–4-es összesítéssel hódították el a kupát.

Az első magyar győzelmekre nem kellett sokat várni. Sárosi György vezetésével 1928-ban a Ferencváros, egy évvel később Fogl III Józseffel a csapatban az örök rivális Újpest emelhette a magasba a vándortrófeát. És ha már az Újpest, mindenképp érdemes megemlíteni a lila-fehérek 1930-as, Inter elleni összecsapását. A Benito Mussolini féle fasiszta rendszerben kényszerűségből Ambrosiana Inter néven futó olaszok ennek a kiírásnak az első fordulójában négyszer is megmérkőztek a magyar csapattal. Az első mérkőzésen az Inter nyert 4–2-re az Újpest otthonában, majd Milánóban éppen fordított végeredmény született, a harmadik mérkőzés pedig 1–1-es döntetlennel zárult az olasz városban, hogy aztán szintén hazai pályán az Inter 5–3-ra behúzza a negyedik találkozót. Az olaszok kispadján ebben az időben a magyar edzőlegenda, a zsidó származású Weisz Árpád ült, akit már a fasiszták is vegzáltak, később pedig épp ennek a politikai irányzatnak lett az áldozata, az akkor már Hollandiában dolgozó trénert a családjával együtt deportálták és 1944-ben Auschwitzban lelte halálát.

Ami a KK további sorsát illeti, a Ferencváros 1935-ben alulmaradt a döntőben a Sparta Prahával szemben, 1937-ben viszont már győzni tudott az olasz SS Lazio ellen (4–2, 5–4), ez volt a harmadik magyar kupagyőzelem.

Egy évvel később a Slavia Praha ellen nem tudta megvédeni a címét a Fradi, 1939-ben pedig az első magyar házi döntőben az Újpest győzte le a zöld-fehéreket.

1940-ben is bejutott a döntőbe az FTC, ám hiába, mert politikai okok miatt a fináléra nem került sor. A második világháború során meghozott második bécsi döntés értelmében Észak-Erdélyt visszacsatolták Magyarországhoz, és ez ellen tiltakozva a Rapid Bucuresti nem volt hajlandó kiállni a magyar csapat ellen. A háború miatt a következő kiírásra 1951-ben került sor, ahol csak négy csapat adta le nevezését az immár – nem hivatalosan – Zentropa-kupának nevezett tornán: az osztrák Rapid Wien és az Admira Wien, az olasz Lazio és a jugoszláv Dinamo Zagreb.

Néhány év múlva, 1955-ben került ismét megrendezésre a KK, ám ekkor már hanyatlóban volt mind a népszerűsége, mind pedig a presztízse, miután az UEFA elindította az azóta már Bajnokok Ligája néven futó sorozatát, a Bajnokcsapatok Európa-kupáját (BEK), majd megalakult a Vásárvárosok Európa-kupája (VVK) is. Érdekesség, hogy a VVK-t szokás az UEFA-kupa és az Európa-liga elődjének is nevezni, ugyanakkor az Európai Labdarúgó Szövetség nem ismeri el hivatalosan az ott szerzett sikereket, mivel nem az UEFA volt a rendező szervezet – ezzel szemben a FIFA viszont igen.

1960-ban a Mitropa-kupa 20. kiírását érdekes módon szervezték meg az illetékesek. Bár klubcsapatok mérkőztek meg egymással kétmérkőzéses párharcokban (öt nemzet, Ausztria, Olaszország, Csehszlovákia, Jugoszlávia és Magyarország indított 6-6 csapatot), a tabellára azonban nem a klubok, hanem a képviselt országok kerültek fel. Így először és utoljára Magyarország is bajnoknak mondhatta magát – a 12 lejátszott mérkőzésből 8 győzelemmel. Ez a fajta lebonyolítás, valljuk meg, nem a sorozat komolyságát erősítette, az érdekesség kedvéért viszont írjuk le a magyar érdekeltségű párharcokat: DVTK–Palermo, Vasas–First Vienna, Ferencváros–1. Simmeringer SC, Tatabányai Bányász–Ruda Hvezda Bratislava (a későbbi Inter Bratislava), Újpesti Dózsa–Fiorentina és MTK–FK Szarajevó.

Szabó György veszi át a győzelemért járó Mitropa-kupát (Fotó: Nemzeti Sport)

A magyar csapatok rendre esélyesként léptek pályára a sorozatban, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy sokan ekkor már az egyéb versenysorozatokat részesítették előnyben a KK-val szemben, mint a BEK és az 1961-ben életre hívott, 1995-ig nem az UEFA által szervezett Intertotó-kupa. Ettől függetlenül mindenképp érdemes megjegyezni a Vasas 1962-es, 1965-ös és 1970-es diadalát, illetve az MTK 1963-as végső sikerét is. A Tatabányai Bányászból dr. Lakat Károly csinált vidéki fellegvárat a 70-es években és bár a bajnokságban esélyük sem volt a tabella élén végezni, a Közép-európai kupában kétszer is sikerült: 1973-ban a jugoszláv Celik Zenicát, egy évvel később a csehszlovák Zsolnát múlták felül a döntőben a „bányászok”.

A 80-as évektől a magyarok „átadták a stafétabotot” az olaszoknak, már ami a sorozat megnyerését illeti. Az 1978-79-es szezonban nem rendezték meg a KK-t, majd az 1979-80-as évadtól kezdve a versenysorozat utolsó, 1992-es döntőjéig (amit a jugoszláv Borac Banja Luka nyert meg a BVSC-vel szemben) hétszer is olasz csapat győzött (az Udinese, a Milan és a Pisa kétszer, az Ascoli, a Bari és a Torino egy alkalommal), miközben 1983-ban egyedüli magyar együttesként a Vasasnak sikerült mindez.

Ha az igencsak hullámzó színvonalú és megítélésű sorozat örökrangsorát nézzük, büszkeség tölthet el minket, mert 16 elsőséggel Magyarország a listavezető (Olaszország 11, Csehszlovákia és Jugoszlávia 8-8 sikerrel következik), a klubok tekintetében pedig a Vasas a rangsor vezetője 6 diadallal. Az angyalföldiek mögött a második helyen a Bologna és a Sparta Praha áll 3-3 elsőséggel. Érdekesség, hogy a legtöbb elveszített döntő is magyar csapat nevéhez fűződik: ez pedig a kétszeres győztes Ferencváros, amely négyszer vérzett el a fináléban.

Kiemelt fotó:  barinedita.it