A kortalan klasszis – David Silva története

Egy évtized szolgálat után, immár 435 mérkőzéssel a háta mögött David Silva lejátszotta utolsó bajnokiját a Manchester City színeiben. Bár a koronavírus okozta helyzetből kifolyólag nem kaphatta meg azt a méltó búcsúztatást, amire angliai pályafutása alapján rászolgált volna, ez nem gátolhat meg minket abban, hogy felidézzük, mi tette a spanyol géniuszt a 2010-es évek egyik legkiválóbb szigetországi labdarúgójává.

BL-győztesként távozhat a Szigetországból David Silva? Kattins és fogadj rá.

Manszur sejk 2008-as színre lépése után nagyon hamar világossá vált, hogy az Emírségek királyi családjának nem kisebbek a céljai, minthogy új klubjukat záros határidőn belül a világfutball élvonalába repítsék. Ehhez pedig nem voltak restek mélyen a pénztárcába nyúlni: Robinho volt az első nagynevű fecske, majd a következő években olyan sztárok költöztek Manchester kék felébe, mint Yaya Touré, Sergio Agüero vagy éppen Carlos Tévez. Na meg persze David Silva. A spanyol karmester (anyagilag) nem számított a csapat legkiemelkedőbb igazolásának – a 2010-’11-es szezon során mindössze a negyedik legdrágább szerzemény volt Edin Dzeko, a már említett Touré és Mario Balotelli mögött. Ahogy talán az átlag szurkolók közül az elkövetkező években is csak kevesen nevezték volna meg a keret legjobb, vagy legfontosabb játékosának. Ez a megtisztelő cím inkább illette volna a néhány éven át elképesztő színvonalon játszó elefántcsontparti középpályást, a Premier League történetének egyik legikonikusabb momentumáért felelős Agüérót, vagy újabban pedig a gólpassz királyként jellemezhető Kevin De Bruynét.

Mégis, ha visszatekintünk az elmúlt évekre, nem túlzás úgy fogalmazni, hogy az ’El Mago’ becenevű irányító, a City-projekt legemblematikusabb figurája.

Pedig anno nem sokon múlt, hogy teljesen más irányt vegyen Silva pályafutása.
Túl egy sikeres Európa-bajnokságon – egy tét nélküli csoportmeccset leszámítva minden találkozón kezdőként vette ki részét a válogatott történelmi sikeréből –, a 2010-es világbajnokság előtt már körvonalazódott, hogy a középpályás nem fogja túl sokáig nevelőegyesületét, a Valenciát erősíteni. Miután sérülései miatt kénytelen volt kihagyni a 2008-’09-es idény felét, a következő szezonban ismét csúcsformába lendült az akkor 23 éves középpályás. Többnyire David Villa mögött, a tízes pozíciójából, ám sokszor a szélről induló Juan Matával helyet cserélve addigi karriercsúcsot jelentő 14 találatban vállalt szerepet, ezzel visszasegítve Unai Emery együttesét a Bajnokok Ligájába.

Silva teljesítményére nem csak Manchesterben figyeltek fel. Ha hinni lehet a pletykáknak, az irányító olyannyira közel állt a Real Madridba szerződéshez, hogy a szezon vége felé, a Bernabéuban játszott bajnoki után, Florentino Perez viccesen megjegyezte a csapatbuszhoz siető Silvának, hogy a bőröndjét nyugodtan hagyhatja a hazai öltözőben is. A 30 millió font környékére pletykált üzlet végül váratlanul kútba esett, miután a “királyiak” állítólag kifogásolták célpontjuk életstílusát és alkoholfogyasztási szokásait. Ezek nem éppen azok a tulajdonságok, amit ma David Silvával társítanánk.

Mint az ismert, Silvára lecsapott a City, a friss szerzemény pedig már világbajnokként, ám mégis keserű szájízzel érkezhetett Angliába. Ahogy szinte egész válogatott karrierje alatt, a 2010-es világbajnokságon is szélsőként került számításba, ám az első, Svájc elleni csoportmeccsen mutatott statikus, lassú játékkal kiérdemelt vereségnek pont ő vált áldozatává: a vonalak között mozgó Silvát Vicente Del Bosque egy direktebb támadóra váltotta, a karmesternek pedig a 62. perces lecserélése után már nem volt visszaút a csapatba. A vesztes bemutatkozás után az egész tornán mindössze egyszer, a németek elleni elődöntő utolsó négy percében léphetett újra pályára.

Túlzás lenne azt állítani, hogy Silva azon nyomban elkezdte volna törleszteni vételárát. Első hónapjaiban még látványosan nehezen találta helyét Premier League fizikálisabb világában, ráadásul Roberto Mancini óvatos hozzáállása sem könnyítette meg a dolgát. A City-s karrierje elején már-már komikusan defenzív meccseléseiről elhíresült olasz tréner szinte kivétel nélkül valamelyik szélről befelé mozogva használta friss igazolását, akinek egy feladata volt: összekötni a középpályát a támadósorral – persze mindez nem könnyű, ha adott esetben akár három erősen védekező felfogású középpályással van telepakolva mögötte a pálya tengelye. Michael Cox a The Mixer c. könyvében (magyarul Daráló címen jelent meg), amikor Silva szerepkörét próbálta körülírni, megállapította, hogy a spanyol sem a klasszikus középpályás, sem pedig a hagyományos értelemben vett szélső szerepének nem felelt meg.

David Silva egy színtiszta előkészítő volt, akinek legnagyobb fegyvere páratlan játékintelligenciája, aminek köszönhetően meg tudta találni a réseket az ellenfél csapatrészei között.

Igaz, hogy bemutatkozó szezonja nehezen indult, de Blackpool elleni első PL-góljával tökéletes ízelítőt adott abból, mit várhatnak tőle Manchesterben: úgy teremt magának helyet és időt a lövésre, hogy a labda alig néhány métert mozdul, azt is szinte csak egyenes vonalon előre, mégis olyan érzése van az embernek, hogy egy szólót lát – elképesztő eleganciával küldte el mindkét hazai védőt, mielőtt senkitől sem zavartatva a kapuba helyezett volna.

A wonderful solo effort 👏

David Silva's first-ever #PL goal is today's #GoalOfTheDay pic.twitter.com/kZiXMiNCc2

— Premier League (@premierleague) July 22, 2019

Miután a következő idény előtt Agüero és Nasri is csatlakozott a manchesteriek támadószekciójához, nem lehetett kérdés, hogy a Manciniéknek csakis a bajnoki cím lehet a céljuk. A sokkal pozitívabb City-ben pedig Silva is egyből tündökölni kezdett, az immáron jóval támadóbb felfogású 4-2-2-2-es rendszerben eleinte megállíthatatlannak bizonyult. Az első 16 fordulóban, amikor kezdőként kapott lehetőséget, a Transfermarkt adatai szerint mindössze egy (!) alkalommal fordult elő, hogy ne vállalt volna gólban szerepet!

Nyugodt szívvel mondhatjuk, hogy ’El Mago’ a Premier League történetének egyik legjobb félszezonját tette le az asztalra 2011 őszén.

Bár az idény második felére kissé visszaesett produktivitása, 21 kanadai pontjával így is karrierje legeredményesebb évét zárta. 15 gólpasszával ő volt a liga legjobb előkészítője, emellett pedig a nevéhez kötődött a legtöbb kulcspassz, a sikeres kiugratások listáján pedig második helyen végzett. Teljesítményét végül aranyéremmel koronázta meg, bár balszerencséjére minden erőfeszítése ellenére ez a szezon örökké Sergio Agüero nagy pillanatáról marad emlékezetes.

Mint arra már utaltunk, Silva legnagyobb erénye amellett, hogy elképesztően képes kis területen manipulálni a labdát, az, ahogy megteremti magának az üres területet – alkalomadtán még úgy is, ha ránézésre nincs, hova mennie. Tökéletes példája volt ennek az Everton elleni mérkőzésen James Milnernek adott gólpassza. David Moyes hiába bízta meg előbb Jack Rodwellt, majd Phil Neville-t az irányító emberfogásával, miután mindketten besárgultak róla a meccs első harmadában, Silva egyre szabadabban szervezhette a játékot, asszisztja előtti megoldása pedig, ahogy egyszerre nyer magának teret és időt, magáért beszél:

A bajnoki címmel nem ért véget Silva nagyszerű idénye. Angliában nyújtott teljesítményének is köszönhetően ismét alapemberként játszhatott végig egy válogatott tornát, miután Del Bosque ezúttal minden mérkőzésen kezdőként számolt a Dél-Afrikában kegyvesztetté vált játékossal. Az esetek többségében csatár nélkül felálló címvédő minden korábbinál extrémebb labdatartásra alapuló játékába tökéletesen belesimult a City sztárja, aki

két góllal és három gólpasszal hálálta meg a bizalmat és segítette hozzá Spanyolországot az Eb-duplához.

2013 nyarán egy gyengébb bajnoki idény és egy kínosan, az élvonaltól épp búcsúzó Wigan ellen elveszített FA-kupa-döntőt követően új edző, és vele együtt kulturális változás is érkezett az Etihadba. Manuel Pellegrinit nem titkoltan azzal a céllal nevezték ki, hogy meghonosítson egy koherens, támadófutballra alapuló szemléletet, a mélyebb üzenet pedig egyértelmű volt: a Manchester City-nél már nem elég nyerni, a „hogyan” legalább olyan fontossá vált. A chilei szakember Jesus Navas érkezésével jellemzően a pálya bal oldalán számított Silvára, de a spanyol játékát ez a legkevésbé sem befolyásolta – mindezt jól jelképezte, hogy ő maga szerezte a Pellegrini-éra első bajnoki gólját.

Bár az új edző első nekifutásra visszaültette csapatát Anglia trónjára, a következő két szezonban folyamatosan romló eredményeken egy BL-elődöntő nem tudott annyit kozmetikázni, hogy Txiki Begiristainék nemet mondjanak a szabaddá váló Pep Guardiolára.

A katalán sztáredző érkezése messze az egyik legizgalmasabb dolog volt, ami az évtizedben az angol labdarúgással történt. Mindenki jól ismerte a Barcelonában és Münchenben egyaránt sikerrel meghonosított bátor, rövidpasszos kombinációkra épülő, agresszív letámadással operáló játékát, ám az kérdéses volt, mennyire működhet egy hasonló rendszer a Premier League-ben. Arról nem lehetett vita, hogy David Silva profilja tökéletesen beleillik Pep elképzeléseibe, de senki nem tudhatta, mennyit fognak bírni az immáron harmadik X-et taposó játékos lábai.

Guardiola első, az eredmények szempontjából meglehetősen felemás idényében több hadrenddel is kísérletezett, de valami állandó volt:

Karrierje során gyakorlatilag első alkalommal David Silva állandó jelleggel a nyolcas pozíciójában találta magát.

Persze ez nem jelentette azt, hogy sokkal távolabb került volna a kaputól. A City – jellemzően 4-3-3-as – játékrendszerében a két középső középpályás (Silva, illetve De Bruyne) magasan a vonalak között helyezkedett, míg a szélsők (Sterling és Sané) az erősebbik oldalukon, egészen az oldalvonalak mellett helyezkedve nyújtották szét a pályát. Hogy mennyire nem került távolabb a kaputól a pálya tengelyébe „visszarendelt” irányító, jól mutatja, hogy míg Pellegrini utolsó évében 15 lövési kísérlete volt a tizenhatoson kívülről, belülről pedig 14, addig egy évvel később ez a statisztika már 19 – 29-et mutatott (a teljes képhez hozzátartozik, hogy utóbbi számokat közel 1000-rel több játékperc alatt érte el, de az arányok jól szemléltetik az elmozdulást).

Számtalanszor láthattuk már a tipikus Manchester City-gólt: a védelem mögé kerülő szélső játékos cutbackjére/beadására érkezik egy társa, aki közelről a kapuba pofozza a labdát. Mindezt azért volt fontos tisztázni, mert ennek a rengetegszer előforduló szekvenciának egy kulcsmozzanata – a védők mögé bejátszott indítás a szélső irányába – az, ami a baloldalon jellemzően David Silvára jön ki.

A tipikus City-gól: Silva és a balhátvéd Delph kényszerítője után Sterlingnek már könnyű dolga van

A mai világban, amikor a játékosok széleskörű megítélése sokszor a legalapvetőbb statisztikákon nyugszik, alapvetően kissé nehéz lehet kvantitatív formába önteni Silva fontosságát Pep Guardiola rendszerében, hiszen ezek a passzok még csak a kialakított helyzetek között sem jelennek meg. Az viszont jelzésértékű, hogy míg a történelmi százpontos szezonban a spanyol „mindössze” 60 kulcspasszt jegyzett, addig a „lövéshez vezető akciók” rubrikájában (ahol a lövést megelőző két cselekményt veszik figyelembe) 113 próbálkozással végződött átadást számol.

Magyarán tisztán látszik, hogy a színtiszta előkészítés helyett újabban Silva már az esetek majdnem felében az utolsó előtti passzért felelős.

Az idei szezon kezdetekor már nem volt titok, hogy az immáron csapatkapitánnyá vált klublegenda utolsó évét tölti Manchesterben. Érdekes módon Guardiola úgy csökkentette az idősödő Silva terhelését, hogy a megszokottnál valamelyest feljebb vezényelte, míg De Bruyne gyakran mélyebben játszott a korábbi években látottaknál, így a City 21-ese gyakorlatilag visszatért a Valenciában játszott szerepéhez, a manchesteriek szokásos 4-3-3-as felállása pedig sokszor 4-2-3-1-re módosult. Silvára a szerepkör védekezésben is kisebb terhet ró – míg a támadóharmadban megkísérelt nyomásgyakorlásainak száma 90 percre levetítve változatlan, addig a pálya középső harmadában 8.2-ről 7.4-re, a védőharmadban 3.0-ról 1.6-ra esett vissza az előző idényhez képest –, emellett a hőtérképén is szembetűnő, hogy sokkal többet tudja a tizenhatost támadni az első Pep-szezonhoz képest.

Forrás: smarterscout.com

„Ő egy technikás játékos, nem box-to-box szerepkörben játszik. Úgy gondoltam volna kívülről, hogy talán szenvedni fog Angliában, de nagyon, nagyon boldogan belátom, hogy tévedtem” – vallotta be utólag Guardiola karmesteréről. Miközben kétségtelen, hogy Silva a kezdeti hónapok után hamar alkalmazkodott a Premier League stílusához, meg kell említeni, hogy a játék „sötét oldalát” is mesterien elsajátította. A katalán mester „hat másodperces szabálya” megköveteli játékosaitól, hogy labdavesztés után pillanatok alatt visszaszerezzék a játékszert, ám például Jürgen Klopp együtteseivel ellentétben nála ez nem feltétlenül a gyorsan visszalopott labdával való megindulást, hanem az átrendeződésekben jellemzően sebezhető csapatai kontrák elleni védelmét kívánja szolgálni. Ezen esetekben pedig sokszor taktikai szabálytalanságok árán állítják meg az ellenfelet, amiknek feltűnésmentes elkövetését Silva – ahogy egyébként csapattársai nagy része is – magas fokon űzi – nem véletlenül éri időről időre kritika ezért Guardiola gárdáit.

A Manchester City az elmúlt évtized során egy ambiciózus projektből először sikersztorivá, majd fokozatosan stílusban és támadójátékban a Premier League sztenderdjévé vált – nem véletlen, hogy a három legtöbb szerzett gólos idény egyaránt a „Citizenek” nevéhez kötődik. David Silva úgy volt végig az átalakulás szerves része, hogy gyakorlatilag meg is előzte azt: könnyed és bámulatos eleganciájával ő volt az első hírmondója annak a szemkápráztató játéknak, sőt, filozófiának, amit érkezése után tíz évvel csapatával azonosítunk. Ilyenformán lehet azon vitatkozni, hogy ki az új éra legjobb City-játékosa, de azt elvitatni, hogy a spanyol mágus érkezésének volt mindenki közül a legnagyobb kulturális hatása, aligha érdemes. 34 éves korában már vitathatatlanul elérkezett a búcsú ideje, de ne legyenek kétségeink, David Silva hiányát még sokáig érezni fogják az Etihadban.