A kreativitás ösztönzése

Az eredeti cikk linkje: barcainnovationhub.com/sparking-creativity-in-sport/

1968-ban Dick Fosbury egy vadonatúj magasugró technikával kápráztatta el a világot a mexikói olimpián. Addig a világrekordot a szovjet Valerij Brumel tartotta, aki a spin-roll technikával ugrott, fejjel előre támadta a rudat, és a hagyományos, felüléses mozdulattal ugrott át rajta. Fosbury azon a napon minden addigi, körülményesen felállított konvenciót rúgott fel az íves nekifutással és az átlós hátraugrással, de aranyat nyert és olimpiai rekordot állított fel.

A közönség abban a pillanatban először és egyben utolsó alkalommal nem éljenzett, mivel a párhuzamosan történő maratoni futás éllovasa éppen abban a pillanatban lépett be a stadionba, amikor elbűvölhette volna őket a magasugrás rendkívüli újítása. Ma már minden magasugró a „Fosbury Flop” technikát használja. Vitatott, hogy Fosbury kreativitása a képzelőerejének vagy a korlátjainak volt köszönhető, mivel az utóbbi – akár belső, akár az adott feladat által megszabott – gyakran kiemelkedően jó forrása a kreativitásnak, mivel a sikerhez vezető úton alkalmazkodni kell a kontextushoz.

Az egyik hipotézis azonban az, hogy ez az újítás a kontextusnak egy alapvető változásához köthető, mégpedig a habszivacs érkezőmatrac bevezetéséhez, amely esélyt kínált a technika megváltoztatására.Pontosan ezt állítják Dominic Orth, John van der Kamp, Daniel Memmert és Geert J.P. Savelsbergh kutatók 2017-es cikkükben, amelynek címe Creative Motor Actions as Emerging from Movement Variability. Ők az mondják, hogy a kreatív cselekvések egyaránt függenek az egyén sajátos karakterisztikáitól és az egyén cselekvési, illetve feladatmegoldási környezetétől is. Ez a megközelítés eltér a hagyományostól, amely szerint az agy egy magasabb hierarchikus pozícióból kiindulva találja ki a kreatív cselekvéseket, amelyeket később a gyakorlatba is átültethet.

Ez a megközelítés különbséget tett az ötletek generálásának és kivitelezésének folyamatai között, holott bebizonyosodott, hogy a cselekvés a kreativitás alapvető része. Az igazság az, hogy a kreatív megoldások csak lokálisan, azonnali módon, a cselekvés során jöhetnek létre, nem pedig előtte.

A kreatív döntések tehát az egyéni, a feladattal kapcsolatos, és a cselekvés környezetével összefüggő kényszerek termékei. Nem lenne helyénvaló a mentális tevékenységet és a végrehajtás cselekvését különválasztani egymástól.

Megjegyzés: ugyanebből a szempontból értelmetlen a fizikális felkészítés módszereit különválasztani a technikai, taktikai, vagy éppen mentális felkészítés módszereitől.

Hagyományos felfogásban értelmezve, kizárólag pszichológiai folyamatnak tekintve a kreatív viselkedést, azt az eredetiség, a meghozott döntés szokatlansága, a cselekvések rugalmassága, változatossága és sokfélesége, a folyamatosság és a változékonyság alapján létrehozott döntések száma határozza meg.

Az 1970-es évek tudományos szakirodalmában Joy Paul Gilford a problémamegoldás folyamatának két irányzatát különböztette meg: a konvergens és a divergens gondolkodást. Az előbbi az ötletek társításán alapul, hogy egy választ találjunk a kérdésre, azaz egy merev sémán keresztüli értelmezése az adott problémának; míg az utóbbi egy olyan gondolkodásmód, amely az azonos ingerre adott válaszok széles skálájának bemutatásán és (az előbbihez hasonlóan) nem a tapasztalaton alapul.

Megjegyzés: konvergens gondolkodásnak nevezzük az összetartó és szűkítő gondolkodást, amely célja, hogy a gondolkodási rendet beállítsa az egyetlen megoldás irányába. A konvergens gondolkodás főbb jellemzői a logikus következtetés képessége, az absztrakt fogalmak kezelésének képessége és a szabályok felismerésének képessége.

Ezzel szemben divergens gondolkodásnak nevezzük a széttartó és elágazó gondolkodást, amely számos lehetőséget megvizsgál, számba vesz, és mérlegel. Kiemelendő, hogy egy divergens problémafelvetésnek több megoldása lehet. A divergens gondolkodás főbb jellemzői a gondolkodás könnyedsége, folyékonysága, a minél több ötlet felvetésének képessége, az új szempontok figyelembevételére való képesség, az eredetiség, illetve a problémaérzékenység.

Gilford azt állította, hogy a kreativitás ennek a divergens gondolkodásnak az eredménye. E. Paul Torrance viszont ugyanebben az időszakban elválasztotta a gondolkodást a cselekvés folyamatától, és úgy határozta meg a kreatív személyt, mint aki képes tudatosítani önmagában egy folyamat hiányosságait, és így motivált arra, hogy új hipotéziseket vagy spekulációkat helyezzen előtérbe a folyamat módosítása érdekében.

Mindkét megközelítés megpróbálja szintetizálni a sportoló tanulási tapasztalati (edzés) folyamatát.

Megjegyzés: erről bővebben Havasi Zsolt egyik korábbi cikkében lehet olvasni.

A tudományos közeget mindig is érdekelte a kreativitás forrásának megértése. Orth, Van der Kamp, Memmert és Savelsbergh kutatók kiindulópontja szerint a kreativitás képessége egyértelműen alapvető szerepet játszik az emberi erőfeszítések által elért globális fejlődésben és bármely területen történő átalakulásban is.

Ezért a tanulmányok általában azt igyekeztek elemezni, hogy egy személy hogyan képes új ötletekkel előállni egy probléma megoldásának érdekében. Ha a kreativitást egy probléma eredeti, ugyanakkor megvalósítható megoldásának tekintik, akkor ebből arra lehet következtetni, hogy a kreatív ötletek a lehetséges megoldások variálásából születnek meg. Vagyis: minél nagyobb a variabilitás, annál valószínűbb, hogy egy kreatív ötlet születhet meg a folyamat végén. Valami hasonló történik a sportban is.

Vannak kutatók, mint például David Cárdenas Vélez, a Neuroscience, Sports and Education című könyv társszerzője, akik úgy vélik, hogy ebben a tekintetben az edző szerepe döntő a sportoló kreativitásának előhívása vagy éppen megakasztása szempontjából. Pontosan úgy, ahogyan az jellemző az olyan didaktikai stratégiai alapokon álló módszerek alkalmazása során, amelyek célja a zárt viselkedési modellek újrateremtése, ezáltal a szabadságfokok korlátozása és/vagy a kis variabilitást tartalmazó feladatok tervezése.

Megjegyzés: a Taktikai Periodizáció ideája értelmezhető egy ilyen korlátozott szabadságfokkal és kis variabilitással megalkotott futballszervezési rendszernek is, ahol a játék komplex mivoltát a megoldási javaslatok számának lecsökkentésével próbálják kompenzálni.

Azaz: ha a jobb oldali védőnek a megszámlálhatatlan opció helyett csupán négy (előre betanult) megoldási javaslat közül kell választania, akkor nagyobb kényelemben tud majd döntést hozni, ezáltal a döntéseinek sikeressége emelkedni fog.

Ebbe a képletbe a kreativitás kérdése úgy lép be, hogy a megoldási javaslatok szelekciójának szándékát címkézik fel kreatív gondolkodási folyamatként. Ennek a folyamatnak a hátulütője természetesen az az abszurd helyzet, amikor az előre kitervelt megoldási javaslatok egyike sem képes valós megoldási alternatívaként szolgálni a Taktikai Periodizáció tanain edződő játékosnak.

Emiatt az abszurditás miatt a Taktikai Periodizáció ideája csupán másodrangú elképzelés lehet futballteoretikai értelemben.

A cselekvési környezet változékonyságát mindig azok a kontextuális jellemzők határozzák meg, amelyekben a cselekvési folyamatok létrejönnek. Vagyis az egyén kreativitásának mértékét csakis a feladat és a környezet függvényében lehetséges meghatározni.

Ezért minden bizonyossággal kijelenthető: a kreativitásnak nevezett képesség a környezethez való alkalmazkodóképességgel függ össze.

Ez egy új fajtája a cselekvés értelmezésének, amely az új helyzetekhez igazodva teremti meg keretrendszerét. Fontos megállapítás, hogy a sportkörnyezetben, kifejezetten a csapatsportok környezetében, az ilyen helyzetek előfordulása állandó és visszatérő.

Az FC Barcelona utánpótlás labdarúgóedzői olyan preferenciális szimulációs szituációkat (Preferential Simulation Situations – PSS) terveznek edzésgyakorlatokként, amelyek támogatják ezt a fajta értelmezését a kreativitásnak, és amelyek a módszertani részleg által javasolt eljárások („rondo”, pozíciós játék és szituációs játék) alapvető elemei. Mindezek sajátossága, hogy bár a labdarúgás természetéhez igazodva kiemelkedően specifikus gyakorlatok, ugyanakkor nyitott megoldási környezetben „szimulálódnak”, azaz jönnek létre. A játékosok szabadságfokát nem korlátozzák túlzottan a szabályok vagy az edző által kiadott utasítások, így biztosítva, hogy a játékosnak alkalmazkodnia kell a változó kontextushoz, és ezáltal a rugalmas képzési módszerek alapján elősegítik az egyéni kreativitást. Úgy vélik, hogy az így kinevelt „rugalmas” játékosok jobban tudnak alkalmazkodni az örökké változó játékkörnyezethez, különösen azokhoz, amelyeket a leggyakrabban az edzés és a mérkőzésszituációk során tapasztalnak (Damunt y Guerrero, 2021).

Sőt, azokban a dokumentumokban, amelyek az FC Barcelona sajátos metodikájának megvalósítását ellenőrzik, azaz tartják kontroll alatt az edzők edzéstervezési folyamatait, a szakembereket arra ösztönzik, hogy gondolkodjanak el azon, hogy az edzésgyakorlataik felfedező jellegűek, orientáló jellegűek vagy mérkőzésspecifikusak-e.

Megjegyzés: az FC Barcelona metodikájában az orientáció kifejezést pozíciónak is lehetne fordítani. Azonban az ő elképzelésükben a „pozíció” szó nem meríti ki a labdarúgás természetességet kifejező önálló jelentését. Ezért egy új kifejezéssel azt szeretnék tudatosítani, hogy egy játékosnak szerepe van és nem pozíciója, amely szerepben a játékosnak a leszabályozó természetű pozíción túli feladatai is vannak.

Az orientáló jellegű gyakorlatok némileg csökkentik a játékosok egyéni szabadságfokát és/vagy olyan szabályokat alkalmaznak, amelyek mesterkélten irányítják vagy megkönnyítik a játékosok döntéshozatalát.

Megjegyzés: visszautalva az egyik korábbi megjegyzésre a Taktikai Periodizáció ideájával kapcsolatosan, az ún. „szektoriális” gyakorlatok pontosan ilyen orientációs gyakorlatok, amelyek a Játékmodellben meghatározott alapelveket, al-alapelveket, és al-al-alapelveket szándékoznak mesterkélten rákényszeríteni a játékosokra az edzésfeladatok tervezése által.

None

Ebben az esetben nem jön létre a játékosok kreativitását ösztönző optimális kontextus. Ennek ellenére hasznos lehet például arra, hogy a játékosok elgondolkodjanak bizonyos, az edző által hasznosnak tartott információforrásokon, megkönnyítve az érzékelésüket. Továbbá segítheti annak megértését, hogy mi történik az adott kontextusban egy bizonyos döntés végrehajtásakor. Mivel a szabályok bevezetése miatt az ilyen környezet a problémamegoldás szempontjából stabilabb, ez a stabilitás valószínűbbé teszi, hogy bizonyos cselekvések maga a cselekvés hatására a kontextus hasonló módosításait eredményezik.

Másrészről ott vannak a felfedező jellegű gyakorlatok is. Itt az egyén nagyobb szabadságfokkal cselekedhet, így növelve a gyakorlaton belüli cselekvések variabilitását. Ez a megnövekedett variabilitás az, amely lehetővé teszi a kontextushoz való alkalmazkodást a legkülönbözőbb módokon, a felmerülő cselekvési lehetőségeknek megfelelően, mindezt a képességeivel való kölcsönhatásban.

Az ilyen felfedező jellegű gyakorlatoknak ezt a kontextusát azonban általában kiegészíti valamilyen megkötés vagy korlátozás az egyén, az individuum, vagyis a játékos egy bizonyos dimenziójában.

Megjegyzés: ilyen korlátozásnak minősül a játékosok posztokra osztása. Itt fontos megjegyezni, hogy az Aranycsapat játékosai az akkori idők gondolkodásmódjának megfelelően a lehető legnagyobb szabadságfokkal szervezték meg önmagukat. Emlékezzünk csak Czibor Zoltán oldalváltásaira például… Puskásék játékát látva az Aranycsapatnál még a posztok szilárd meghatározásának korlátja sem volt jelen az edzésmódszerekben.  

Amint azt az elején említettük, ezek a korlátozások alkalmasak arra, hogy megzavarják a játékost, ezért, hogyha továbbra is hatékony akar maradni a játék folyamatában, akkor a javasolt korlátozásoknak megfelelően alkalmazkodnia kell a szokatlan környezeti változáshoz. Ezt a feladatot kreatív megoldások alkalmazásával kell megoldania.

Végül, a két tervezési típus keverékeként létezik egy sajátos játéktípus, amely megtartja a játékosok fejlődéséhez szükséges jellemzőket, illetve tartalmazza a kreativitás támogatásához szükséges szabadságot is. Ugyanakkor ez a fajta gyakorlat kis mértékben ugyan, de mégis orientálónak is mondható, mivel magában foglalja a hagyományos játékszabályokat (lesszabály, a kapuk és a tizenhatosok használata, stb.), valamint a játékhelyzetek természetes előfordulása árán kialakuló tipikus struktúrákat. Ezek azok a struktúrák, amelyek tovább orientálják a résztvevőket, ebben az esetben a szerepükhöz kapcsolódó tipikus viselkedésformák felé.

Megjegyzés: a játékosok felállásba rendezése már önmagában egy leszabályozó aktus, még akkor is, ha az edzésgyakorlat egy szimpla kétkapus játék.

Jó irány a kreatív döntések tudatos optimalizálása, mivel egyrészt nyilvánvaló jele annak, hogy az őket végrehajtó játékos rendelkezik a szükséges képességekkel ahhoz, hogy alkalmazkodjon a játék során bekövetkező eseményekhez, ami a siker alapja egy olyan kiszámíthatatlan sportágban, mint a labdarúgás. Másrészt azért is, mert bizonyos esetekben, ha a kreativitás intézménye nem csupán az új cselekvési megoldások megtalálására korlátozódik a végrehajtó számára, hanem az ellenfél számára szokatlan vagy kiszámíthatatlan megoldási javaslatok felkutatására is, akkor a meglepetés és a virtuozitás elemei is feltűnhetnek.

Az olyan tanulmányok, mint például a Executive Functions Predicts the Success of Top-Soccer Players (A végrehajtó funkciók előre jelzik a csúcsfocisták sikerét) szerzői szintén megfigyelték, hogy a labdarúgásban kapcsolat van a kreativitás és a teljesítmény között. Azok a játékosok, akik az adott szezonban a legtöbb gólt és gólpasszt jegyezték (a svéd bajnokság férfi és női játékosai), egyben a legmagasabb szintű kognitív flexibilitással rendelkeztek.

Hasonlóképpen, a Minőségi és mennyiségi változás a motoros tanulás dinamikájában című kutatás megállapította, hogyha egy sportoló képes elérni a saját cselekvésével kapcsolatban a koordináció és az kontroll magasabb szintjeit (olyan fogalmak, amelyek ahhoz kapcsolódnak, ahogyan a sportoló a tanulás fázisában módosítja saját viselkedését), akkor ez a magas szint adta emelkedett szabadságfok összefügg a jövőbeli teljesítménnyel.

Orth, Van der Kamp, Memmert és Savelsbergh tanulmányukban olyan edzéstípusokra összpontosítanak, amelyek a távolságok megváltoztatásával ösztönzik a sportolók kreativitását, például a kosárlabdázók kosarát távolabb helyezik a megszokottól, vagy az ökölvívók ütőzsákjának helyzetét változtatják rendszertelenül. Vagyis: a játék vagy a sportág külső vagy belső környezeti elemeit, a játék dimenzióit és korlátait manipulálják az edzés során. Ebből arra a következtetésre jutottak, hogy a módszertani stratégiáknak a motoros feladatok alkalmazása felé kell elmozdulniuk, amelyek a résztvevőket aktív megoldáskeresésre ösztönzik. Ez pedig lényegében a felfedező tervezési feladatok kidolgozását jelenti. 

Hivatkozások:

Damunt, X. & Guerrero, I. (2021): El entrenamiento sistémico basado en las emociones. FdL

Orth D, Van der Kamp J, Memmert D, Savelsbergh GJP: Kreatív motoros cselekvések a mozgásvariabilitásból kiindulva. Front Psychol. 2017

Vestberg T, Gustafson R, Maurex L, Ingvar M, Petrovic P (2012): Executive Functions Predict the Success of Top-Soccer Players.

Liu YT, Mayer-Kress G, Newell KM: Minőségi és mennyiségi változás a motoros tanulás dinamikájában. J Exp Psychol Hum Percept Perform. 2006

VV.AA (Wanceulen Editorial, 2018) "Neurociencia, Deporte y Educación)