„A labdarúgásra tettem fel az életemet, de valószínűleg nem játszom többet” – interjú Berla Attilával

– Azt nyilatkoztad a sportlapban, hogy hét orvos sem tudott mit kezdeni a fájó lábfejeddel, de a diagnózisokat megosztottad egy nyolcadikkal is, hátha. Ezek szerint van még remény?

– Soha nem akarom feladni a reményt, habár a nyolcadik orvos sem biztatott sok jóval. A lábfejemen van egy gyulladás az egyik kis csontban, és ha el is múlna, amint eltalálja azt a részt a labda, a gyulladás újból jelentkezik. Ezért aztán nagyon úgy fest, nem folytathatom a futballt, de a halvány reményt próbálom megőrizni, valószínűleg hiába. Éppen az említett cikk után sokan ajánlottak orvost, némelyiküknek kifejezetten a gyulladás a szakterülete, egyelőre mégsem jártam sikerrel.

– Két éve tört el egy csont a lábfejedben, gondolom a megfelelő kezelést kaptad, és gyógyultnak is nyilvánítottak.

– Igen, azt mondták, rendben van a lábam. El is kezdtem edzeni, azt gondoltam, 100 százalékig egészséges vagyok, csakhogy amint eltalált azon a helyen a labda, elkezdett fájni.

Ha belsővel rúgok, ha kontrollálni tudom a mozdulatot, nincs baj, csak hát a futballban nem lehet minden labdaérintésre precízen felkészülni, és ha a lábfejem végét találja el a labda, megjelenik a fájdalom. Szeretem a futballt, hiányzik is, de fél éve nincs csapatom, szóval le kellett magamban ezt a fejezetet zárnom.

– De mennyire volt nehéz kimondani, hogy vége? Még ha értjük is, hogy teljesen nem akarsz felhagyni a reménnyel.

– Iszonyatosan nehéz volt, mert imádok játszani, a labdarúgásra tettem fel az életemet, a középiskola után ezért sem tanultam tovább. Eltelt egy kis idő, mire el tudtam fogadni, valószínűleg nem játszom többet.

– Azt is mondtad, egyedül szoktad feldolgozni a veled történteket, ezúttal sem vontál be senkit? Nem kerestél támaszt?

– A családom természetesen mindig ott volt mellettem, ahogy a barátnőmre és a barátokra is mindig támaszkodhattam, elmondhattam nekik, mi bánt, s ők is megosztották velem, hogyan léphetnék tovább.

Valamit kellett kezdenem az életemmel, úgyhogy egyetemi tanulmányokba fogtam, televíziós műsorkészítő szakon. Azért tanulok, és igyekszem minél több tapasztalatot gyűjteni, hogy egy nap jó sportkommentátor vagy sportújságíró legyek.

Fotó: Berla Attila

– A világvége hangulat után akkor immár látod a fényt az alagút végén?

– Ha a világvégét nem is éreztem, a kétségbeesés jelei megmutatkoztak, nem tudtam, hogyan tovább. De néhány hét után megfogalmaztam célokat, merőben új célokat, új motivációra leltem, ez ad most erőt.

– Hogyan telik egy napod manapság, futball nélkül?

– Délelőtt iskola, délután úszok vagy futok, illetve meccset nézek és elemzek.

– Ez is lehetne pedig egy opció, az elemzés vagy az edzősködés, nem? Habár a kapusedzőnek is bele kell rúgnia a labdába.

– Ha kontrollálni tudom a mozgásom, rüszttel is megrúghatom a labdát, és amúgy is a bal lábam tört el, én pedig inkább jobbal rúgok. Egyelőre azonban nem vonz az edzői szakma, pedig édesapám edző a Fradiban. Hogy kapusokkal foglalkozzam, az még szóba jöhet, ettől végül is nem zárkózom el.

– Miért lettél amúgy kapus, amikor majd minden gyerek gólt akar rúgni?

– Én is így voltam ezzel, és öttől 11-12 éves koromig mezőnyben futballoztam Kókán. Játszottam csatárt és középpályást is, amikor viszont a kapusunk eligazolt, szórakozásból beálltam a kapuba, s mert egész jól ment, bennragadtam.

– Apukád is edzett?

– Egy ideig igen.

– Az mennyire hálátlan viszony?

– Eléggé.

Nehezen éltem meg, egy apa sokkal többet vár el ugyanis a fiától, sokkal többet, mint bármelyik másik játékosától. Ha valaki más hibázott, közel sem teremtette le annyira, mint engem, nekem mindig többet kellett nyújtanom, jobban kellett teljesítenem.

Utólag már tudom, a hasznomra vált, nagyon sokat profitáltam abból, hogy mindig a maximumot kellett adnom, és azóta is, ha valamit elkezdek, abban a legjobb akarok lenni. Nincs ez másként az újságírással sem.

– Ha nem édesapád trenírozott, ugyancsak melós kapusnak számítottál, vagy inkább a tehetségedből éltél? Vagy a szorgalom és a talentum egyaránt megvolt benned?

– Jó képességű kapusnak számítottam, elég tehetségesnek, az utánpótlás-válogatottakban is megfordultam, még a munkát is beleraktam, akkor lett baj, amikor veszítettem a motivációmból. Akkor bizony kevesebb különmunkát végeztem.

– Miért csökkent a motivációd?

– Mert nem láttam az utam, nem volt előttem tiszta jövőkép 18 éves korom körül. Abban az időszakban, ami az átmenet az ifiből a felnőttbe. Az nem egyszerű… De teljesen akkor sem veszett el.

– Valóban megoldatlan probléma az ifikorból kiöregedők integrálása a felnőttek közé, mintha kevésbé készítenék fel a fiatalokat arra, mi kell ahhoz, hogy a profik közt is érvényesüljenek. Mi hiányzik elsősorban?

– A kommunikáció.

A Honvédban nagyon odafigyeltek ránk az akadémián, sokat beszélgettek velünk a terveinkről, az érzéseinkről, amint felkerülsz azonban a nagyok közé, megszűnik ez a fajta törődés, nem beszélnek veled arról, mi miért történik, mi kellene ahhoz, hogy bekerülj a csapatba, ha bekerültél, de kikerülsz, annak mi az oka, pedig a fiatal játékosokkal fontos volna ezeket a szituációkat átbeszélni.

Fotó: Berla Attila

– Már 20 évesen a Honvéd Európa-liga-mérkőzésén védhettél Craiovában, miután Robi Levkovich-ot le kellett cserélni. Nem lehetett egyszerű ilyen ellenséges közegben, ilyen magas hőfokú mérkőzésen debütálni. Rettenetesen izgultál, vagy időd sem volt rá?

– Nem maradt, olyan hirtelen történt minden. Sérülés miatt kellett beállnom, az egyik pillanatban még öltöztem, a másikban már ott álltam a kapuban.

Az a típus vagyok, akiben erőteljesebben dolgozik a meccsdrukk, de nagyon feldobott a romániai hangulat, még ha ellenséges közegben kellett is helytállnunk. Inspirált a légkör.

– Ezek szerint jó versenyzőalkat vagy.

– Igen. Ha nagy téttel bírt egy meccs, vagy viszonylag nagy közönség előtt játszottunk, mindig jobban védtem, mint máskor.

– Az Universitatea ellen tizenegyesekkel búcsúztatok végül. Bár nem sikerült védened, a karrieredben volt arra nézvést recepted, hogyan próbáld hárítani a tizenegyeseket?

– Elemeztük, hogy a craiovai játékosok hova rúgják a büntetőket, mégsem sikerült hárítanom egyet sem, noha amikor az NB III-ban, vagy az utánpótlásban – tudom, nem ugyanaz a szint – elemzések nélkül az ösztöneimre hagyatkoztam, többet is megfogtam.

Recept? Nincsen, előfordult, hogy a kitámasztó lábat néztem, máskor azt, törzsből merre fordul a rúgó.

– Mennyire jöttek be a fortélyaid?

– Az NB III-ban elég sokat védtem, szerintem tízből hatot, hetet. Magasabb ligában sokkal nehezebb persze a kapus dolga, emlékszem, egy diósgyőri bajnokin Tajti Mátyás állt velem szemben, ő rendkívül technikás játékos, remek rúgó, az irányt is nehéz volt eltalálni.

– Milyen kapusmegoldások léteznek amúgy a büntetők hárítására?

– Van, aki látszólag feladja az egyik oldalt, és onnan mozog vissza, mások előszeretettel provokálják a lövőt, lélektani hadviselést folytatva, én sosem csináltam ilyet.

– A világbajnok Emiliano Martínez annál inkább…

– De olyan a karaktere, hogy neki jól áll. Valahogy passzol hozzá. Nem zavar, ha ilyet látok, tőlem azonban távol állt mindig. Én egyedül arra koncentráltam, hogy megfogjam a labdát. Úgy voltam vele, ha még provokálom is, biztos nem védek.

– Ez a fajta viselkedés hatalmas önbizalomra vall? Vagy éppen hogy kompenzál a kapus? Nem is olyan magabiztos, csak abban bízik, így elbizonytalanítja a lövőt?

– El akarja bizonytalanítani, az fix, az is biztos azonban, az így viselkedő kapusnak helyén van az önbizalma, elvégre mer szórakozni a szemben lévővel.

Fotó: honvedfc.hu

– Az volt egy időben az elterjedt nézet, ha egy játékos a tizenegyeshez készülőben ránéz az egyik sarokra, oda is fogja rúgni.

– Ez egy másik érdekes pszichés párbaj. Mert ezt a tézist a lövő is ismeri, ezért aztán ha ránézett az egyik sarokra, én arra gondoltam, biztos a másikba rúgja, és be is jött olykor.

– Kapusnak lenni hatalmas felelősség. Nem feszélyezett soha, hogy mennyi minden múlik rajtad? Vagy szeretted, hogy te vagy az utolsó mentsvár?

– Nem állítom, hogy sosem feszélyezett, mert ha épp nem voltam jó passzban, megfordult bennem, ha hibázok, vége, rajtam már senki sem segít.

Ha egy védő vagy középpályás ront, még mindig ott vagyok én, mögöttem azonban senki. Ennek azért nem mindig örültem, jobb napjaimon viszont imádtam, mert hős lehettem, én meg az akartam lenni. A kapus, aki szertefoszlatja a csatárok álmait.

– A poszt kegyetlen mivoltát hamar megszokja az ember? Hogy védhetsz akárhány jót, ha egyet hibázol, oda a meccs.

– Már nem emlékszem, gyerekként ezt hogyan dolgoztam fel, az évek alatt azonban hozzászoksz. El kell tudni fogadni, hogy hiába mutatsz be bravúrokat, egy potya, és te vagy a bűnbak. Ezért aztán mindig, minden pillanatban tökéletesen kell koncentrálni. De inspirálóan hatott rám a tudat, hogy minden rajtam múlik.

– Voltak kapusidoljaid?

– Gyerekkoromban Edwin van der Sar, bár akkoriban vonult vissza, szóval leginkább csak a felvételeket nézegettem róla. Az angol az egyik kedvenc bajnokságom, a Chelsea-ből Thibaut Courtois volt a favoritom. Hasonló a testalkatunk, a technikám több elemében is hasonlított az övéhez, igyekeztem minél több dolgot ellesni tőle. A legjobbtól érdemes tanulni, ezért is figyeltem árgus szemekkel.

– Az előző idényben nyújtotta élete legjobbját.

– Valóban, elképesztő bravúrokat mutatott be. Alaposan hozzájárult a Real Madrid BL-győzelméhez. Rettenetesen gyors kapus, én soha nem voltam még csak hasonlóan gyors sem, szenzációsan ér le a lapos lövésekre. Ami az ő termetével ugye különösen nehéz.

– Aztán ki tudja, nem kell-e még valaha neked is leérned egy labdára. Ha találnál egy csodadoktort…

– Erre azért már kevésbé számítok, igyekszem viszont a szépre emlékezni a futballból, az ifi BL-szereplésre vagy az Európa-liga-meccsre. Nem szomorkodom, az új feladatokra koncentrálok, és azokban próbálok kiteljesedni.

Berla Attila cikkei ide kattintva elérhetők!

Kiemelt Fotó: Budapest Honvéd FC