A Manchester City futballakadémiája, ami ma már nem csak viszi, hozza is a pénzt

Egy sikeres akadémiához két dolog nyilvánvalóan elengedhetetlen. Egyrészt, hogy a legnagyobb tehetségek sorakozzanak korosztályaikban, másrészt hogy a legképzettebb, legkiválóbb szakemberek dolgozzanak velük. Ahhoz viszont, hogy a legígéretesebb futballpalántákat megtaláld, szuper kiválasztórendszer szükségeltetik, jó szemű, a kiválasztás legfontosabb kritériumaival tisztában lévő scoutokkal.

A Manchester Citynél ennek sosem voltak híján: évekig az a Jason Wilcox igazgatta az akadémiát, aki később a Southamptonnál lett sportigazgató (director of football), amely pozíciót ma már a Manchester Unitedben tölti be, de fel lehet sorolni számos olyan szakembert, aki a City akadémiájáról indulva futott be felnőtt szinten is szép karriert: Joe Shields akadémiai fő játékosmegfigyelőből lett előbb az akkor még élvonalbeli Southampton vezető játékoskiválasztója, majd azóta a Chelsea toborzásért felelős igazgatója; Stephen Torpey az akadémiai edzők vezetőjéből lett a Unitednél akadémiai igazgató; Mark Allen, a City korábbi akadémiai igazgatója a Rangers sportigazgatójává vált 2024-ben.

De nem csak az akadémiai direktorok és kiválasztók csináltak máshol karriert, az edzők is. Hogy mást ne mondjunk, Patrick Vieira és Enzo Maresca is irányította a City U21-es csapatát, a megszerzett tudást pedig mindketten a Premier League-ben kamatoztatták. Azaz ami idehaza jócskán hiányzik – a tudás, a felkészültség, az állandó jobbra való törekvés, a tanulási vágy –, az arrafelé alapvetés. Az is, hogy a legjobbak foglalkozzanak a legjobbakkal. Mindezek miatt pedig folyamatos a tehetségek felfelé áramlása.

Elég csak a City legutóbbi FA-kupa-mérkőzésének összeállítására vetni egy pillantást: a kezdőcsapatban kapott helyet a védő May Alleyne, a 17 éves szélső, Ryan McAidoo, csereként lépett pályára a 18 esztendős Divine Mukasa és a 17 éves Stephen Mfuni, a korábbi „végzősök” közül ugyancsak a gyepen lehetett Rico Lewis és Nico O’Reilly. Az eredmény: 10–1. A Citynek. Oké, nem feltétlenül az akadémisták miatt lett ennyi, és amúgy is a harmadosztályú Exeter volt az ellenfél, ettől még dicséretes a saját nevelések ilyen mértékű foglalkoztatása.

Akiket pedig a hatalmas konkurencia közepette nem tud a City az első csapatba integrálni, azokat igyekszik a lehető legmagasabb áron értékesíteni. A kékek kapcsán mindenki egyből a hatalmas költésekre asszociál, és az Abu Dzabi-csoport belépését követő években valóban erről szólt a klub, ma már azonban a bevételi oldal is számottevő (694 millió font volt a legutóbbi pénzügyi évben), amelynek egy jelentős szelete a játékoseladás.

Az elmúlt három évben a City 350 millió fontot (155 milliárd forint) generált az elpasszolt futballistáiból, ami akkor is tetemes, ha az utóbbi három átigazolási ablakban, a nagy átalakítás közepette – Guardiola alaposan kicseréli az elmúlt szezont trófea nélkül záró csapat keretét – már több mint 400 millió fontot elköltött új játékosokra.

És mert a City akadémiája egyet jelent a minőségi képzéssel, jellemzően azokért a futballistáiért is jelentős összeget kasszíroz, akik szinte egy percet sem játszottak az első csapatban. 

Mert tudja a vevő, hogy remek körülmények között, kiváló edzők irányításával, modern felfogásban nevelkedtek, egyértelmű tehát a számára, hogy aki abban a klubban a felnőtt együttes közelébe kerül, kitűnően felkészített labdarúgó. Hogy mást ne mondjunk, a 2022-ben a Southamptonnak elpasszolt hármas – Gavin Bazunu, Juan Larios és Sam Edozie – 31 millió fontot fialt, jóllehet egyedül Edozie szerepelt a felnőttek közt, egyetlen meccsen.

A mai szigorú pénzügyi felügyelet, a Financial Fair Play szorításában, ami amúgy a Premier League-ben a PSR, vagyis a Profitability and Sustainability Rules, különösen sokat ér a saját nevelés eladásából származó összeg, mert azt mindig tiszta haszonként lehet a könyvelésben feltüntetni.

Az Abu Dzabi-csoport persze azt is hamar felismerte, kiváló infrastruktúra nélkül nehéz lesz a legnagyobb tehetségeket a Citybe édesgetni, illetve a legmodernebb képzést nyújtani, így hát regnálásuk első éveiben belevágtak az új akadémia megépítésébe, mely 2014 végén meg is nyitotta kapuit. A City Football Academy (amelyet az első csapat is használ) létrehozása mintegy 200 millió fontjába (90 milliárd forint) került az emírségekbeli tulajdonosoknak, de megérte.

Megépült a 7000 fő befogadására alkalmas mini stadion, az arra néző, 120 főt befogadni képes sajtóterem, a fedett focipálya, a három konditerem, a számos masszázs- és fiziós szoba. Az aqua részlegben háromsávos, két méter mély medence feszül, hideg- és melegvizes merülőmedencék, illetve ellenáramoltató medencék elégítik ki a további igényeket. A főépület második szintjén az 56 főnek helyet adó teremben tarthatja a mindenkori edző az eligazításait, ugyanazon az emeleten biliárdasztal, szófák, székek, síkképernyős tévék szolgálják a kényelmet. A harmadik szinten 32, beépített fürdővel ellátott hálószoba helyezkedik el, de az akadémistáknak is van külön 40 szobájuk, 12 helyiség pedig a vendégek, illetve a szülők elszállásolására szolgál.

De hogyan is épül fel a City akadémiája? Mint az a The Athletic egy korábbi cikkéből kiderül, a legkisebbek a Junior Academyhez tartoznak, ők az U4-től U8-ig terjedő korosztályok lurkói. City Kickers néven fut a velük foglalkozó program, ebben a korban értelemszerűen minden a futball megszerettetéséről szól, minden labdával történik, de azért már sok az egy az egy elleni, később a kettő az egy, a három a kettő elleni játék. Angliában gyerekfutballistát csak akkor igazolhat le egy klub, ha az maximum egy órára lakik az edzések helyszínétől, és bizony U8-ban már elég nagy harc megy a tehetségekért.

Az U9-es korosztály az első, amelyet a szigetországi előírások szerint le lehet igazolni, addig a gyerekek kedvükre edzhetnek más-más csapatokkal, a földrajzi közelséget is figyelembe véve. A meggyőzésnek több módja is létezik, az nyilván elég csalogató, amikor Erling Haaland vagy Phil Foden száll be az U8-asok közé egy kicsit játszani… Az első szerződés aláírása mindig ünnepélyes keretek közt zajlik, az U9-esek az Etihad oldalvonala mellett szignózzák a megállapodást, majd a legközelebbi hazai bajnoki szünetében körbevezetik őket. Ösztöndíjat akkor még nem, csak U16-tól kaphatnak – akkortól lesz tulajdonképpen fizetésük –, a szülők az útiköltséghez hozzájárulást azonban igényelhetnek.

Akik nem akarják elkötelezni magukat a klubhoz, azok a City Select programba kapcsolódhatnak be, és edzhetnek kétszer egy héten a kékekkel. Sokan közülük később máshol folytatják – a City három évvel ezelőtti kimutatása szerint a programban résztvevők közül több mint 200-an jutottak máshol profi szerződéshez –, de találni olyanokat is, akik a City Selecten keresztül verekszik be magukat valamely akadémiai együttesbe; közülük talán a legismertebb a ma már a Liverpoolban játszó Jeremie Frimpong.

Az U9 és U11 közti évek az úgynevezett Foundation Phase, az alapok lerakása. Nagyon nagy hangsúlyt fektet ebben a korban a City a támadójáték gyakorlására, az a cél, hogy szeressen támadni a gyerek, a védekezés, illetve a taktikai elemek tanulása akkor még másodlagos – az U12-ben, U13-ban annál fontosabbá válik viszont a letámadás gyakorlása.

Hogy ki, mikor vált nagypályás futballra, az akadémiákként változik, a City U12-től, a Manchester United például U13-tól játszatja 11 a 11 ellen neveltjeit.

Az U9-ben és az U10-ben hét a hét ellen játszanak a City akadémistái, azután kilenc a kilenc ellen. Hogy ki milyen formációt választ, az is akadémiánként különbözik, a Cityben a 4-3-1-es szisztéma dívik.

Az U12-től az U16-ig terjedő korosztályok alkotják a Youth Development szekciót, ekkor azért már kezd egyre szigorúbbá válni a rendszer: a növendékek jellemzően két iskola közül választanak, amelyek a klubbal szoros kapcsolatban működnek. A képzés egyre aprólékosabb, minden részletre kiterjedő, az edzéseknek megvannak a maguk határozott blokkjai (labdabirtoklás, támadásvezetések, beadás-befejezés, a sorok közé, illetve a védelem mögé belőtt labdák gyakorlása), az alkalmazott játékrendszer pedig a 4-3-3. Ezeket a korosztályokat alaposan mustrálja a City, a legkiválóbbakat igyekszik behálózni. Így tett akkor is, amikor az évfolyama legjobbjának tartott centert, Liam Delapot igazolta le. A Chelsea középcsatára 16 éves korában szerződött a Derbyből Manchesterbe.

Az U16 után egyre inkább az első csapat lebeg a tehetségek szeme előtt, noha néhány lépcsőfok még hátravan, és a többség előbb úgyis az U21-es Elite Development Squadban pallérozódik tovább.

Nem meglepően a Manchester City felső szekciós akadémiai együttesei ugyanabban a rendszerben, ugyanazzal a játékfelfogással futballoznak, mint az első csapat; a kapus a legmeredekebb szituációkban is rövid passzal igyekszik megjátszani a labdát (á la Ederson), a szélső védő ugyanúgy bevált középre, ahogy azt hosszú évekig tette az első csapat szélső bekkje (mondjuk Olekszandr Zincsenko), a középső védő alkalmasint fellép a középpályára (amúgy John Stones-módra), a támadók ugyanolyan intenzitással kezdik meg a letámadást, mint egykor Raheem Sterlingék. Attól pedig, hogy ebben a miliőben, ugyanazon elveket vallva és alkalmazva nőnek fel, mindenfajta nehézség nélkül integrálják őket később a felnőtt együttesbe – elég csak Phil Foden, Rico Lewis vagy Nico O’Reilly nevét említeni. Így hát az akadémisták szupertehetségeit az a veszély, hogy valami egészen mással találkoznak felnőtt korba lépve, hogy nem értik majd, mit kér tőlük az edzőjük, hogy nincsenek tökéletesen felkészítve és nem felelnek majd meg az első csapatban való játék kívánalmainak, egyáltalán nem fenyegeti.

A City növendékeire egyetlen veszély leselkedik: a türelmetlenség. Ha nem képesek kivárni a sorukat. 

No persze, nem könnyű egy különleges talentumnak ölbe tett kézzel figyelni, hogy helyette más futballozik, mert ő is játszani akar, bizonyítani, tizenévesként meccseket eldönteni, és valahol így van ez jól, de épp a türelmetlenség miatt a gyöngyszemek némelyikét el is veszíti a City – hiába csiszolgatta őket addig lelkiismeretesen. Van, aki jól járt azzal, hogy nem várt tovább, és eligazolt, mert új klubjában mindjárt megkapta az esélyt, és sikerült is rögvest lenyűgöznie közönségét (Cole Palmer, Romeo Lavia), mások az ígéretes kezdés után nehezen találták a helyüket, és dacára rendkívüli képességeiknek még mindig csak reménykednek abban, hogy egy nap valamely topklubban beteljesítik vágyaikat (Jadon Sancho, Brahim Díaz).

A Guardiola irányította első csapatba bekerülni persze iszonyatosan nehéz. Az tényleg csak a legkiválóbbak privilégiuma. De hogy el lehet oda jutni, azt Foden, Lewis és O’Reilly példája is mutatja.

Borítókép: Forbes/ Getty Images