A marseille-i kegyetlen színház

Színház és kegyetlenség

„Ahol egyszerűség és rend uralkodik, azt hiszem, nem lehetséges sem színház, sem dráma. Mert a színház, ha más utakon is, akárcsak a költészet, a megszerveződő anarchiából születik."

(Antonin Artaud: A könyörtelen színház)

Amikor pár napja Marcelino García Toral, az Olympique Marseille nyáron kinevezett vezetőedzője szabályosan elmenekült a francia kikötővárosból, először talán megrökönyödtünk, majd nyugtáztuk, hogy csak egy újabb darabját láthattuk az évtizedek óta működő OM-színháznak.

„Marseille már csak ilyen.”

Ha közelebbről próbáltuk szemlélni az eseményeket, azt láttuk, hogy a „kórus” átlépi önnön határát, és immár aktív szereplője, történetformálója lesz a darabnak. A rendező már nem egy személy (a jelenlegi színházi évadban: Frank McCourt tulajdonos; Pablo Longoria elnök; Marcelino vezetőedző), hanem az eddig csak a háttérben tomboló, éneklő, hangulatfestő embertömeg lesz (a Vélodrome ultrái). Ez az ezerfejű kórus nem feltétlen húz egy irányba, hiszen lényege éppen ezerfejűségében van, mégis egyfajta megszervezett anarchiát alkot és lép fel a darab sorsát a kezébe ragadva.

Így történt, hogy a szeptember 18-i találkozót követően, ahol az OM vezető figurái és a különböző szurkolói csoportosulások képviselői ültek asztalhoz, Marcelino, az alig pár hete munkában lévő vezetőedző szedte a sátorfáját, és menekülőre fogta a „tarthatatlan állapotokra” hivatkozva. A találkozóról szóló hírek a következő napokban ilyen motívumok mentén szerveződtek: abszurditás, a normalitás teljes hiánya, harag, agresszió, félelem, őrület. Talán nem csak a véletlen műve, hogy a Marcelino-eset előtt egy szűk évszázaddal, nagyjából hasonlóan jellemezték egy híres marseille-i szülöttnek a színház megújítására tett próbálkozásait is.

Antonin Artaud 1896-ban született Marseille-ben, egy évvel azelőtt, hogy megalapították volna az OM-et (amely valójában csak az alapítás után két évvel vette fel az Olympique de Marseille nevet). Igazi „marseille-i figura” volt (görög és török felmenőkkel), aki minden olyan dologba heves szenvedéllyel vetette bele magát, ami felkeltette az érdeklődését, és egy pillanatig sem zavarták a társadalmi normák megkötései. Artaud írt, verseket költött, színpadon és mozifilmekben játszott, kritikákat írt, Mexikóba zarándokolt, hogy megvilágosodjon, de legfőképpen azon igyekezett, hogy lerántsa a leplet a kortárs színházról. Arról a színházról, amely Artaud szerint „sikeresen” megmerevedett saját hagyományaiban, ami egészen kiszívta az életet a színházból, kezdve azzal, hogy félreértelmezték Arisztotelészt, és eluralkodott rajta a reprezentáció fétise. Nem elég, hogy az előadások dögunalmasak voltak, de az eredeti szerző szövegének puszta közlésévé alacsonyodtak, ami mélységes undorral töltötte el Artaud-t. Éppen ezért Artaud saját megoldással állt elő: a Kegyetlen Színház (Théâtre de la Cruauté) gondolatával.

A Kegyetlen Színház szinte minden elemében a kortárs színház ellentettjének felel meg. A tradicionális színházzal ellentétben a Kegyetlen színház nem magasztalja az egekig az értelmet, sőt kiindulópontjának azt tartja, hogy az ember az érzékeivel „gondolkodik”. Olyan színházra van szükség Artaud szerint, amely felráz, hatást gyakorol a nézőre, ha kell, megbotránkoztatja és szembesíti őt a kegyetlenséggel. Ha úgy tetszik, tudassa a nézővel, hogy „az ég bármelyik pillanatban leszakadhat”. A Kegyetlen Színháznak a legkomolyabb témákhoz kell fordulnia: szerelem, halál, bűn, őrület. Miközben mindig szem előtt kell tartania azt is, hogy saját korára reflektáljon, az aktuális zaklatottságot, szorongást is kifejezze. Artaud színháza hiába szól tehát a klasszikus színház ellen és az ellen, amit ez utóbbi képvisel (élettelenség, a reprezentáció és a beszéd teljhatalma), mégsem üres rombolásról, egyszerű, kegyetlen és féktelen pusztításról van szó, hanem valami „eredet előttihez” való visszanyúlásról. Jacques Derrida, az egyik legnagyobb hatású francia filozófus így fogalmazza ezt meg egyik Artaud-értelmezésében:

„Artaud szemében a klasszikus színház nem egyszerűen a színház hiánya, tagadása vagy elfelejtése, nem egy nem színház: inkább egy olyan eltörlésnek a nyoma, amely hagyja elolvasni, amit takar, romlás is és „perverzió”, csábítás, az aberráció határa, amelynek értelme és mértéke csak a születésen túl tűnik fel, a színházi reprezentáció előtt, a tragédia eredeténél.”

Artaud tehát ehhez a születésen túli értelemhez és mértékhez kíván „visszanyúlni” a kegyetlenség, könyörtelenség eszközeivel, amelyek azonban többek a puszta agressziónál. Ennek tisztázásában ismételten Derrida segít:

„Ekképp sejthetjük meg a kegyetlenség, mint szükségesség és szigorúság jelentését. Artaud mindenképpen arra kér bennünket, hogy a kegyetlenség szót csupán úgy értsük, mint »szigorúság, kikerülhetetlen szándék és döntés«, »visszafordíthatatlan determináció«, »determinizmus«, »a szükségességnek való alávetettség« stb., és nem szükségszerűen úgy, mint »szadizmus«, »félelem«, »kiontott vér«, »meggyötört ellenség«”.

Artaud Kegyetlen Színháza a lüktető életet képviseli. Az üres beszéd helyett a felfokozott érzelmek áramlását. A cselekmény helyett a cselekvést. Ha nem is célja a puszta agresszió, a szadizmus, a fizikai könyörtelenség, nem riad vissza attól, hogy vizuális eszközökkel ezeket az érzéseket életre keltse. Miközben kegyetlensége a „szigorúság, kikerülhetetlen szándék és döntés” motívumában is megmutatkozik. Artaud az ősi népszínházban látta saját elképzelésének gyökerét, és a tömegszínházat tartotta „valódi” színháznak. Talán nem is olyan meglepő, hogy a Kegyetlen Színház elméletében elmélyülve egyre-másra villannak fel előttünk olyan képek, amelyeket eddig mindettől távolinak gondoltunk: lelátókon ugráló fanatikusok, pirotechnikai mutatványok, ütemes, már-már hipnotizáló kántálás, arcok, amelyek mintha életükért küzdő gladiátorokhoz, csatába rohanó katonákhoz tartoznának, megfeszülő testek, amelyeket egy labda gurulása tart életben. Lehet, hogy a (jól bevált) szakrális hasonlatok helyett, vagy legalábbis mellett, a labdarúgás világát hatásosabban írhatjuk le színházi hasonlatokkal? A futballstadion mint Kegyetlen Színház? Artaud hatása megkerülhetetlen a kortárs avantgárd mozgalmakban, de talán azon túl is. Mintha a színház világán túl, a marseille-i néplélek húrjait is megpengette volna. Legalábbis ennek a jeleit fedezhetjük fel időről-időre az Olympique Marseille-nél.

Rendező a rend felett

Artaud egyik színházelméleti sarokpontja, hogy helyén kell kezelni a rendező alakját. A rendező túlságosan sokáig volt egyszerű szócső, közvetítő a darab szerzője és a közönség között. A darab szövege, az elhangzott beszéd kiüresedett, ezzel pedig a színház is elélettelenedett. A Rendezés és metafizika című esszéjében egyenesen úgy fogalmaz, hogy „a rendezés meríti ki a színház fogalmát, nem a darab.” A „rendezőkhöz” és a „rendezéshez” való viszony a „futballszínházban” az OM történelme alatt is meghatározó volt. Ennek fényében meglehetősen bizarr, hogy egészen 2017-ig kellett arra várni, hogy a klub alapítójáról, a legelső marseille-i „futballrendezőről” méltóképpen megemlékezzenek az OM-nél. 120 évvel azután, hogy megalapította a klubot, René Dufaure de Montmirailról teret neveztek el a Vélodrome közelében. 1899-ben a ma is ismert Olympique de Marseille névre keresztelték a több sportágat is felölelő egyesületet, pár év múlva pedig az elhíresült mottó is megszületett (hála Madeleine-nek, a feleségnek):

Droit au But! Előre a gólért! Egyenesen a lényegre!

Dufaure de Montmirail dédunokájának elmondása szerint a Droit au But! a dédszülők személyes, morális tartalommal is bíró mottója volt. Ami egyben lehetne a Kegyetlen Színház szlogenje is. Hagyjuk a félrebeszélést, sőt a fecsegést, és cselekedjünk! Talán nem véletlen, hogy az OM nagy „rendezői” közül éppen ezért azok maradtak fenn a marseille-i szurkolói köztudatban, akik pontosan e felszólítás mentén dirigáltak. Különösen akkor, ha rendezői munkájukban komoly szerepet engedtek a nézőknek, a marseille-i fanatikusoknak is. Kétségtelen, hogy ezt az egyik legjobban a klub történetében egy bizonyos Bernard Tapie értette meg.

Tapie-t már valóságos kultusz övezte, mire megérkezett Marseille-be. 1985-ben és 1986-ban is megnyerte csapatával a La Vie Claire-rel a Tour de France-t. Tapie azzal, hogy Bernard Hinault, majd Greg LeMond sárga trikójával is „hazai” sikert aratott, egy csapásra nemzeti hőssé vált a sportimádó franciák szemében. Nem csodálkozhatunk tehát azon, hogy amikor 1986-ban a marseille-i polgármester, Gaston Defferre „felkérte” Tapie-t, hogy legyen az OM tulajdonosa, a szurkolók tárt karokkal fogadták a teatralitástól sem visszariadó üzletembert. Tapie személyében egy olyan rendezőt kaptak a marseille-iek, aki nem riadt vissza a Kegyetlen Színház egyetlen eszközétől sem. A kegyetlenség, mint „szigorúság, kikerülhetetlen szándék és döntés” értelmét félreismerhetetlenül alkalmazta, hogy szinte soha nem látott sikerekre vezesse a „színházi társulatot”. A legkiválóbb „színészeket” szerződtette (Jean-Pierre Papin, Chris Waddle, Klaus Allofs, Enzo Francescoli, Abedi Pelé, Didier Deschamps, Basile Boli, Marcel Desailly, Rudi Völler, Éric Cantona), látszólag mit sem törődve a pénzzel, mindent a győzelem elérésébe invesztált (Droit au But!). Az OM 1989-ben szerezte meg első bajnoki címét a Tapie-érában, amelyet egymás után további három követett. Pontosabban 3+1. A legutolsót azonban elcsúfította a kegyetlenségnek az az értelme, amely ugyan nem szükségszerűen (ahogyan Artaud-nál is láttuk), de ott működik a Kegyetlen Színházban.

Ez volt a Valenciennes–OM-botrány, amelyben kiderült, hogy a marseille-iek pénzt adtak a Valenciennes játékosainak, akiktől elvárták, hogy lazábban vegyék a mérkőzést, nehogy valamelyik OM-játékos lesérüljön a Bajnokok Ligája-döntő előtt pár nappal. Nem sokkal később az OM megnyerte a Bajnokok Ligáját (egészen eddig egyetlen francia csapatként), a már megszerzett bajnoki címüket azonban elvették tőlük, és a másodosztályba száműzték a csapatot. A bundabotrány (amely után több utalás is történt kétes esetekre, amelyekben korábban az OM érintett lehetett) befeketítette a Tapie-ról kialakult képet. Legalábbis Marseille városán kívül. Nehéz azzal vitatkozni, hogy a szabályok áthágása, a fair play beszennyezése, a játék kicsúfolása egyet jelent a „kiontott vérrel”, a „szadizmussal”, a „félelemmel”, a „meggyötört ellenséggel”. A Kegyetlen Színház legrosszabb oldalával. Marseille-ben 30 évvel később is töretlen a „legnagyobb rendező” népszerűsége. Hiszen azokban az években vibrált a legélénkebben a Droit au But! mottó az emberek szemében, akkor járt csúcsra (minden értelemben) a kegyetlenség színháza!

A néző középen

Az Artaud-Tapie-árnyék ma is rávetül Marseille városára. Azok a kulcsszavak, amelyeket Artaud Kegyetlen Színháza visszhangoz: szerelem, halál, bűn, őrület, Tapie közvetítésével tovább élnek az OM körül. A felfokozott érzelmek, a futballcsapat és a város szerelmi háromszögének és sajátos érzelmi ritmusának találó megfogalmazását adja Cédric Fabre francia író, aki a Joliette Sound System című történetében ezt írja:

„Az egyetlen alkalom, amikor Marseille megszűnik katasztrófaövezetnek és a bűnözés fővárosának lenni, az Olympique de Marseille-nek köszönhető, még ha ez csak egy mérkőzés erejéig is tart. Ez nem csak egy menekülőút; ez a hely kollektív tudatalattija, a dicsőség pillanata.”

Az artaud-i Kegyetlen Színház egyik alapvetése, hogy a néző az, aki középen van. Nem a színészek és legkevésbé sem a darab, hanem a nézők. Ha csak képletesen is, de az OM „futballszínházában” ez tökéletesen érvényesül.

Azt, hogy a nézők, a szurkolók körül forogjon minden, Tapie is felismerte. Az ő elnöksége alatt, az 1980-as évek végén alakultak ki a legbefolyásosabb ultracsoportok az OM-nél. Tapie szövetségesként tekintett a fanatikus szurkolókra, egyfajta „kiskatonákká” tette őket. Az ultrák felügyelhették a jegyeladásokat, amelyből részesedést is kaphattak. Tapie egyéb kiváltságokat is adott a leghűségesebb fanatikusoknak, akik így azonfelül, hogy a figyelem középpontjába kerülhettek, egy jókora szeletet markoltak a hatalomból. Ez a hatalom pedig nem tűnt el Tapie bukása után sem. Ülhetett a tulajdonosi székben Robert Louis-Dreyfus, vagy éppen Frank McCourt, az ultrák hatalmát senki sem tudta (ha akarta, ha nem) megcsorbítani. Ennek egy legújabb példáját mutatta a Marcelino-eset.

Szeptember 18-án az OM vezetői – Pablo Longoria elnök, Javier Ribalta sportigazgató, Stéphane Tissier pénzügyi igazgató, Pedro Iriondo vezérigazgató – egy asztalhoz ültek a szurkolói csoportosulások képviselőivel (a találkozó egyébként nem számított különös alkalomnak, időről-időre megszervezik ezeket az OM-nél, ez a legutóbbi is tervezett volt, sőt eredetileg egy korábbi időpontban tartották volna). A fanatikusok képviselői között volt a South Winners 87 (a Vélodrome déli lelátójának ultrái, akik mit ad Isten, pont Tapie elnöksége alatt alakultak) de facto vezetője, Rachid Zeroual. Zeroual éles kritikával illette a megjelent klubvezetőket, értesülések szerint négy mérkőzéses ultimátumot adott, és megfenyegette Longoriát és Marcelinót, hogy ha nem változnak a dolgok, mindkettőjüket eltüntetik Marseille-ből. Zeroualék azzal is megvádolták Longoriát, hogy csupán azért ültette Marcelinót a marseille-i padra, mert baráti kapcsolatot ápolnak. Az ultrák egyértelműen csalódottak voltak a Marcelino alatt mutatott játék miatt, de a Longoriával szembeni vádaskodások túlmutatnak a nyáron kinevezett spanyol edző személyén.

Ugyanis a Marcelino-eset után pár nappal Longoria azt nyilatkozta, hogy Zeroualék már korábban is támadták a személyét, méghozzá pénzügyi visszaélésekkel kapcsolatban. A szurkolók azzal gyanúsították az elnököt, hogy megcsapolja az átigazolási pénzeket, ezért egy meghallgatás keretén belül (amelyet a McCourt Group bonyolított le) közzé kellett tennie a személyes banki kivonatait, levelezéseit, híváslistáját, ahogy Longoria fogalmazott:

„mindent, még a személyes beszélgetéseimet is az anyámmal”.

Zeroual korántsem nevezhető zöldfülűnek elnökbuktatásban. Tevékeny részese volt Jacques-Henri Eyraud megbuktatásának is, aki 2016 és 2021 között volt az OM elnöke, abban az időszakban, amikor a Louis-Dreyfus család végleg átadta a klubot Frank McCourt amerikai milliárdosnak. A South Winners és más ultracsoportok az Eyraud elleni lázadás csúcspontjaként 2021-ben megrohamozták a klub edzőközpontját, a La Commendarie-t, amire akár a Kegyetlen Színház egy kiváló előadásaként is tekinthetünk. De kicsoda Rachid Zeroual, akit a legújabb káoszhelyzet egyik bűnbakjaként emlegetett a francia sportmédia az elmúlt két hétben?

Rachid Zeroual 1987-ben, az alapítás után nem sokkal csatlakozott a South Winners 87 ultráihoz, ahol hamar olyan kapcsolatokra tett szert, amelyek az évek során egyre nagyobb hatalmat adtak neki. Noha hivatalosan nem ő a South Winners vezetője, tekintélyét a csoportosulás elnöke, Dany Kebaili sem vonja kétségbe. Más ultrák között is komoly tiszteletnek örvend, köszönhetően annak is, hogy kiváló kapcsolatot ápolt az OM legendás fanatikusával Patrice „Depé” de Pérettivel (ő volt az, akit Tapie személyesen invitált meg a BL-győzelem után a Vélodrome-ban tartott ünneplésre, hogy ő is felemelhesse a serleget).

„Valóban, Zeroual az a srác, aki nagyon jól ismeri a rendszert, akinek nagyobb hangja van, mint a többieknek. Mindenki egyetértett azzal, amit mondott.”

 – nyilatkozta a Marcelino-eset után René Poutet, a Handi Fan Club OM elnöke a La Marseillaise-nek.

Zeroual annyira jól ismeri a rendszer minden csínját-bínját, hogy a Le Monde-ban olvasható portréban azt írják,

„a mindenkori elnöknek ildomos kiváló kapcsolatban lennie Zerouallal, (…) máskülönben a neved megjelenik a stadionban, sőt Marseille utcáin is.”

Zeroualnál tehát nem érdemes kihúzni a gyufát. Ahogyan a 2021-es Le Monde-portréban mondja:

„megvan hozzá az intelligenciám, hogy tudjam, mikor kell lapátra tenni egy elnököt.”

Vagy éppen egy vezetőedzőt. Ezt bizonyíthatja az a Didier Deschamps is, akit a rég látott sikerek ellenére (Tapie-éra utáni első bajnoki cím) kitaszított magából a Kegyetlen Színház. 2012 márciusára az OM ultrái és Deschamps között visszafordíthatatlanul megromlott a viszony. A Vélodrome-ban mindennapossá vált az egykori kapitány gyalázása. Az egyik ilyen eset után Deschamps a klub akkori elnökének, Jean-Pierre Bernesnek panaszkodott telefonon, név szerint említve Zeroualt (valamint „a kopaszt”, José Anigot, aki később az OM vezetőedzője is lett), mint aki a szurkolói akciók mögött áll. Zeroual ezután a személyes konfrontáció erejében bízva egy étteremben kereste fel Deschamps-ot. Erre így emlékszik vissza Zeroual:

„Kicsit meg akartam piszkálni, és megkérdeztem tőle, hogy Sarkozyt akarja-e rám küldeni vagy a gengsztereket?”

Később, egy France3 készítette dokumentumfilmben Zeroual magabiztosan, halvány mosollyal az arcán emlékszik vissza arra, amikor megfutamította Deschamps-ot:

„Nem hagyhattam, hogy ez a kis törpe, ez a Napóleon-komplexusos fenyegessen és azt kiabálja, hogy a fejemet veszi a saját városomban. (…) Azt tanácsoltam neki, hogy takarodjon az OM-től. Reszketett a félelemtől, majd még hozzátettem, hogy ha kell, letépem a fejét is.”

Zeroual tekintélye és befolyása annak ellenére (vagy az ultrák körében éppen ezért) maradt töretlen, hogy a hatóságokkal többször is meggyűlt a baja az elmúlt 20 évben. 2003-ban három hónapos börtönbüntetésre ítélték egy szurkolók közötti verekedés miatt. 2012-ben (a Deschamps-ügytől függetlenül) egyéves börtönbüntetésre ítélték és két évre kitiltották a stadionból. 2021-ben a La Commenderie ostromát követően (90 ezer eurós kár) kilenc hónap börtönre (ebből 5 felfüggesztett) ítélték. Ez utóbbi eset még ma is érezteti hatását: a legfrissebb hírek szerint 11 szurkolót állítanak bíróság elé, amiért 2020–2021-ben Eyraud-elnök kiberzaklatás áldozata volt. Nem beszélve a pénzügyi ügyeskedésekről, amelyeknek, mint láttuk, Tapie fektette le az alapjait: az OM hivatalos magazinjának számlájáról több százezer eurót utaltak át a South Winners bankszámlájára, ahonnan a gyanú szerint Zeroual zsebébe is folyhatott nem elhanyagolható pénzösszeg.

Zerouallal és az ultrákkal több OM-elnök is igyekezett harmóniát keresni. Közéjük tartozott Louis-Dreyfus, Pape Diouf vagy éppen Jean-Claude Dassier, aki 2009-ben, amikor átvette az elnöki széket, egyik legelső tanácsaként azt kapta, hogy üljön le beszélni Zerouallal. Zeroual megítélését az is árnyalja, hogy a velejéig lokálpatrióta marseille-i közösségben értékes munkát végez: tevékenyen veszi ki a részét a hagyományőrzésben és megbecsülik a fiatalok támogatásáért is (Protis Club, MadeInMarseille). Ennek ellenére a Marcelino-eset után a közösségi médiában többen Zeroual ellen fordultak, és egy online petíciót, amely Zeroual eltávolítására szólít fel, már több, mint 17 ezren írtak alá.

Balra el?

„Marseille már csak ilyen” – emlegették sokan a Marcelino-eset után. Longoria ezt a magyarázatot, sőt igazolást elfogadhatatlannak tartja, és egyetért abban az OM tulajdonosával, Frank McCourttal, hogy „gyökeres változásokra” van szükség a klubnál. De van-e kiút a Kegyetlen Színházból? Kell-e egyáltalán kiút? Semlegesíteni lehet-e azokat az érzelmeket és motívumokat, amik mentén nem csak Artaud színháza, de az Olympique Marseille is létezett a modern időkben: a szerelmet, a bűnt, a halált, az őrületet? Vagy inkább egy olyan rendező után kell nézni, aki Tapie nyomdokain lépkedve kezébe tudná venni a rendezés feladatát, amely egyre inkább az ezerfejű rendező markába került? Ha Artaud-t követjük, akkor ez utóbbi tűnne elfogadható megoldásnak. Egyelőre nehezen látni olyan opciót, ami a hagyományok tiszteletben tartásával többé már nem tolerálná a Marcelino-esethez hasonló megnyilvánulásokat, és véget vetne a Kegyetlen Színháznak, besimulna a kortárs színház normalitásába. Nem vagyunk tűzközelben, így nehéz tiszta lelkiismerettel nyilatkozni, de a kezdeti sokk után talán megkockáztathatjuk: az OM nem klinikai eset. Sokkal inkább az, ami találóan Jacques Derrida szemében Artaud is volt: határeset. Mindig egy határvonal mentén, annak az őrületnek átadva magát, ami egy határvonal kegyetlenségét legközelebbről szemlélve, sőt megélve elhatalmasodik az emberen. A határvonal, a gólvonal kínzó őrületében, a marseille-i Kegyetlen Színházban találhatunk-e értéket ma? Artaud, egy 1946 decemberi levelében így vall:

„Én most olyan dolgot fogok mondani, ami lehet, hogy sok embert meg fog botránkoztatni. Én a színház ellensége vagyok. Mindig is az voltam. Amennyire szeretem a színházat, annyira vagyok, éppen ezért, ellensége.”

Hármas sípszó. Függöny le.