A középiskolai tanár, aki megreformálta a kosárlabdát – The Speed Game – könyvajánló
Paul Westhead talán nem tartozik a legismertebb kosárlabdaedzők közé, és a karrierje során elért mérlege sem feltétlen ad okot arra, hogy a sportág történetének legnagyobbjaival emlegessük egy lapon. A gondolkodásmódja, a játékhoz való hozzáállása és a rendszere azonban megkerülhetetlenné teszi, ha kosárlabdáról van szó.
null
Westhead egy igazi őrült zseni, aki képtelen volt a „helyes” módon játszatni a csapatait, emiatt kortársai gyakran vádolták azzal, hogy tönkreteszi a játékot.
Őrült beszéd, őrült beszéd: de van benne rendszer
Westhead csak „A rendszer”-ként utal az általa kitalált szisztémára, de ez az elnevezés kissé megtévesztő, ugyanis sokkal inkább filozófiáról van szó, mint játékrendszerről, amelynek alapja a folyamatos rohanás. Teljesen mindegy, hogy lepattanó, ellopott labda vagy az ellenfél sikeres kosara után támad a csapata, jöhet a gyorsindítás, és maximum 7 másodperccel később dobással kell befejezni az akciót. Hogy a tempó egy pillanatra se csökkenjen, védekezésben egész pályás emberfogást alkalmaznak. Ehhez kulcsfontosságú, hogy a csapat összes tagja sprinteljen a pályán a meccs teljes hossza alatt. Ha csak egy ember is lazsál, az egész rendszer kártyavárként dől össze, ha viszont sikerül ezt megvalósítani, az előbb-utóbb az ellenfél teljes kifáradásához vezet.
A rendszer működése pofonegyszerű: a labdának a lehető leggyorsabban el kell jutnia az irányítóhoz, majd mindenkinek az előre meghatározott pozícióba kell sprintelnie.
Az irányító ezután dönthet, hogy ő fejezi be dobással az akciót, vagy játékba hozhatja valamelyik csapattársát. Ha valaki labdát kap, az első opciója mindig a dobás. A képek forrása: breakthroughbasketball.comŐrültségnek hangzik? Az is. A rendszer ugyanis még Westhead szerint is bukásra van ítélve, tízből kilencszer az edző kirúgásához vezet, de, amikor minden összeáll, és elkezd működni, egyszerűen megállíthatatlan. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a Loyola-Marymount egyetem 1989-90-es szezonja, ahol 40 perces meccseken 45 másodperces támadóidő mellett átlagoltak 124 pontot.
Összehasonlításképpen abban az évben a Golden State Warriors vezette az NBA-t a dobott pontok tekintetében, meccsenként 116-tal, csakhogy ők ezt 48 perc alatt hozták össze. Adódik a kérdés, hogy ha ennyire sikeres tud lenni a rendszer, miért sül el balul az alkalmazása a legtöbb esetben.
Erre NBA-csapatok kispadjával bőven megtűzdelt karrierje során Westhead is rádöbbent, nem véletlen, hogy a rendszer működésének legfontosabb tényezőjének azt tartja, hogy a játékosai higgyenek benne.
A rendszer működés közben:
Értelem az őrültségben: összeillesztve gondolat és emlékezet
Miután megismertük Westhead rendszerét, térjünk rá a könyvre, ugyanis a The Speed Game a legjobb sportkönyv, amit eddig olvastam.
Emlékek játékosokról, edzőkről, tulajdonosokról, játékvezetőkről, sikerekről, bukásokról, a rendszerről és a trükkökről, amivel lassítani próbálták. Westhead pedig nyers őszinteséggel mutatja be ezeket. Nem célja, hogy bárkit rossz színben tüntessen fel, ahogy az sem, hogy indokolatlanul felmagasztaljon embereket. Talán Magic Johnson esete a legtökéletesebb példa erre, akinek remekül mutatja be az erényeit, miközben egyáltalán nem siklik el afelett, hogy Johnson mondatai és cselekedetei jelentősen hozzájárultak az ő kirúgásához.
(X) Kövesd az Unibet TV-n az összes NBA- vagy MLB-mérkőzést élőben és fogadj!
És ha már kirúgások: Westheadnek ugyan voltak szép eredményei, a csapatai pedig elképesztően szórakoztató kosárlabdát játszottak, a pályafutása egyáltalán nem egy sikersztori, ennek ellenére egy pillanatra sem érződik, hogy hárítaná a felelősséget. Hasonló a helyzet, amikor a győzelmekről, bajnoki címekről van szó: soha nem siklik el mentorai és játékosai érdemei felett, kiemeli, amit tőlük tanult, amit nekik köszönhet.
Így jelenik meg a sportolói és emberi nagysága is olyan egyéniségeknek, mint Kareem Abdul-Jabbar, Bo Kimble, Hank Gathers vagy Diana Taurasi. Ezzel pedig megint visszakanyarodhatunk a könyv egyik legnagyobb erényéhez, a történetmeséléshez. Westhead angoltanári múltja talán itt jelenik meg leginkább, hiszen egyszerűen, tömören fogalmaz (ez kifejezetten előnyös, hiszen nem kell anyanyelvi szintű angoltudás a könyvhöz), mégis lebilincselően tudja átadni a történeteket, így képes teljesen beszippantani az embert.
Ikonikus kép Westheadről és a Showtime Lakersről, utalva Westhead tanári múltjáraVan, aki nagynak születik, van aki naggyá teszi magát...
A The Speed Game nemcsak a kiváló történetei miatt igazán különleges, hanem azért is, mert tökéletesen megismerhetjük Westheadet, az embert. Azt az embert, akinek vannak elvei, és akkor is azok alapján cselekszik, mikor ez nyilvánvalóan hátrányosan fogja őt érinteni. Az embert, aki képes félretenni a személyes ellentéteit, ha azt kívánja a csapat érdeke. Az embert, akinek a barátság fontosabb volt, mint a saját előrehaladása.
És az embert, aki a végsőkig hitt a rendszerében, és senki kedvéért nem volt hajlandó lemondani róla. Ezek voltak azok a tulajdonságok, amik miatt kinevezték, majd ezekbe bukott bele, ő mégis kitartott mellettük, és egész karrierje alatt önazonos tudott maradni.
Azt gondolom, hogy ez a könyv kötelező darab azok számára, akik kedvelik a 80-as, 90-es évek kosárlabdáját, de azok számára is tartogathat érdekességeket, akiktől teljesen távol áll a sportág. Ha pedig valaki nem szeretné megvenni a könyvet, vagy csak kicsit képbe akar kerülni Westheaddel és a rendszerrel, amíg megérkezik, annak jó szívvel ajánlom az ESPN 30 for 30 dokumentumfilm-sorozatának „Guru of Go” című részét.