A labda valójában nem is mozog

Láthatatlan játékos kocog a gyepen. Illata zöld, sebessége egészen emberi, öltözéke alig néhány fűszál. Szerelmes mindkét csapatba, és arca épp úgy fest, ahogy azé a játékosé, akinek a lábán pont szelídül. Néha megszólal, amikor forog a hálóban, olyankor egyenesen is beszél, mérhető minden szava, a sípszó is az övé. Ami ennyi mindent birtokol, az valójában nem is mozog, hanem mindenütt jelen van.

Ha egy focipálya pontok összességéből tevődik össze, akkor lehet, hogy e pontok mind autonóm labdák. Mi tartja össze a pályát?

A folyamatosan jelen nem lévő szurkolók kóválygó tekintete, az ebből fakadó hiány, a hiány tartja össze a pályát. És hány hiány kell, hogy egy pálya játékra alkalmas legyen?

Valójában ez a labdarúgás és valamennyi labdajáték nagy kérdése. A hiány előlegezi meg a labda szabadságát. A hiány, amely egy épülő, önmagát tisztító szervrendszerként tágul, majd a 90. percben egy csettintésre összezsugorodik.

És mihez kezd egy zsugorodó rendszer? Feltéve, hogy ismeri Benjamin Button különös életét, vagy egyáltalán bármilyen filmet, amelyben akár csak néhány másodpercre is tapasztalta a távolodó kamerán keresztül töpörödő falvakat és bennük elhalkuló hangokat, vagy hallott már a visszafelé öregedő medúzafajról – minimum nem érzi magát egyedül. És mindenképp elhiszi, hogy a mérkőzés, amelynek valójában ő nem eszköze, hanem tere, örökéletű.

Forrás: Pixabay

Ezt a tárcát most kéne lezárni, mert az örökéletű kifejezés ragyogása épp annyira patetikusan tenyérbemászó, mint bármelyik olyan zárlat, amelynek VAR nélkül is egyértelműen piros lap járna. Gondolja az olvasó. Meg gondol arra is, hogy ez egy sportoldal, térjünk már vissza a sporthoz, és amúgy is, a fene egyen meg titeket (ennél azért durvábban, a kommentelői proszeminárium szakzsargonjainak felsorakoztatása mellett: sz*pd le anyád, kabbe’ f*szom, asszonytestű ez az író, mint a k*rva bíró) minek, minek tárca, vagy elbeszélés egy sportoldalra? Jól gondolja. Kövessük a labda útját vagy annak ívét (végre, a k*rva életbe!).

A labda egy nyúlós lábhosszabbító, nem lenne rá amúgy szükség, ha a játékosoknak mindig épp olyan hosszú lábuk lenne, amilyen hosszút akarnak. De hát a sport nem kívánságműsor, kivétel, ha politikus vagy, nekik sok mindenük elég hosszú. Szóval a labda, meg hogy a játékosoknak, ha elég hosszú lába lenne. Igen, a régi időkben ezt a játékosokra kentük volna, de most már az edzők felelőssége. Egyértelmű, mint az, hogy hová szól a jegyed a stadionban.

A nagy felfedezések korában, ha Kolumbusz Kristóf egy labdán hajózott volna, biztos arról szólnának a róla szóló feljegyzések, hogy ez az átkozott ember sokat szimulált, állandóan fájt a térde, meg a bokája, ezért nem mentek még több helyre, nem mintha a hajón ne lehetne csak úgy ücsörögni, teszi az a dolgát magától, akár egy kiváló szertáros.

Nem tudom, hogy telhet el bárki számára akár csak egyetlen nap is úgy, hogy nem gondol a labdára.

A labda kerek, kicsit a fejünkre is emlékeztet. Ha belerúgunk, az önkritika. Ha pattogtatjuk, az káromkodás. Ha dobjuk, az – hatásszünet, dobpergés – az csak dobás, képzeld, de dobáskor néha találkoznak az emberek.

Kiemelt kép: Pixabay