A letűnt járási labdarúgás nyomában (könyvajánló)
A magyar labdarúgás hátországában az elmúlt évtizedek során országszerte számtalan csapat szűnt meg az egyes falvak elnéptelenedése, a preferenciák megváltozása miatt. Csillag Péter újságíró a szatmári labdarúgás mindenese, Tukacs László segítségével járt utána a fehérgyarmati járás eldugott települései egykori és jelenlegi labdarúgóéletének, az ott tapasztaltak bizonyára számtalan vidéki településen fellelhetőek. A környékbeli pályák bejárásáról hiánypótló filmsorozat és a Rézbong kiadó jóvoltából könyv is készült Ha a pályák mesélni tudnának… címmel.
A könyv szerzői a visszaemlékezés jegyében egy 1970-es bogárhátúval járták be a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében található fehérgyarmati járás valamennyi települését. A környék labdarúgásának meghatározó alakja, Tukacs László az egyes pályákon felelevenítette egykori emlékeit. Néhol már csak az elmondottakból lehet tájékozódni, hogy hol volt régen a pálya, de sok esetben fel tudta tárni, hogy hogyan néz ki jelen formájában az elhagyott játéktér.
A riportert kalauzoló helyi idegenvezető valamennyi település kapcsán megosztott néhány gondolatot, hogy hol miként szűnt meg a labdarúgás, vagy éppen milyen körülmények között működik napjainkban. A Ha a pályák mesélni tudnának… kötet a labdarúgás mellett egyfajta társadalmi körképet is felrajzol a helyi viszonyokról.
Tukacs az ukrán határ közelében fekvő Tiszakóródon született, és a szomszédos Tiszacsécsén nőtt fel. Az évek során számtalan környékbeli településen fordult meg játékosként, edzőként, játékosedzőként, játékvezetőként, vagy egyszerűen csak nézőként. Napjainkban a megyei III. osztály Szamos csoportjában szereplő Túristvándi csapatszervezője. Mivel az 1970-es évektől tagja a járási labdarúgóélet körforgásának, a saját szemével látta, hogy az egyes településeken miként szűntek meg vagy éppen szorultak háttérbe az egykor sikeresen működő csapatok.
A Tisza, a Túr és a Szamos folyó által határolt területen az emberek évtizedeken át mezőgazdasággal foglalkoztak, ez az ágazat itt mostanra szinte teljesen leépült. Sokan elhagyták a térséget és nagyobb városokba költöztek, és ennek a helyi labdarúgásra is negatív hatása volt.
Tukacs László tanítóként dolgozik Túristvándiban, testnevelést, sakkot és cigány népismeretet oktat általános iskolásoknak. Mivel gyermekekkel foglalkozik, maga is testközelből tapasztalja, hogy az ifjúságot már kevésbé köti le a labdarúgás, mint azelőtt. Állítása szerint hétfő reggel a gyermekek arcáról tökéletes pontossággal meg tudja állapítani, hogy melyik tanuló volt kint a hétvégén a szabadban és melyik az, amelyik ki sem mozdult a számítógép elől, anélkül, hogy bármit is mondanának. Azt vallja, nem is kell feltétlen sportolniuk a gyermekeknek, de legalább legyenek kint a levegőn, a napfényen, ami az egészségüknek, az életvitelüknek is jót tesz.
A könyv bár a szatmári térséget mutatja be testközelből, a megyei-járási szintű labdarúgócsapatok háttérbe szorulása országszerte élő probléma, ami egyhamar aligha lesz érdemben visszafordítható.
„A magyar futball átélt két világháborút, átélte ’56-ot, a rendszerváltást, de a Facebookkal nem bírt. Ezt én a kispaládi cigányoktól hallottam, és igazat is adok nekik”
– említette Tukacs a jelenkori állapotokról. Úgy véli, az online világ térnyerése tehet arról, hogy az emberek elkényelmesedtek, a fiatalok többsége pedig nem sportol rendszeresen.
Az út során Tukacs számtalan kedves, vicces vagy éppen szomorú történetet elevenít fel a múltból. Visszaemlékszik egykori játékostársakra, bírókra, rokonaira, a térség fontosabb szereplőire, akik esetleg magasabb osztályokban is kipróbálhatták magukat.
Nagyar település határában felkeresték azt a fát, amely alatt a legenda szerint Petőfi Sándor megírta A Tisza című versét. Tukacs ennek kapcsán elmondta, hogy szerinte a költő milyen focista lenne napjainkban.
Valamennyi felkeresett település egy-egy külön fejezetet kapott. A legtöbb epizód rövid, frappáns összefoglaló, melyet a helyi mindenes mesél el az adott pályánál.
Az egyes részek mindössze két-három oldalból állnak, így a könyv valósággal olvastatja magát. Észre sem vesszük, ahogy egyik fejezet következik a másik után, ráadásul a régi történetek mellett szinte mindegyikben találhatóak olyan elgondolkodtató intelmek, melyeket érdemes fontolóra venni a jelenkor rohanó világában.
Minden fejezet egy-egy korabeli játékvezetői jelentés felidézésével kezdődik, amelyek általában egy-egy rendbontásról számolnak be.
„Jelentem, hogy Siket Miklós a 75dik percben kiállításban részesül. Bűne: játékvezető durva sértése, meg aztán leköpködés és az anyám valaga szidása”
– olvasható a játékvezetői jelentés az 1973-as Panyola–Csegöld mérkőzésről.
Tukacs maga is rendszeresen volt játékvezető a térségben, véleménye szerint a bírónak határozottan kell fellépnie, és még ha rossz ítéletet is fúj, akkor is tartson ki mellette, mintsem tétovázzon és következetlen döntéseket hozzon. Egyúttal büszke rá, hogy bár sok meccset vezetett és voltak parázs párharcok ezek között, egyszer sem akarták őt megverni, pedig hasonló esetek az alacsonyabb osztályokban gyakran előfordultak.
„A Penyige–Túristvándi tipikus négyesélyes meccs: 1, x, 2 vagy félbeszakad. Esetleg el se kezdődik…”
– mondta az egyik felfokozott helyi rangadóról.
A bírók negatív mércéjeként az egykori helyi játékvezetőt, Varga Zoltánt tekinti, akivel a pályán kívül jó barátságot ápolt, de a mérkőzéseken nem tudott megbékélni az ítéleteivel.
„Nálam a bírószidásnak három fokozata van. Aki későn érkezik a meccsre, meg szokta kérdezni, hogy hányadiknál tartok. Az első fokozat azt jelenti, amikor azt mondom a bírónak: „Te olyan hülye vagy, mint Varga Zoli!”. Utána, amikor még többet bakizik a bíró, akkor szólok neki: „Hülyébb vagy, mint Varga Zoli!”. Ez a kettes fokozat. A harmadik fokozatnál már borul a bili: „Visszasírom Varga Zolit!”. Na, ez már a végső stádium.”
Tukacs László kitér arra, hogy ha a hozzá hasonló – jó értelemben vett – „hülyék” kihalnak, akkor bizonyára sokfelé meg fog szűnni a helyi labdarúgás, mivel az egyes csapatszervezők inkább hitvallásból, a foci és a csapat iránti szeretetből látják el feladatukat, mintsem anyagi megfontolásból. Nem látja biztosítottnak, hogy lesznek a hozzá hasonló személyeknek követői a jövőben.
A könyv egyedi visszatekintést nyújt egy elfeledettnek hitt világba, annak egyik utolsó mohikánja segítségével ismerhetjük meg a térség egykor virágzó labdarúgóéletét. Az út során olyan problémákat mutatnak be, amellyel országszerte valamennyi kistelepülés küzd. Ezáltal a vidéki származású olvasónak biztosan eszébe jutnak hasonló esetek a saját környezetéből is.
A szerző a Futballtangó nevű blog szerkesztője. További érdekességek, aktualitások az argentin és a dél-amerikai labdarúgás világából:
Képek forrása: rezbong.hu
Szerző
