A láthatatlan kontinenstorna

Afrika-kupa a futballáradatban

Az idei Afrikai Nemzetek Kupája (ANK) minden korábbinál nagyobb globális érdeklődést váltott ki, amit magyarázhat a kontinens képviselőinek legutóbb minden addigi rekordot megdöntő vb-szereplése, a következő vb-re szóló kvóták emelkedése vagy Marokkó 2030-as társrendezése is, de az is nyomós szempont lehet, hogy majd’ 400 európai és köztük 123 topligás légiós, hét korábbi BL-győztes és számos nemzetközi sztár szerepelt az induló válogatottak kereteiben.

Így az idei ANK az előző kiírás bevételeihez képest 90%-os emelkedést produkált. 

Rekord számú országban közvetítették a meccseket Európában és világszerte, az Egyesült Államokban például két csatornán is, a Puma már hagyományosan külön termékeket és labdát gyárt rá, a fő partnerek között megjelent már kínai cég is, de a japán Konami révén először készült kifejezetten a tornára szabott eFootball játék, és a Netflix is kijön hamarosan egy dokumentumfilmmel a színfalak mögötti eseményekről.

Az már alighanem a magyarországi sportmédia speciális helyzetéből fakad, hogy mindebből a magyar közönség nagy része vajmi keveset észlelt. A sport tematikájú hazai tv-csatornák többsége a tulajdonosi háttér beállítottsága miatt nem is nagyon jöhet szóba az afrikai futballünnep közvetítőjeként, a külföldi tulajdonban lévő Eurosport régóta nem foglalkozik labdarúgással, a megmaradó Sport 1 pedig ezúttal (is) maradt a bejáratott téli portfóliójánál.

Amúgy is egyre markánsabb jelenség persze a futball világában, hogy a topligák marketing-gépezetének végeláthatatlan hír- és bulváráradata elnyom minden más eseményt. A folyamatosan egymásba fűzött történetszálak (átigazolási pletykák, belső konfliktusok, hős- és bukástörténetek) a filmsorozatok jól ismert mechanizmusával ún. paraszociális, azaz egyoldalú kapcsolatot alakítanak ki a követőikkel, amiben a néhol kiemelt intenzitású megerősítések újabb és újabb erős ingert keltenek, így fenntartva a lemaradástól való félelmet is (FOMO), a folyamat pedig valódi függési viszonyt eredményez. Az európai futballelit ráadásul a profit-hajszolás oltárán kompromisszumokra sem nagyon hajlandó más érdekekkel, jól látható ez az UEFA és a FIFA közötti mély törésvonalakon is.

A magyar nyelvű piac kicsiny méreteihez képest túlcsorduló sportcsatornák mellett talán az egyéb sportmédiumok száma is nagyobb az indokoltnál, így pedig a futball szórakoztató iparából megélni igyekvő szerzőké is. Márpedig egy ilyen torzult versenyhelyzetben az szükséges az érvényesüléshez, hogy a megszólalók a racionálisnál kompetensebb szakértőnek adják el magukat. Ennek érdekében a magyar futballszakértők jelentős része azt az önképet igyekszik erősíteni, hogy a labdarúgás egészéről átfogó tudással bír, amit leginkább a legegyszerűbben elérhető és legkönnyebben fetisizálható futballelit privilegizálásával érhet el.

Ami pedig e narratívába nem illeszthető bele, amiben nincs nehezebben megszerezhető és kevésbé monetizálható jártasságuk, azt jól körülírható védekezési mechanizmusként hajlamosak eleve jelentéktelennek bélyegezni ahelyett, hogy egyszerűen tudatosítanák ismereteik természetes határait.

Így válnak az eliten kívüli futballkultúrák szinte láthatatlanná a magyar nyilvánosságban: nem azért, mert ne hordoznának valódi sport- vagy még inkább sportkulturális értéket, hanem mert a mindentudás látszatát fenntartó médiamechanizmus évek óta kiszorítja őket a közönség érdeklődésének horizontjáról. Annál is inkább, mert nyilván a szurkolók is elsősorban a legkönnyebben elérhető és a legsikeresebb klubokkal hajlamosak szociális identitást kialakítani a pozitív önértékelés érdekében. Így fordulhat elő például az is, hogy a világ ötödik legerősebb ligája, az aktuális BL-győztest is felvonultató francia bajnokság sem kerül a képernyőkre egy ideje már mifelénk, és a sajtóban is csak holmi lesajnálandó egzotikumként jelenik meg olykor-olykor. Hogy ne lenne ez fokozottan igaz az Afrika-kupára, melynek esetében a kontinensek történelmi viszonyai is erősítik ezt a narratívát, pedig nyilván számtalan egyedi történetet és komoly kulturális- vagy sportértékkel bíró sztorit vonultatott fel az idei ANK-is.

A hisztéria térhódítása

Európából voltaképpen nagyon nehéz felfogni, mit is jelent Afrikának az Afrikai-kupa. A viszontagságos történelmi, környezeti és gazdasági okokból igencsak hányattatott földrész népeinek a futball nem csak a felzárkózási lehetőség, hanem egy ritka kapocs is a távoli, csillogó társadalmakhoz, aminek a kontrasztját a szélsőségesen mediatizált világunkban már ők is pontosan látják. A társas összehasonlítás természetes mechanizmusa saját környezetük megélését is kikezdi, ugyanakkor a futball szimbolikus kapcsolatot teremt a nagyvilághoz, és ha csak képletes periódusokra is, de egyenrangúvá emeli Afrikát a tehetősebb nemzetek szórakozásában.

A kontinens válogatottjai viszont a komoly infrastrukturális, szervezeti és pénzügyi hátrányok miatt nem sok eséllyel pályázhatnak kiugró szereplésre a világversenyeken, a vb-ken eddig a létszámuk is erősen le volt korlátozva, így számukra az Afrika-kupa marad a legfontosabb torna, ahol örömöt és büszkeséget szerezhetnek hazájuknak. Ebben a konföderációban ugyanakkor nincsenek olyan folyamatosan kiemelkedő válogatottak, mint Európában vagy Dél-Amerikában, hanem változatosabb és rendkívül kiélezett a verseny, így 12-15 csapat szokott nekivágni a tornának a trófea reményében.

A győzelmi ambíció különösen igaz az idei rendező, Marokkó válogatottjára, mely ugyan nagyon régóta a kontinens futballelitjébe tartozik, az ANK-trófeát mégis csak egyszer, 1976-ban tudta megnyerni. Azóta számtalan fájdalmas csalódást éltek meg a szurkolók, így most hazai pályán nagyon szerették volna visszahódítani a kupát. Ez azonban nem csak a marokkóiak háza táján, hanem az ellenfelek között is hisztérikus hangulat kialakulásához vezetett, és

gyakorlatilag már a rajt előtt készpénznek vette nagyon sok szurkoló és csapat is, hogy ezt a tornát a szervezők és az Afrikai Labdarúgó Szövetség (CAF) nem csak tiszta eszközökkel akarja megnyeretni a hazaiakkal.

Így lett aztán lépésről lépésre egyre nagyobb a hisztéria Marokkó szereplése körül. Ha azt nem is állíthatjuk, hogy a játékvezetőket ne befolyásolták volna a felfokozott indulatok, de az biztos, hogy nem olyan mértékben, ahogy azt a szelektíven kiragadott jelenetek sugallják. Olyan mérkőzéseken is elkezdtek a közösségi médiában csalást kiáltani, amit abszolút dominált a marokkói csapat, mégpedig mindkét oldallal végig következetes bíráskodás mellett. A kameruniak elleni negyeddöntőben például Mbeumo büntető-gyanús helyzete került a fókuszba, holott azon a mérkőzésen két, legalább ennyire fújható tizenegyest pedig a hazaiaknak nem adott meg a játékvezető.

A hiszterizálódás abszurditását jól mutatja az is, hogy az elődöntőben az egyiptomiak épp a Szenegáltól kapott gól után akadtak ki és mutogatták önkívülten a lefizetés intézményes kézjelét. Közben a szenegáliakat is teljesen magával ragadta a paranoia, és a döntő előtt már valóságos nyilatkozatháborúba keveredtek a szervezőkkel, hevesen panaszkodtak a korábban még általuk is dicsért körülményekre, az új hoteljükre és a Rabatba érkezésükkor a saját szurkolóikat hozzájuk engedő biztonságiakra. Ennek a hisztérikus gyújtókábelnek lett aztán a végpontja a finálé rendes játékidejének a hosszabbítása, ahol pedig voltaképpen a mérkőzés egészében konzekvensen alkalmazott játékvezetői felfogás érvényesült, vagyis a nem labdára irányuló mozdulatokra sípszó volt a válasz még kisebb kontakt esetén is mindkét fél játékosaival szemben.

Egy torna színvonala

Akármilyen egyedi fordulatok kísérték is a pályán és még egyedibb hangulatok a lelátókon, az Afrika-kupák rendezése már csak a kontinens hányattatott helyzetéből adódóan is nyilván hagyott kivetnivalót maga után a múltban. Ugyanakkor már a legutóbbi, a 2024-es elefántcsontparti torna lebonyolításáról is mindenki csak szuperlatívuszokban beszélt a csapatok elszállásolásától és utaztatásától kezdve az edzőpályák minőségén át a stadionok felszereltségéig. Hasonló lett a helyzet most Marokkóban is, ahol viszont még inkább górcső alá került a szervezőbizottság tevékenysége a 2030-as vb társrendezésének fényében. Így bizony az első lelkesedések után jeleztek apróbb kellemetlenségeket a csapatok,

jelen sorok írója pedig személyesen is megtapasztalhatta, hogy a marrákesi stadionba való tömeges bejutás bizony nem mindig gördülékeny. 

Ugyanakkor a létesítményekre és a városok közötti közlekedésre (különösen az Al-Boraq nagy sebességű vonatjáratra) nem lehetett panasz. A vb-meccseknek is helyt adó tangeri és a most döntőt is rendező rabati stadionok már készek a nagy eseményre, az egyelőre remekül működő agadiri és fezi arénákat még felújítják és kibővítik 2030-ig a marrákesivel együtt, Casablancában pedig készül már a vadonatúj 115 ezres II. Hassan stadion is.

A meccsek színvonaláról azt mindenképpen megjegyezhetjük, hogy az átlagos tempó elmaradt a tavalyi Eb-jétől, amihez hozzájárulhatott, hogy extrém módon egy utolsó pillanatos változtatással végül alig 6 nappal a torna előtt kellett elengedniük a kluboknak a válogatottakhoz a légiósaikat. Ugyanakkor az Afrika-kupa mérkőzései nem voltak kevésbé eseménydúsak, ugyanis a tavalyi európai kontinsensviadalnál magasabb lett a gólátlag, de több volt a csoportmérkőzéseken a csel, a fejpárbaj és az ütközés is (a topligákhoz való hasonlítgatás nyilván értelmetlen lenne).

Az Afrika-kupa statisztikáit is leginkább a saját kontextusában érdemes kezelni, így azt is, hogy 121 gólall minden idők leggazdagabb termését hozta idén, amit persze részben a 2021-es mezőnybővítés indokol, ugyanakkor a meccsenkénti gólátlag is magasabb lett az elmúlt hat tornáénál még úgy is, hogy a legélesebb fázisban, az utolsó négy mérkőzésen már csak két gól esett. Az összes jegyértékesítés is meghaladta a még sohasem látott 1,2 milliós határt, az átlagnézőszám pedig átlépte a 25 ezret, ami persze így is fele az Eb vagy a vb helyszínek látogatottságának, de látványos előrelépés a jóval szűkösebb anyagi lehetőségekkel rendelkező afrikai szurkolók korlátozott mobilitását és a hatalmas távolságokat figyelembe véve.

Az ANK meglepetései

Az afrikai válogatottak közül a legnagyobb csalódás az volt, hogy Ghána ki sem jutott a kontinenstornára, hanem elvérzett a selejtezőkben Szudán mögött, melyet épp egy ghánai szövetségi kapitány, a korábban hazáját is ANK-döntőig juttató Kwesi Appiah vezetett el egészen a nyolcaddöntőig az elmúlt 50 évben mindössze másodjára. Hasonlóan kellemes meglepetés volt Eusébio hazájának, Mozambiknak a szereplése, mely megszerezte első győzelmét a torna történetében és első továbbjutását is, miközben először jutott a nyolcaddöntőbe a 2027-es ANK egyik társrendezője, Tanzánia is. A kongóiak ugyan elvéreztek a nyolcaddöntőben a hosszabbítás legvégén Algériától kapott bombagóllal, a torna egyik sztárja mégis egy szurkolójuk lett,

aki mozdulatlan szoborként állta végig a mérkőzéseket a körülötte ugráló, táncoló szurkolók között.

A különös performansz Patrice Lumumba kinshasai szobrát idézi meg, aki az ország szabadságharcosa és első szabadon választott, majd tragikusan meggyilkolt elnöke volt, meggyilkolásának hidegháborús háttértörténetét pedig a Soundtrack to a Coup d’État című díjazott belga dokumentumfilm is körbejárja.

Az egyik algériai játékos a győzelmük után nem átalkodott a pályán egy kicsit élcelődni a különös szurkolón, ami nagy felháborodást váltott ki az afrikai közönségben. Hiába szabadkoztak később az algériaiak, amikor a következő fordulóban Nigéria kiejtette őket, Akor Adams épp az elhíresült Lumumba-pózzal ünnepelte a találatát visszaszúrva egy kicsit az illetlen tettért. Ha pedig már Nigéria szóba került, érdemes azt is kiemelni, hogy a vb-selejtezőkön ősszel kínosan elbukó „szuper sasok” becenevükhöz méltóan szárnyaltak az Afrika-kupán és némileg váratlanul megszerezték a bronzérmet.

A már említett bukásáig hibátlan Algéria mellett a kellemetlen meglepetések között kell említenünk a nyolcaddöntőben 90 percig emberelőnyben játszva is elbukó Tunéziát, a csoportkörben kieső Angolát és a pont nélkül záró Gabont is. Utóbbiak háza táján bejárta a botrányra szomjazó sajtót a csapat azonnali feloszlatása a bukás után, de azt természetesen azóta már visszavonta a helyi szövetség, és még a válogatottat az utolsó meccsén cserben hagyó Aubameyang is amnesztiát kapott, egyedül a szövetségi kapitány és a stáb került végérvényesen lapátra.

Az Afrika-kupa hősei

Bár Marokkó immár 50 évnél is régebb óta marad elátkozott és oly’ sok fájdalmas csalódás után ezúttal sem tudta elhódítani a hőn áhított trófeát, szubjektív álomcsapatunkba három játékosuknak is helyet kell szorítanunk. Yassine Bounou kapusnak az elődöntőig nem sok dolga volt, de ott ő lett a Nigéria elleni szétlövés hőse két védéssel, majd a döntőben is bravúrok sorozatát mutatta be, így még az ominózus panenkát némileg gyanús körülmények között megfogó Edouard Mendynél is előrébb kerül sorrendünkben. A gólkirályi címet öt találattal elnyerő Brahim Diaz pedig attól az esettől függetlenül Marokkó új karmestere lehet a jövőben, míg Noussair Mazraoui úgy nyújtotta a védelem legstabilabb teljesítményét, hogy eredeti posztja helyett javarészt balhátvédként szerepelt, ahol a torna egyik felfedezettjének számító ijfú burkinai Arsene Kouassit szorította nálunk az álomcsapat kispadjára.

A trófeát másodszor elnyerő Szenegálból elsősorban Sadio Mané neve kívánkozik az élre, aki két nagyon fontos gólja mellett három asszisztot is kiosztott, így az ANK történetének legtöbb gólpasszát ő adta, de a 2021-es győztesek közül ismét alapember volt a középpályán még mindig megállíthatatlan Idrissa Gueye, a finálét eldöntő bombagólja előtt a tornán már kétszer is betaláló Pape Gueye és a döntőt rosszulléte miatt kihagyó Krépin Diatta is, aki legutóbb még középpályásként, most viszont már a felfutásaival is nagyon aktív jobbhátvédként járult hozzá „Teranga oroszlánjainak” újabb trófeájához.

A már említett Nigéria a kezdeti bukdácsolás után a két szélsős játékról átállt két ék és mögötte egy szabadabban mozgó ember alkalmazására, utóbbi szerepkörben pedig lubickolt Ademola Lookman, aki három gólig és négy gólpasszig jutott, a mezőny legagresszívebb magas letámadásában pedig a feltolt védősorban szinte átjátszhatatlan Calvin Bassey is oroszlánszerepet játszott, miközben Alex Iwobi mélységi irányító tevékenysége már-már kroosi magasságokat idézett.

Álomcsapatunk védelmének a tengelyébe helyet szorítanánk még a kongóiak ezúttal is csupaszív csapatkapitányának, Chancel Mbembának is, aki így megelőzi a negyedik helyezett Egyiptomban egészen lenyűgöző statisztikákat összeszorgoskodó Yasser Ibrahimot is.

A képzeletbeli kispadunkra egyébként több ifjonc is odafért, mint a dél-afrikaiak 20 esztendős sziklaszilárd bekkje, Mbekezeli Mbokazi, a PL-ből már jól ismert Carlos Baleba és Amad Diallo (kicsit idősebb klubtársával, Bryan Mbeumóval együtt) vagy a torna egyik felfedezettje, a Mali középpályán rendkívül hatékony Mamadou Sangaré.

Könnyen lehet egyébként, hogy egyszer úgy fogjuk emlegetni ezt a tornát, ahol számos klasszis robbant be az afrikai köztudatba, hiszen a 17 évesen az évezred legfiatalabb ANK-gólszerzőjévé avanzsáló Ibrahima Mbaye mellett olyan tinédzserek is letették a névjegyüket, mint a két gólt szerző kameruni csatár, Christiane Kofane vagy az elefántoncstpartiaknál a csereként szintén kétgólos Bazoumana Touré, az „elefántok” középpályájának új csillaga, Christ Inao Oulai vagy a teljes mezőny legtöbb sikeres cselét bemutató Yan Diomandé, de a 20-at éppcsak betöltő Ibrahim Maza is ígéretes jelölt Algéria új sztárjának címére, nem véletlenül hívtuk fel utóbbi kettőre az oldalunkon már a torna előtt is a figyelmet.

Az afrikai futball jövője

Az Afrika-kupa legközelebb 2027-ben Kenya, Tanzánia és Uganda társrendezésében tér vissza, márpedig a kelet-afrikai időjárási viszonyok akár az év közepén való lebonyolítást is lehetővé teszik, így a nyári uborkaszezonban még az sem kizárt, hogy valamelyik magyar sportcsatorna is bevállalja a rizikós közvetítést.

Egy 2028-as, páros évre igazodás után aztán az Afrika-kupa is átáll a nemzetközi naptárba jobban beilleszthető négy évenkénti ritmusra. A köztes években a hivatalos FIFA-ablakokban lebonyolítható Afrikai Nemzetek Ligája indul be, melyet azonban nem az európai módon, hierarchikus rendszerben, hanem regionális alapon rendeznek meg egy kisebb méretű rájátszással tetézve. A regionális előcsatározásokkal a CAF az európai klubokkal való konfliktus nélküli bevételeket igyekszik maximalizálni, amit a helyi rivalizálások mellett az is erősíthet, hogy a szomszédos országokba könnyebben utazhatnak a meccsekre a szurkolók.

Mindeközben a nyári világbajnokság Afrika számára igencsak forradalmi lesz, hiszen már kilenc válogatott képviselheti majd a kontinenst a vb-n, a Kongói DK pedig még játszhat egy interkontinentális selejtezőt márciusban a kvalifikációért (feltehetően Jamaika ellen). Érdekes lesz látni, hogy az új keretek között vajon mire mennek a kontinens képviselői a számukra általában nem túl kedvező amerikai helyszíneken.

Még ennél is jelentősebb változás azonban az afrikai labdarúgás számára a klub-vb beindulása, ahol soha nem látott bevételekre tehetnek szert a földrész klubjai, és legalább valamelyest csillapíthatják elképesztő pénzügyi elmaradásukat és totális függésüket az európai vetélytársaktól. 

A hírek szerint a FIFA kacérkodik is ennek a sorozatnak a kibővítésével és a két évente történő megrendezésével. Márpedig ha ennek az ANK ritkítása az ára, akkor az afrikai futball számára bizonyosan megéri a változtatás.

Borítókép: France24.com