A magyar labdarúgás számára is pozitív üzenet, ami Miskolcon zajlik – elemzés a DVTK-ról

A borsodiak ifjabb Kuznyecov Szergej vezetésével kiváló meccs/győzelmi aránnyal rendelkeznek (39/29). Ezt pozíciós játékkal érik el, ami a magyar pályákon ritkának számít. A DVTK viszont tanúbizonyságot tesz arról, hogy a labdával gondolkodva, folyamatosan előnyöket kialakítva is lehet eredményesnek lenni. Ehhez a játékhoz kellett, hogy a nyáron jelentős változások legyenek a keretben, ugyanis több, addig Diósgyőrben játszó futballistának lejárt a szerződése, vagy nem volt megfelelő a vezetőedző elképzeléseihez.

A DVTK esetében a legfontosabb az, hogy van egy stílusa a csapatnak. Ez a stílus karakteres, és az ehhez illeszkedő megfelelő elemekkel, azaz játékosokkal rövid idő alatt magas színvonalon művelhető. Mivel a labdával gondolkodnak és folyamatosan nyomás alatt tartják az ellenfél kapuját, ezért nagy a valószínűsége, hogy eredményekkel is párosul, ami elsősorban hosszú távon fog megmutatkozni. Az, hogy nevezhető-e már hosszú távnak az az egy év, amióta Kuznyecov a DVTK edzője, relatív.

Elindultak egy irányba, aminek a végigjárása egy hosszú folyamat. A legfontosabb eszközük ehhez a stílus és az identitás, ami – magyar viszonylatban – tisztának, jól kiforrottnak számít. A fejlődés pedig az által, hogy van egy világos, jól érthető vízió, illetve egy hatékonyan működő rendszer, folyamatos.

A stílus a játékfelfogás képi megjelenítődése a pályán, vagyis a már kialakult és beidegződött játékmód. Ennek tartalmi jellemzői a Diósgyőr játékában az attraktív, előnyöket kereső játék, a párharcoktól mentes futball – ezáltal folyamatos labda cirkuláció van jelen.

Játékszervezés

A Diósgyőr egyszerre több előnyt alakít ki a pályán. Az előbb már említett pozíciós játékban a területek racionális elosztása adja meg a lehetőséget arra, hogy a játék folyamatos tudjon lenni, és ezek az előnyök (pozíciós, létszámbeli, minőségi, dinamikus, tempó-, szocio-affektív) létre tudjanak jönni. Mivel jó a területmenedzsment, ezért a játékosok közötti szinergia könnyebben valósul meg, ez pedig a stílusuk egyik alkotó eleme. Jellemző, hogy a spanyol mélységi középpályás, Alex Vallejo a két belső védő, Szatmári Csaba és Bárdos Bence előtt (esetenként közöttük) helyezkedik, így biztosítva a labda cirkulációját.

(A kép forrása: M4 Sport)

A két támadó középpályás (a legtöbbször Holdampf Gergő és a fehérorosz Vladiszlav Klimovics) a „zsebekben”, azaz az összekötő területekben nagyon intelligensen manipulálja az ellenfeleket.

(A kép forrása: M4 Sport)

A pozíciós játékban a pozíciócseréket elsősorban helycserékkel érdemes végrehajtani, mert így az összes zóna feltöltésre kerül. A DVTK ezt is jól alkalmazza, sokszor a szlovén balszélső, Rudi Pozeg Vancas vagy a holland-ghánai Elton Acolatse húzódik be a félterületbe, a nigériai balhátvéd, Stephen Godfrey Bitok tartja a szélességet a vonal mellett, Klimovics pedig a pálya közepére húzódik. Ez egy variáció a sok közül, ugyanis a DVTK repertoárja nagyon sokoldalú ebből a szempontból.

(A kép forrása: M4 Sport)

A Diósgyőr játékában fellelhető a harmadik ember megjátszásának koncepciója. Itt az a cél, hogy a futballisták úgy játsszanak meg egy, az összjátékba belépő társat (azaz a harmadik embert), hogy az időt és teret nyerve tudja folytatni a játékot. A koncepció lényege, hogy a csapat a legkisebb kockázattal jusson előre. Ez legtöbbször egy felpassz és visszapassz kombináció, de mivel a Diósgyőr a mélységet keresve játszik, ezért a mélységi beindulások miatt átlós passzokkal is meg tudják csinálni ezt. Tehát a labdát ebben a szisztémában könnyebb előrejuttatni, mert kisebb az esélye az elvesztésének. Labdavesztés esetén pedig könnyebb visszaszerezni azt, mert a labda mögött több játékos helyezkedik. Ezt a DVTK „alákerülésekkel” kombinálja. Az ellenfél védekezésének megbontása ezzel az eszközzel kreatív és egyedi.

(A kép forrása: M4 Sport)

Az előnyök megjelenése

Ahogyan a legtöbb, labdakihozatalt alkalmazó csapat, úgy a DVTK is létszámelőnyt alakít ki a labdabirtoklás első fázisában. Ezt úgy teszik meg, hogy a kapus és a két belső védő az 5-ös vonalán tagozódik, a két szélső védő pedig a vonal mellett. A mélységi középpályás Vallejo mellé általában Holdampf az, aki visszamegy támogatni a build-upot. Ezzel 7 embert vonnak be közvetlenül a labdakihozatalba, úgy hogy folyamatosan a mélységi passz fenyegetésével játszanak, amivel magukra húzzák az ellenfél presszingjét. A megnyíló területek, sávok pedig a labda előrejutását eredményezik.

(A kép forrása: M4 Sport)

Az előző gondolatsorhoz kapcsolódva, a mélység fenyegetésével való játék, illetve a korábban említett harmadik emberes kombinációk azért tudnak létrejönni, mert a területek racionálisan vannak elosztva, illetve a játékosok átlósan, cikk-cakkban helyezkednek el egymáshoz képest, ami lehetőséget ad az átlós játékszervezésre. Az átlós játékszervezés folyamatos előrejutást eredményez a pályán. Nem csak az elhelyezkedések és a labda útja átlós, hanem a játékosok mozgásai is, és ez dinamikus előnyhöz vezet.

Hosszú mélységi felmozgások és visszalépések jelennek meg a játékban. Ezek a párhuzamos bontások a védekező csapatoknak nagyon kellemetlenek, ugyanis kettő támadó játékos miatt is reakcióra van szükség, az egyik a visszalépő, a másik a mélységben belépő ellenfél. A mélységben való visszalépés játékelem „a védőnek mindig rossz” elv szerint működik. Amikor a DVTK ezt alkalmazza, akkor az egyik oldal felé terelődik el a játék, ahol túltöltést, vagyis létszámelőnyt alkalmaznak. És ez azon túl, hogy megnyitja a lehetőséget az egyik oldalon való bontásra, a labda másik oldalra való átforgatását is lehetővé teszi, ahol szabad játékos van.

(A kép forrása: M4 Sport)

Amikor az európai elitfutball mérkőzéseit nézzük, láthatjuk, hogy szélső hátvédek gyakorlatilag középpályásként funkcionálnak a pálya belső területein. Ezt a DVTK is alkalmazza. A jobb oldalon játszó Farkas Dániel, vagy az újonnan jobb-bekként is sziporkázó Gera Dániel látja el ezt a szerepkört. Ilyenkor egy aszimmetria jöhetne létre a csapat rendszerében, viszont a bal oldali védő, Stephen ezekben az esetekben hátrébb marad harmadik védőként.

Utóbbi ezzel megteremti azt, hogy a szimmetrikus játékrendszer megmaradjon, mégpedig azáltal, hogy betartják a pozíciós játék egyik alapelvét, mely szerint a pálya teljes szélességében egy adott magasságban maximum három, a szélességi folyosókban pedig tetszőleges magasságban legfeljebb két játékos tartózkodhat.

A fenti alapelv első hallásra bonyolultnak tűnhet, így itt időzzünk el egy kicsit, hogy ezt pontosan megértsük.

A pályát a szélességében öt részre, azaz szélességi folyosóra szoktuk osztani, a két szélső terület és a középső zóna között helyezkednek el az ún. félterületek. Mélységben pedig a különböző csapatrészek szerint oszthatjuk fel, azaz védősorra, védekező középpályás sorra, támadó középpályás sorra és csatársorra.

Ha ezeket, ahogy az az alább beszúrt ábrán látszik, felvázoljuk, kristálytisztán látszik a fent részletezett alapelv: a pályán egy magasságban legfeljebb három ember tartózkodik, a szélességi folyosókban pedig maximum kettő.

Az elv megvalósulása a 2–3–2–3-as felállásban (balra), illetve 3–2–2–3-ban, a WM-rendszer modernizált változatában

És ami szintén nagyon lényeges: a szimmetrikusság fenntartása érdekében alakzattartó a játék, amiben a helycserékkel idézik elő a bontást.

A csapatrészeket elválasztó képzeletbeli vonalak (azaz például a védősor és a védekező középpályások sora közötti vonal) közötti területek folyamatos feltöltése biztosítja a DVTK számára a pozíciós előnyt, azaz legalábbis ez ezen a területen a leginkább látványos. Az ellenfél megfelelő manipulációja ezekben a zónákban nagyon fontos. Szükséges hozzá a támogató játék nyújtása, illetve a megfelelő testpozíció, amit Vancas, Klimovics és Holdampf is remekül használ. A pozíciós előny a félterületekben azért is kiemelkedően fontos, mert egy futballista képes akár négy játékost lekötni is az ellenféltől.

(A kép forrása: M4 Sport)

A pozíciós játékot az interakciók keltik életre – azaz, ha a támadást vezető játékosok szemszögéből nézzük, akkor ez a kérdés vetődhet fel: „hogyan tudjuk a társammal a labdát birtokolva manipulálni, elbizonytalanítani az ellenfelet?”

A játékosok közötti játékkapcsolatok minősége függ attól is, hogy milyen viszonyban vannak a pályán kívül, ám ez sok szakember szerint nem annyira fontos. Sokkal inkább az számít fontosnak, hogy mennyire értik meg egymás cselekedeteit, verbális és non-verbális kommunikációját a pályán. A játékosok közötti minőségi játékkapcsolat idővel ki tud kialakulni és fejlődhet is, ám előfordul, hogy valakik „alapból” nagyon értik és érzik egymást.

A DVTK-nál szembetűnő, hogy a legjobb játékkapcsolat Vancas es Stephen között van, ők ketten nagyon jól ismerik egymás sajátosságait, szinte automatizmusként működik kettejük pályán mutatott kapcsolata. A szlovén befelé való cselezései során a nigériai remekül válogatja meg, hogy mikor kell „alá-” és mikor kell mögékerülnie a szlovénnak. Ezt, azaz a játékosok között a pályán meglévő jó kapcsolatból eredő előnyt szocio-affektív előnynek nevezzük, amelyre egy-egy vezetőedző tud építkezni a stratégiai cél érdekében, ha van legalább kettő olyan játékosa, akik kiválóan érzik egymást.

(A kép forrása: M4 Sport)

Kiemelt fotó: Diósgyőri VTK Facebook