„A leggonoszabb arcba néztem, amit valaha láttam” – az első nő története, aki versenyen lefutotta a maratoni távot

1967. április 19-én készült egy mára már ikonikussá vált felvétel. A fekete-fehér fényképen az látható, amint egy robusztus, melegítőfelsőt és rövidnadrágot viselő férfi épp a 261 rajtszámmal futó hölgyre támadó férfinek megy neki. A kép a Boston Maratonon készült, és ugyan napjainkban különös látványt nyújt, azonban az 1960-es évek gondolkodásmódja miatt a történtek korántsem értelmezhetetlenek.

None

„Tűnj el a versenyemről, és add oda a rajtszámodat!” – ezt ordította Jock Semple, a Boston Maraton versenyigazgatója, miközben elképesztő dühhel rohant Kathrine Switzer felé. Ha nincs az amerikai futballista Tom Miller, akkor valószínűleg történelmi tett se. Switzer ugyanis barátjának köszönhetően megcsinálta azt, amit egészen addig senki:

1967. április 19-én, első nőként lefutotta a Boston Maratont.

Azt tudni kell, hogy Roberta Gibb egy évvel korábban, 1966-ban teljesítette a távot, de úgy, hogy se jelentkezési lapja, se hivatalos rajtszáma nem volt. A startvonala egy, a rajthoz közeli bokor volt, a távot pedig bő ruhában, kapucnival a fején futotta. Mégis magára irányította a versenyzők és a média figyelmét.

„A leggonoszabb arcba néztem, amit valaha láttam”

De az érdeklődés korántsem volt akkora, mint Kathrine Switzer esetében. Könyvében így ír a világsajtót bejárt eseményekről: „Hirtelen oldalra fordítottam a fejem, és egyenesen a leggonoszabb arcba néztem, amit valaha láttam. Egy nagydarab, hatalmas férfi, kivert fogakkal, készen állt arra, hogy lecsapjon rám, és mielőtt reagálhattam volna, megragadta a vállamat, és azt kiabálta, hogy tűnjek el a versenyéből, és adjam oda a rajtszámomat.

Tudtam, ha kiszállok, senki sem fogja elhinni, hogy a nők is le te tudnak futni egy maratont, és, hogy megérdemlik a részvételt a Boston Maratonon.

Csak azt gondolnák, hogy bohóc vagyok, és hogy a nők csak berontanak olyan eseményekre, amelyekhez nincs is meg a képességük.”

A képesség kifejezés jelen esetben kulcstényező. Az első, 1897-ben rendezett Boston Maratontól kezdve egészen az 1967-es versenyig csak férfiak futottak. Az volt ugyanis az elfogadott vélemény, hogy egy nő nem képes ekkora táv (42 195 méter) teljesítésére, ha mégis, akkor valamit biztosan tönkretesz a szervezetében. A női hosszútávfutás kapcsán ráadásul egészen elképesztő elméletek születtek. Egyesek szerint, ha a nők hosszútávfutásra vetemednének, akkor elmozdulhat a méhük, szőrös lehet a mellkasuk, sőt meg is nőhet a lábméretük. „A legtöbb nő nagyon félt ettől a képtől, mert az egész lényük arról szólt, hogy nőiesek legyenek, vonzzák az ellenkező nemet, és elfogadják őket. Úgy gondoltam, lemaradnak a sebesség és az erő csodálatos érzéséről, és a valódi felhatalmazásról” – mesélte Switzer a Sky Sportsnak.

A 19 éves, a Syracuse Egyetemen újságírást tanuló Switzer márpedig nagyon szeretett futni, és tudta, képes teljesíteni a maratoni távot. Tovább növelte benne a vágyat az egyetemen a férfi terepfutóknál önkéntesként dolgozó edző, korábbi maratonista, Arnie Briggs történetei. Kettejük kapcsolata vitákkal indult: Briggs úgy gondolta, egy nő túl törékeny és gyenge ahhoz, hogy egy ekkora távot lefusson, Switzer szerint a nők a történelem során futottak már maratoni hosszúságú távokat – példaként hozta fel Roberta Gibb teljesítményét. Briggs végül meggondolta magát, és egy fogadást is kötött Kathrine-nel.

Ha a lány versenyen kívül teljesíti a távot, akkor nemcsak felkészíti, el is megy vele Bostonba.

„A Boston Maraton előtt három héttel Arnie-val lefutottunk 26 mérföldet (41,8 kilométer – szerk.). Ahogy befejeztük, rögtön javasoltam, hogy fussunk még öt mérföldet (8 km), azért hogy még magabiztosabbnak érezzük magunkat. Arnie vonakodva ugyan, de beleegyezett. A 31 mérföld (49,8 km) vége felé szürkülni kezdett az arca. Amikor célba értünk, megöleltem. Ő pedig elájult” – írja könyvében Switzer.

A próbafutás után Arnie ragaszkodott, hogy Kathrine hivatalosan is nevezzen a versenyre. És mivel sem a szabálykönyv, sem a nevezési lap nem tiltotta, hogy nő nevezzen a Boston Maratonra, így a fiatal lány K. V. Switzer néven regisztrált. Nem kellett a nevező nemét megadni. Majd az egyetemi gyengélkedőn megszerezte azt az alkalmassági igazolást, amellyel hivatalossá vált a jelentkezése. „A maraton rajtjánál mindenki boldog volt, nevetett és szurkolt. Tényleg nagyon szurkoltak nekem. A srácok csodálatos voltak” – emlékezett vissza Kathrine. Aztán eldördült a startpisztoly, innentől kezdve pedig – ahogy mondani szokás –, a többi már történelem: az ikonikus képtől kezdve a 4 óra 20 perc alatt teljesített távig.

A Switzer-hatás

A verseny után Switzer rengeteg gyűlölködő levelet kapott, de sok rajongó is írt neki. Úgy döntött, a negatív hangvételű írásokat kidobja, a többit pedig megtartja, hogy inspirációként szolgáljon a változásért folytatott harcában. Hozzáállásának máig ható eredménye van: öt évvel később, 1972-ben az őt megtámadó Jock Semple is megenyhült, s belátta, a nők nemcsak komolyan gondolják a futást, de jók is benne, ettől az évtől kezdve hivatalosan hölgyek is részt vehetnek a Boston Maratonon. Teljesítményével, munkásságával nők ezreit inspirálta. És nemcsak a futásra, de úgy általában női sportra is óriási hatással volt.

Kathrine Switzer sokáig aktív maradt: több mint 30 maratonon vett részt, 1974-ben megnyerte a New York-i versenyt. Később kommentátorként dolgozott, tevékenységének köszönhetően 1984-ben a női maraton olimpia versenyszám lett. Munkájáért Emmy-díjat kapott, míg 2011-ben felvették a Női Hírességek Csarnokába. De ahogy a BBC-nek adott interjújában elmondta, igazából nem tett mást, „csak” azt csinálta, amit szeret: futni.