A középszerűség nem nekünk való

Arday Attila

A magyar sport egyik legfontosabb kirakatcsapata, a férfi vízilabda-válogatott emberemlékezet óta nem váltott szövetségi kapitányt az olimpia ciklus közben, egészen konkrétan a rendszerváltás környékére kellene visszamennünk, hogy ilyenre példát találjuk. Azóta Horkai György, Kemény Dénes és Benedek Tibor is olimpiától olimpiáig dolgozhatott (Kemény Dénes 16 évig), Märcz Tamásnak viszont sajátos kapitányi pályafutás jutott. 2016 után két hazai világbajnokságon is irányíthatta legjobbjainkat, a sors kiemelt ajándékaként, hiszen elődeinek egy sem jutott, miután Magyarország 2017-ig nem rendezett vizes-vb-t.

De valami hiányzott belőle: a kiugró siker. A 2019-es vb-elődöntőn vagy éppen a tavalyi olimpiai elődöntőn is azt érezhettük, hogy középszerű a látvány, a tokiói játékokon az elveszített (korábban szinte mindig megvert) görögök elleni csata után nem véletlenül mondta a kétszeres olimpiai bajnok Madaras Norbert többször is a stúdióban, hogy

„Nem így játszunk egy olimpiai elődöntőt.”

A mostani vizes-vb-n valami hasonló már a negyeddöntőben előjött az olaszok ellen. Nem az a baj, hogy kikaptunk itthon, hanem az, ahogyan. Gyakorlatilag semmit sem tudtunk kezdeni az ellenféllel, amely a végén kiengedett, így lett minimális a különbség. Mentálisan és taktikailag is hiányérzetünk maradt. A legutóbbi olimpia és a legutóbbi két világbajnokság alapján ebben az együttesben nem volt benne egy fényes arany, de egy fényes ezüst sem.

Märcz Tamás és a helyére most kinevezett Varga Zsolt játékos-pályafutása között meglepően sok a párhuzam. Mindketten Kemény Dénes első aranyéveinek centerei voltak, a sydney-i olimpiai arany, a sevillai és a firenzei Eb-arany (három felejthetetlen döntő után), illetve a perth-i vb-ezüst részesei. A parton is intelligensen megnyilvánuló Varga Zsolt mindehhez kulcsemberként járult hozzá, később pedig a parton, edzőként is bizonyított. Nemcsak dolgozott nagycsapatnál, hanem többek között Bajnokok Ligáját is nyert a Fradival. Az egyénisége alapján alkalmas arra, hogy kivezesse a középszerűségből a férfi pólóválogatottunkat.

Fotó: Kovács Tamás (MTI)

Józsa István

Három név vetődött fel Märcz Tamás utódjaként: az OSC edzője, Varga Dániel, a Szolnokkal korábban mindent megnyerő, jelenleg utánpótlás-válogatott edző Cseh Sándor, illetve a végső befutó, Varga Zsolt. Először nézzük a másik két jelöltet. Varga Dániel még véleményem szerint nem bizonyított eleget edzőként ahhoz, hogy Magyarország legfontosabb feladatát lássa el a vízilabdában. Bármennyire is imponáló a játékos múltja, illetve az is, amit tavaly az OSC edzőjeként ért el, összességében – már csak az életkorából adódóan sem – nem tudott még annyit letenni az asztalra, mint a másik két jelölt – persze könnyen lehet, hogy egyszer majd a magyar válogatott kispadján találja magát, de ehhez még egyértelműen idő kell.

Cseh Sándor volt szerintem az egyedüli vetélytársa a végül kinevezett Varga Zsoltnak. Hasonló eredményeket tudnak felmutatni, mindketten évekig a legjobb magyar csapat edzői voltak, tudtak nyerni Bajnokok Ligáját is, így ez alapján nehéz lett volna választani. Ami viszont megkönnyíthette a döntést és billenthette a mérleget Varga Zsolt irányába, az Csehnek az utánpótlásban betöltött szerepe. Tudva való, hogy Varga Zsolt csak a magyar válogatottért hagyta (volna) ott a Fradit, így amennyiben mégis Csehre esett volna a választás, új arcot, új vezetőt kellett volna találni az elmúlt években sikeresnek mondható utánpótlásnak. Rengeteg játékos játszott a kezei alatt, akik most is szerves részei az OB I-nek. Elég csak a Vigvári testvérekre, Bóbisra, Dalára vagy Aranyira gondolni – és még számtalan nevet lehetne sorolni.

Persze ez kicsit sem Varga Zsolt érdemeit kisebbíti, ő eddig szinte mindig kihozta a maximumot a rendelkezésére álló keretből, és amellett, hogy kiváló szakember, rendkívül empatikus is.

Izgatottan várom, hogy sikerül-e beteljesíteni azt, amit Märcz elkezdett – azaz nem csak a játék fog hajazni a 2000-es évekbeli csapatra, hanem az eredmények is.

Kiemelt fotó: MTI