A legendás francia filmrendező az Aranycsapat rajongója volt

A nagy hatású filmrendező Párizsban született 1930. december 3-án középpolgári család fiaként. Gyermekkorát a svájci Nyonban töltötte, tanulmányai egy részét is ott végezte, majd a Sorbonne-on, etnológia szakon folytatta. A párizsi diáknegyed filmklubjában megismerkedett a francia újhullám néhány későbbi jeles képviselőjével (például Francois Truffaut-val), és akkoriban kritikákat is írt a La Gazette du cinéma című lapba. Huszonhat éves korában már úgy tartották számon, mint az egyik legjelentősebb francia filmkritikust. Őt azonban inkább a filmkészítés érdekelte, amihez eleinte úgy teremtette elő a szükséges költségeket, hogy Svájcban vállalt munkát egy gátépítésnél.

Az első saját filmje, a Kifulladásig című alkotás 1959-ben készült, főszereplője egy igazi színészlegenda, Jean-Paul Belmondo volt. Azt, hogy Godard milyen változtatásokat, nóvumokat hozott a filmművészetbe, Bikácsy Gergely író, film- és irodalomkritikus a következőképpen foglalta össze:

„A filmnyelv egyik legszabadítóbb forradalmára volt, több mint újító. Nála másképpen szólaltak meg a színészek, mint addig, más szöveget mondtak, mint addig, a történet semmiféle addig érvényes szabálynak nem engedelmeskedett, s a képek, a jelenetek furcsán, bakugrásszerűen, saját logikával, majdhogynem fejen állva követték egymást. Hosszú feliratokat meg hosszan elmondott filozófiai traktátusokat iktatott filmjeibe, s mindez nemhogy pedáns vagy unalmas lett volna, ámulva kapkodtuk a fejünket, mint egy jófajta, nem hivatalos tűzijátékon.”

Formabontó újításai voltak

Az új irányzat, – amelynek jelentős képviselője volt – mint derült égből a villámcsapás, úgy tűnt fel a huszadik század közepén, és rázta fel a már avíttnak tartott filmszemléletet. „Az elavult klisékkel dolgozó »papa mozijának«, a fáradt francia álmocskagyárnak még ideje sem volt félni tőlük, olyan hirtelen és olyan gyorsan diadalmaskodott ez a Filmmúzeum vetítőtermeiből, friss hangvételű művészeti lapok szerkesztőségeiből, filmklubokból jött társaság. Nem volt ez »iskola«, még csak »nemzedék« sem, de néhány filmjükkel megújították a francia kinematográfiát, s jótékonyan pezsdítették meg szerte a világon a film állóvizét” – írta a francia új hullámról Bikácsy.

Visszatérve Godard-ra, a hamar híressé váló rendező formabontó újításairól számtalan írás született. De nemcsak szakszerű elemzések, hanem egy anekdota is fennmaradt arról, milyen mértékben szakított bizonyos, addig megváltoztathatatlannak vélt szakmai alapvetésekkel is. A fáma szerint az egyik cannes-i filmfesztiválon egy forgatókönyvíró, Henri-Georges Clouzot a következőt kérdezte tőle:

„Azt ugye azért Ön is elismeri, hogy egy filmnek kell, hogy legyen eleje, közepe, vége?!”

Godard válasza rendkívül frappáns volt:

„Hát persze! Csak nem feltétlenül ebben a sorrendben.”

Ideológiai harc után a nagyközönség igényeinek kielégítése

A hatvanas évekbeli filmjeiben – többek között – gyökértelenné váló, eszményt kereső karaktereket ábrázolt (A kiskatona, 1960); foglalkozott az emberi álhatatlanság témájával (Éli az életét, 1962). Ekkortájt Hollywoodból is megkeresték, hogy rendezze meg a Bonnie és Clyde című, sikerre predesztinált filmet, Godard azonban nemet mondott a lehetőségre. Egyre jobban felvállalta baloldaliságát, filmjeiben élesen kritizálta kora társadalmát és a politikai életet. Emiatt egyre többen elpártoltak tőle, de ez hidegen hagyta őt.

1968 tavaszán aktívan részt vett a párizsi diáklázadásokban. Később majdnem halálos kimenetelű motorbalesetet szenvedett, ami miatt két év kihagyásra kényszerült. Miután felépült, filmjeit már nem az ideológiai harc jegyében rendezte, hanem a nagyközönség igényeit tartotta szem előtt. Televíziós munkákat is vállalt, és sikeres nagyjátékfilmeket forgatott, amelyekben neves színészek szerepeltek. Ezek közül megemlítendő egy 1990-es alkotás, az Alain Delon főszereplésével készült Új hullám. A film címe voltaképpen egy paradoxon, hiszen ebben a művében is szembe megy azzal az iránnyal, amely létrejötténél ő is bábáskodott.

Egy 2010-es interjúban aztán elmondta, miért fordított hátat a vonulatnak, amelynek egyik vezéralakja is volt. Ekkor arról kérdezték, tényleg nullának tartja-e a már említett Francois Truffaut filmjeit. „Nem tartom nullának. Nem rosszabbak, mint más filmek. [...] De nem azok a filmek, amikről álmodtunk” – felelte. Válaszában tulajdonképpen az egész francia új hullámról alkotott véleménye benne volt.

Tisztelte a „csodálatos magyarokat”

A 2005-ben bemutatott A mi zenénk című filmdrámájának közepén ugyanis utalás található az Aranycsapat legendás mérkőzésére, az angolok elleni 6:3-ra. Amint a The Guardian a film bemutatója kapcsán megírta, Godard nagy rajongója volt Puskáséknak. A lap által „csodálatos magyaroknak” nevezett csapatból a híres filmrendező a kapus, Grosics Gyula kivételével valamennyi játékos nevére emlékezett: „Ott volt Puskás (a száguldó őrnagy); Bozsik, a jobbszélső (a helyettes), Sándor (az őrült szélső), Kocsis (az aranyfejű)”. Az angol válogatottból viszont csak a jobbszélső Sir Stanley Matthews neve ugrott be neki.

Godard úgy emlékszik, az első alkalom, amikor látta a magyar csapat játékát „olyan felfedezés volt, mint a modern festészet”. Azt is pontosan tudta, hogy az abban szereplő játékosok többségét az a Honvéd adta, amely „a hadsereg csapata volt”. A portál egyébként úgy véli, az Aranycsapat „forradalmasította a világ labdarúgását”, és azt is megemlíti, hogy akkortájt Magyarország szovjet megszállás alatt volt – de Puskás és társai olyan felszabadult, könnyed stílusban játszottak, amely ellentétben állt a politikai elnyomással. Godard még azt is elmondta a lapnak, hogy szerinte az egyetlen csapat, amely meg tudta közelíteni a négy évig veretlen magyar válogatottat, az a Cruyff-korszak Ajaxa volt. „Mindenki részt vett támadásban és a védekezésben egyaránt, olyan volt a játékuk, mint a free jazz” – gondolta a holland együttesről, amely a „totális futball” egyik legmarkánsabb képviselője volt.

91 évet élt

A legendás filmrendező legutolsó alkotása az 2018-ban bemutatott Képeskönyv volt.

Jean-Luc Godard szeptember 13-án, eutanázia által halt meg Svájcban, ahol „jogi segítséget vett igénybe az önkéntes távozásához, mivel az orvosi jelentés szerint több, cselekvőképtelenséggel járó betegségben is szenvedett”.

Kiemelt fotó: Verso