A legyőzhetetlen Amerika legyőzése: egy életre szóló motivációs kisfilm – videó
Ötvenhét éven át szinte minden aranyérmet az amerikaiak nyertek az olimpiákon és az atlétikai világbajnokságokon a 4x400 méteres váltóban, aztán eljött minden idők leghíresebb vb-je Tokióban, 1991-ben. A rivális váratlan húzása és lélektani hadviselése megváltoztatta a sportág történelmét. A döntő előtti este és a döntő előtti utolsó óra lenyűgöző történetét a barcelonai olimpia drámai hőse, Derek Redmond meséli el.
A világjárvány alatti halasztásokkal négy atlétikai világbajnokság is egymásra torlódott a következő másfél évben: 2022 márciusától és 2023 augusztusáig két fedett és két szabadtéri vb-t is tartanak – közöttük a budapestit. A sportok gyönyörű királynője, amelyet az olimpia első számú sportágának tartanak, a korábbiaknál is jobban reflektorfénybe kerülhet, de nemcsak ezért érdemes felidézni a világbajnokságok talán legbravúrosabb győzelmét. Aki Derek Redmond előadásába belenéz, életre szóló motivációs élményt kaphat.
Az 1991-es tokiói vb kiemelkedik a sportág történetéből Redmondék váratlan diadala nélkül is. Ekkor döntötte meg Mike Powell távolugrásban Bob Beamon 23 éve fennálló világrekordját, pedig a versenyen Carl Lewis ostromolta a csúcsot minden idők legjobb sorozatával. Ez volt az a vb, amelyen Carl Lewis, szinte már túl a pályája zenitjén, megjavította a 100 méter világrekordját. És ez volt az a vb, amelyen egyetlen ugráson múlott, hogy Bagyula István legyőzze rúdugrásban Szergej Bubkát.
Mindezek után a hagyományos zárószám, a férfi 4x400 méter feltette a koronát az eseményre. Elképzelhetetlennek tűnt az olimpiai címvédő amerikai váltó legyőzése, és mivel mérhető sportágról van szó, az összeállításokból egyértelmű, hogy miért.
Az olimpiai bajnok Egyesült Államok
Andrew Valmon: az 1988-as (majd az 1992-es) olimpiai bajnok csapat kezdőembere;
Quincy Watts: a kor legtehetségesebb 400-asa, aki egy évvel később az egyéni versenyben is győzött az olimpián;
Danny Everett: ekkor már olimpiai és világbajnok a váltóval, egyéniben olimpiai és vb-bronzérmes;
Antonio Pettigrew: a 400 méter tokiói (egyéni) világbajnoka.
Az Európa-bajnok Nagy-Britannia
Derek Redmond: a váltókon kívül nem nyert érmet világversenyen, ekkor már túl volt egy súlyos sérülésen, amely számára a szöuli olimpiába került. Később jött még egy…;
John Regis: 200-as futó, a távon az 1989-es budapesti fedett-vb győztese;
Kriss Akabusi: gátfutó, a tokiói vb-n 400 gáton bronzérmes, egy évvel később a szám olimpiai bronzérmese;
Roger Black: a legerősebb ember, a váltó egyetlen fehérbőrű tagja, aki ezüstérmes lett egyéniben 400 méteren Tokióban, későbbi olimpiai ezüstérmes.
Mint látszik, a legnagyobb kihívónak számító brit csapat sem állt akárkikből, de egyrészt a csapat felének nem is a 400 méter volt a fő száma, másrészt külön-külön valamennyiüknél jobbnak számítottak az amerikaiak eredeti felállásban. A döntő előtti estén azonban isteni szikra pattant ki Kriss Akabusi és Roger Black agyából.
Derek Redmond, aki éremesélyként megsérült a barcelonai olimpia elődöntőjében és édesapja vállán jutott el a célig, zseniálisan vezeti fel az első kulcsjelenetet, ahogyan szobatársával, a „mindkét végén horkoló” John Regisszel átélte az utolsó éjszakán:
„Tv-t néztünk, pihengettünk, beszélgettünk, relaxáltunk. Egyszer csak valaki kopogtat az ajtón. Ki lehet az? Roger volt az, igazán aggódó tekintettel...”
(...)
„Átmentünk a csapatvezetőkhöz, és bekopogtattunk hozzájuk. Amúgy éjfél körül járt. Miután elmagyaráztuk, mit szeretnénk, az első kérdésük az volt: »Részegek vagytok, fiúk?«”
A döntő előtti órában pedig jöhetett a lélektani hadviselés, de inkább figyeljünk Derek Redmondra:
https://youtu.be/dooaFzASeig?t=173
A film magyar változata Kárai Péter sportmenedzser munkája.
Szerző
