A Manchester City eddig nem botlott stresszhelyzetben, az Arsenal most ezt reméli

Írhatnánk, hogy sosem látott izgalmak közepette zajlik majd a Premier League utolsó fordulója, szerencsére azonban jócskán volt már részünk hasonlóan idegfeszítő pillanatokban. Az az igazán érdekes, hogy rendre a Manchester City főszereplésével. Azaz ha létezik csapat, amelyik felkészült az utolsó játéknap lelki gyötrelmeire, a győzelmi kényszer elviselésére, az a City – még ha egyszer sem sikerült neki ebben a helyzetben tükörsimán behúzni a három pontot.

Ki ne emlékezne 2012-re, amikor a City és a még Sir Alex Ferguson irányította United azonos pontszámmal ment bele az utolsó körbe. Számottevően jobb gólkülönbsége miatt a kékeknek csak nyerniük kellett a kiesés ellen harcoló Queens Park Rangers ellen, ehhez képest a londoniak a 66. percre 2–1-es előnyre tettek szert. Felnőtt emberek kezdtek el kövér könnyeket hullatni a lelátón, zokogtak vigasztalanul, minthogy az addigra már megfogyatkozó vendég – ki mást, mint Joey Bartont állították ki – még a ráadás perceiben is vezetett. Hiába az emírségekbeli font százmilliók, úgy tűnt, így sem sikerül a Citynek kilépnie a nagy testvér árnyékából. A 92. percben aztán David Silva a sokadik szögletét kanyaríthatta be jobbról, a legmagasabbra emelkedő Edin Dzeko pedig közelről a kapuba bólintott. Felcsillant a remény. Bő két perce maradt a Mancini-csapatnak, annyi meg elégnek bizonyult. A 94. percben Sergio Agüero lépett vissza labdáért, felpasszolta azt a 16-os vonalán helyezkedő Mario Balotellinek, az olasz az átvétel után, estében piszkálta tovább a beinduló argentinnak, aki egy védő mellett még eltolta a labdát, majd a rövid sarokba bombázott. 93:20 percnél. Vagy inkább 9320-nál, elvégre egybeolvadt azóta a két szám az Etihadban, szent fogalommá nemesedve.

Az emberek ismételten sírásban törtek ki, immár azonban örömkönnyek potyogtak. 44 év után lett bajnok a City, Manszúr sejk vezetésével az első PL-serleget gyűjtötte be, de nem az utolsót.

Az újabb thrillerre hét évet kellett várni. Pep Guardiola első PL-trófeáját mondhatni játszi könnyedséggel gyűjtötte be csapatával 2018-ban (PL-rekordot jelentő 100 pontot és 106 gólt szerezve), a következő idényben azonban méltó kihívóra lelt. Az Alissonnal és Virgil van Dijkkal erősítő Liverpool szintet lépett, elképesztő erőfeszítésekre kényszerítve a Cityt challengelte a címvédőt, sőt, januárra tetemes, hétpontos előnyt is kicsikart, a kékek azonban 18-ból 17 meccset nyerve egy pont előnnyel várták az utolsó fordulót. Guardioláék első lelki tesztjének jött el az ideje: mire megy az amúgy csodálatosan futballozó, addig igen magabiztos társaság brutál nyomás alatt, amikor egyetlen meccsen múlik, aranyat vagy ezüstöt vihet-e haza?

S úgy tűnt, meggyűlik a baja ezzel a pszichés teherrel: az odahaza játszó Brighton a 27. perben Glenn Murray révén vezetést szerzett. A hír gyorsan elterjedt az Anfield lelátóján, ahol a Liverpool drukkerei tán elkezdtek hinni a csodában. A vörösök Sadio Mané találatával addigra már vezettek a Wolverhampton ellen, sokáig azonban nem reménykedhettek: Agüero egy perccel Murray gólja után betalált, újabb tíz múltán Aymeric Laporte is. Aztán a második félidőben újabb két villanással a City végül simán behúzta a meccset; átment a vizsgán.

2022. május 22-én jött el az újabb teszt ideje. A City megint egy ponttal előzte meg a Liverpoolt, ezúttal novembertől produkált egy 13 meccses győzelmi szériát, majd egy 11 meccses veretlent február végétől. A Liverpool azonban tapadt, úgy fordult az utolsó körre, hogy 17 bajnokin maradt veretlen, eközben akadt egy tízes győzelmi szériája. Ez is csak az üldöző szerepéhez volt azonban elég. Az utolsó játéknapon a City az Aston Villát fogadta, a Mersey-partiak a Wolvesot. Mindkét együttesnek győznie kellett a bajnoki címhez, avagy megint az a stresszhelyzet, amelyből kijutott már néhányszor a kékeknek. S úgy tűnt, ezúttal képtelenek megbirkózni vele. Az első félidőben Matty Cash, a második közepén a volt liverpooli Philippe Coutinho vette be Ederson kapuját. 69. perc: 0–2. Meg lehet ezt fordítani? Mert ugyan akkor még a Liverpool is csak döntetlenre állt, abban mindenki biztos volt, hogy Jürgen Klopp csapata a Kop előtt bepasszírozza a győzelmet jelentő gólt. Így is lett, még rúgott kettőt (3–1 a vége).

Hanem arra nem lehetett mérget venni, hogy kétgólos hátrányból is képes lesz talpra állni a City, bár azt azért lehetett sejteni, ha egyet lő, kiszakadhat a gólzsák. Hát nem pontosan így történt? Guardiola közvetlenül a második kapott gól előtt vitte be Ilkay Gündogant, nyolc percre rá a német középpályás csengetett is. Az ugyancsak csere Raheem Sterling vitte le a labdát a jobb oldalon, a hosszún érkező Gündogan bólintott. Két perccel később a tizenhatosra visszatett labdát passzolta be okosan a jobb alsóba Rodri – sejteni lehetett, hogy hengerel tovább a City. A 81. percben Kevin De Bruyne csapott le egy labdára, bevitte a tizenhatoson belülre, a hosszún érkező Gündogan pedig közvetlen közelről a kapuba tessékelte. 3–2. Bajnok a City, úgy, hogy megint csak úrrá lett a kezdeti remegésen.

Kérdés, a Guardiola-érában harmadszor ugyancsak képes lenne-e fordítani? A katalán tréner játékosait jellemző magabiztosság, lelkierő, mentális erő alapján igen. Az Etihad széksoraiban aligha szeretnének persze efféle izgalmakat. A Tottenham Hotspur elleni győzelmet követő sajtótájékoztatón megkérdezték Guardiolát, hogy van az, hogy az ő csapata, az ő játékosai – a bajnokságban legalábbis – sosem buknak el az akadályokon. Hogy mindig viselik a győzelmi kényszer súlyát. Pep válaszában árnyalta a képet: „Köszönjük a bókot, értékeljük. De akkor is ez a vélemény, ha Szon berúgja ellenünk a ziccerét, és az Arsenal a bajnok? Akkor az azt jelenti, mégsem bírjuk a nyomást? Nagyon vékony a mezsgye siker és kudarc közt. Eleve meglep, hogy annyi probléma után, amennyivel mi küzdöttünk az évben, elég, ha Erling Haaland vagy Kevin De Bruyne hosszú kihagyására gondolok, az utolsó fordulóban is a saját kezünkben van a sorsunk. Ez azért lehet, mert a játékosaink minden egyes nap úgy edzenek, úgy élnek, hogy sikeresek lehessenek. Ez van a fókuszban. Bámulatos az a mentalitás, amit képviselnek. De éppen ezért lehetek sikeres, miattuk, a hozzáállásuk, a győztes mentalitásuk miatt. Hogy ennyire erősek fejben. A győzelmi széria nem feltétlenül a tehetségük leképezése, hanem hogy mennyire erősek fejben. Ebben ők messze az átlag felettiek.”

Amúgy pedig éppen ezért lehet csodálni a Cityt. Nem (csak) a bámulatos passzjátéka, De Bruyne intelligenciája, Haaland gólérzékenysége, a csapat taktikai fegyelme miatt, hanem hogy ennyire erősek ott fent, a nyak felett. Hogy a sorrendben harmadik bajnoki cím után sem kényelmesedtek el, és meg akarják nyerni a negyediket is. Miért ne akarnák, jöhetne a riposzt, és persze, mindenki akarja, de van ugye különbség akarás és akarás közt. Ők nem csak ímmel-ámmal akarják, ők ezért mondhatni az életüket adják. Azután is, hogy már mindent, de tényleg mindent megnyertek. És miközben ez feltétlenül sportolói nagyság, azt igazolja, valódi versenyző alkatok – csak egy példa: a szezonban viszonylag keveset védő Stefan Ortega beáll a Tottenham ellen, és fog két ziccert –, edző is kell hozzá, aki kihozza ezt belőlük, más megközelítésben: aki a lehető legmagasabb szinten képes fenntartani a motivációt.

Ez pedig Guardiola zsenialitását dicséri, akit szokás a legnagyobb taktikusnak, a játékot a legmélyebben ismerő trénernek tartani, de – és erről olykor elfeledkezünk – a legkiválóbb motivátor is egyben. 

Ebben rejlik a City hegemóniájának titka. Ha nem így lenne, nem tartana a PL-ben 22 meccset számláló veretlen szériánál. Rodriék márpedig utoljára december 6-án kaptak ki – amúgy ahogy akkor, a másik két vereség (Wolverhampton, Arsenal) alkalmával is Rodri nélkül. Meglehet, ha nincsenek az eltiltásai, a City már rég bajnok.

Így azonban az utolsó fordulóban is küzdenie kell, a kihívó ugyanis szintén elképesztően erős. És az éles pillanatokban is megtanult győzni, ezt igazolja a Tottenham elleni presztízsrangadója, vagy a legutóbbi szereplése az Old Traffordon, amelyiken láthatóan idegesebben játszott, vagy mondjuk úgy, sokkal inkább a biztonságra törekedve, 1–0 után inkább tartva az előnyt, mint növelni szándékozva. Ekkora tétnél ez azért érthető, az is, ha nem sziporkázik egy csapat, „csak” nyer. Az Arsenal nyer, újra és újra (sokszor amúgy brillírozva). A naptári év 17 bajnokijából 15-öt hozott egy döntetlen és egy vereség mellett. És előfordulhat, hogy ez is kevés lesz. Mert egy olyan „mentality monster” (á la Klopp) a vetélytársa, amelyiket iszonyatosan nehéz megállítani. Ettől még bravúros, amit az Arsenal művel, abból a szempontból is, hogy a Liverpool mintájára nem veszítette el lelkesedését a szűken elbukott szezon után, sokkal inkább erőt merített belőle, újra nekidurálta magát, még jobb akart lenni, még veszélyesebb kihívó, s tessék, azzá vált. Az már Mikel Artea (és korábban Klopp) pechje, hogy egy ilyen fenevad állja sikerei útját. Más szempontból persze éppen az váltja ki belőle a legjobbat. Ettől még, titkon, ahogy Klopp, Arteta sem bánta volna, ha egy-két szezon erejéig elszunyókál ez a bestia.

Kiemelt fotó: AFP via Getty Images