„A meccs előtt szóltak, ne álljunk meg egy pillanatra sem, mert úgy könnyebb célpontjai vagyunk a mesterlövészeknek” – interjú Zoran Kunticcsal

– Biztos sokan örömmel veszik, hogy egy ideje újra kötődsz a Fradihoz azzal, hogy játékosokat térképezel fel a klubnak.

– Igen, elsősorban az ex-jugoszláv területekről, ezért is élek Szabadkán. Sok utazással jár ez a munka, a héten épp Belgrádba autóztam, ahol megnéztem a szerb és a horvát U19-es válogatott mérkőzését, mit mondjak, számos fantasztikus tehetséget láttam. A személyes jelenlétek mellett az egyik elemzőprogramon, a Wyscouton ugyancsak folyamatosan figyelem a fiatal futballistákat, a tapasztalataimról, meglátásaimról pedig Hajnal Tominak számolok be.

– Sokkal több (sajnos) a tehetség a délszláv területeken, mint idehaza? 

– Úgy fogalmaznék inkább, van, amiben sokkal jobbak. A magyar játékosok közt is sok a tehetség, látszik rajtuk, milyen hangsúlyok mentén nevelték őket: jók a labdás koordinációban, technikailag képzettek, de összehasonlítva őket a szerb, horvát talentumokkal megállapíthatjuk, utóbbiak sokkal több váratlant húznak. Az ösztönös képességek sokkal inkább felfedezhetők. Mindemellett pedig szinte egytől-egyig úgy néznek ki, mint a felnőtt futballisták, a magyar válogatott tagjait látva az az érzésed, van még mit magukra szedniük. A szerbek, horvátok már ebben a korban kész férfiaknak tűnnek, de hát nem véletlenül szaladgált nagyjából 150 millió eurónyi érték a gyepen. Beszéltem a helyi kollégákkal, ők mondták, körülbelül ennyit érnek a pályán lévők…

– Milyennek véled a felnőtt magyar futballt?

– Nézem az NB I-et a televízióban, érdekes a liga. Egyfelől a Ferencváros kiemelkedik, ami csak azért tölt el némi szomorúsággal, mert akkor lenne még jobb a Fradi, ha a riválisok is erősebbek lennének. Már csak ezért is szeretném, ha a Vidi kimászna a gödörből, ha a Fradi Újpest elleni meccsei tényleg rangadók lennének, bár az utóbbi időben az új trénerrel tetszik az Újpest játéka. A Kisvárda ugyancsak, ott Révész Attila személyében dolgozik egy munkamániás ember, akinek éjjel-nappal a futballon jár az esze, érti is a dolgát, meg is látszik az eredményeiken. A játékos-megfigyelés és -kiválasztás is jól működik náluk. Másfelől viszont örülök, hogy ennyire izgalmas a bajnokság, nem tudni, a számos veszélyben lévő csapat közül ki búcsúzik a szezon végén.

– Ami a liga egészét illeti, nem éppen a szerb mintát követjük azzal, hogy nagyon sok a légiós, és kevés a magyar fiatal. Elég nagy baj ez?

– Nem szeretem, ha elözönlenek egy bajnokságot a légiósok, mert valamilyen szinten elvész a klubok identitása. Ebből a szempontból régimódi vagyok. Az én időmben négy-öt légiós szerepelt a klubokban, a többi magyar volt. Hallom persze, és ez rendre megdöbbent, hogy a magyar játékos jóval drágább, mint a külföldi, ekképpen pedig megértem, ha a tulajdonos a légiós mellett dönt. Más filozófia szerint működik a szerb-horvát, illetve a magyar futball. A szerbeknél nincs pénz, a klubok abból élnek, hogy eladják a tehetséges fiatalokat. Magyarországon van pénz, nem létkérdés, hogy értékesíts.

Más a határtól délre, illetve Magyarországon a felfogás: a magyarok túl fiatalnak tartják a húszévest, éretlennek, akivel várni kell, ehhez képest a szerbek úgy gondolják, ha egy húszéves játékosuk iránt nincs külföldi érdeklődés, abból már nem lesz futballista.

– A ferencvárosi internacionáléval is megbékéltél? Mert a közönség úgy fest, igen, telt ház van a nemzetközi mérkőzéseken, szép számú szurkolósereg a legnagyobb rangadókon.

– Az eredmény beszél. Az utolsó három évben egyaránt a Ferencváros lett a bajnok, az európai kupák csoportkörében szerepelt, volt újra a Bajnokok Ligájában, legyen is ott mindig. Nemzetközi sikerekre tör, és ezt ily módon tudja megvalósítani. Tudom ugyanakkor, hogy a Fradi vezetői is akartak magyarokat igazolni, olyan magas árat szabtak meg azonban értük, hogy célszerűbbnek találták külföldről minőséget hozni.

Elfogadtam a helyzetet, még ha szeretném is, ha többségében magyarok játszanának a Fradiban és az NB I-ben, azzal a magyar labdarúgás egésze és a válogatott is erősödne.

– A ti Fraditoknak miben rejlett az ereje? Mert az elmúlt évekbeli Ferencvárost a jó külföldi edző és a minőségi légiósok emelték egy szinttel feljebb.

– Azért nálunk is remek játékosok rúgták a labdát, a fiatalok és a rutinosabbak, valamint a légiósok is jó futballistáknak számítottak. Nagyszerű csapategység formálódott eközben, erős volt a csapatszellem, ha a Bánki Dodi szervezte öregfiúk-csapatban találkozunk, ma is nagyon örülünk egymásnak. Az összetartó társaság létrejöttében alaposan benne volt Novák Dezső és Mucha József, kiválóan érezték, mire van szükségünk. Ha két-három meccsen nem nyertünk, összegyűltünk Albert Flóri éttermében, kibeszéltük a gondokat, és legközelebb győztünk.

– Hiányzik még olykor a meccs, a gólszerzés öröme, a szurkolók üdvrivalgása?

– Már régóta nem. Nem is voltam soha az a típus, akinek a góllövés volt a mindene. A gólpasszaim szerintem felül is múlták a góljaim számát. Jobban örültem annak, ha az én átadásomból született gól, mint annak, ha én szereztem. De a legfontosabbnak mindig a győzelmet tartottam. Mit ér a gólom, ha nem nyerünk? Goran más volt. Ő biztos ma is álmodik még arról, hogy gólt rúg.

– Ami a gólörömöt illeti, vissza lehet nézni, sosem estél extázisba. Miért voltál mindig olyan visszafogott a góljaid után?

– Ilyen a habitusom, illetve olyankor is előre gondolkodtam: betaláltam, ez rendben van, de ugyanígy kell folytatnunk tovább. Mindig az járt a fejemben, mi jön ezután. A brüsszeli gólomat is azért ünnepeltem olyan szolidan, mert tudtam, a visszavágó nehezebb lesz. Már akkor arra koncentráltam, mi kell ahhoz, hogy az előnyt meg is őrizzük. Mindig a végső célt tartottam szem előtt. Mindjárt a meccs után az öltözőben el is mondtam a többieknek, a neheze most jön. Igazam lett, mert azért szerencse is kellett a továbbjutásunkhoz.

– Egyetlen szezont töltöttél el a Ferencvárosban, mégis mindenki a zöld-fehérekkel azonosít. Ennyit számított, hogy Goran Kopunoviccsal a BL-be lőtted a Fradit?

– Nagyon úgy fest. És senki nem hiszi el nekem, hogy egy évet játszottam mindössze a Fradiban. Ha szóba kerül, mindenki többre emlékszik, két-három szezonra. Pedig csak egy volt. Aztán kirúgtak.

– Kirúgtak?

– Hát, ha nem is konkrétan, de a klubvezetés inkorrekt hozzáállása a távozásomat készítette elő. Húsz százalékkal kevesebb pénzt ajánlottak, mint az előző idényben, azt hittem először, viccelnek. De hát bajnokok lettünk, a Bajnokok Ligájában szerepelve rengeteg pénzt kerestünk, hogy hogy megvágnák a fizetésem, kérdeztem. Műfüves pályát építettünk, csinosítani kellett a stadiont, felelték, azonban az volt az igazság, hogy nem láttak már bennem üzletet. Azzal, hogy új játékost szerződtetnek, lehetett megint mutyizni. Sokan eligazoltak, szenvedett is később a Fradi. Pedig logikus lépés lett volna egyben tartani a társaságot, némileg megerősíteni, ahogy azt ma csinálják a klubban. Intelligensen, előrelátóan. Ezért is egyre erősebb a Ferencváros. Mert mégiscsak az a legfontosabb, kik alkotják a csapatot, illetve, hogy ki az edző.

– A mai csillagászati összegek apropóján talán már elárulható, mennyi jutalmat kaptatok a BL-be kerülésért.

– Fejenként kétmillió forintot. A begyűjtött pontok után aztán kaptunk még, de az már nem volt számottevő összeg.

– Melyik a kedvenc meccsed a hat csoporttalálkozóból?

– A Real elleni egy-egy, pláne a madridi hatos tükrében hatalmas eredmény volt. Amit igazán sajnálok, az az Ajax elleni amszterdami mérkőzés: négy nullra kikaptunk, de azon a meccsen szinte több helyzetünk volt, mint az Ajaxnak. Amíg mi a négy-öt lehetőségünkből egyet sem váltottunk gólra, ők szinte minden helyzetből betaláltak.

– Nyugati bajnokságba valóban a rakoncátlankodó térded miatt nem igazolhattál?

– Mielőtt Fehérvárról a Fradiba szerződtem volna, egy hetet a Guingamp-nál töltöttem, és jól is ment a játék, az orvosi vizsgálatot követően azonban a doktor úr kijelentette, nem tud tökéletesen egészségesnek nyilvánítani. De hát én ezzel a térddel játszottam végig a karrieremet, mondtam, hiába. Nem hatotta meg. Utóbb egy görög menedzserrel beszélgetve az is kiderült, a BL-szereplésünk idején meg akart venni az Olympiakosz, a Fradi azonban 750 ezer márkát kért, amit sokalltak az athéniak. Az érdekes, mondom a menedzsernek, mert a szerződésemben 120 ezer állt. Hogy annyiért el kell engednie a klubnak… Ha így is megköttetik az üzlet, valakik alighanem sokat kerestek volna. Elképesztő dolgok zajlottak a kilencvenes években, pedig tényleg csúcsformában futballoztam.

– A két nagy belgrádi klub egyikébe sem vágytál soha?

– Dehogynem. Tizenhét voltam, elkezdtem a felnőttben játszani Szabadkán, amikor megkeresett a Partizan. Édesapám utazott el, hogy tárgyaljon velük. Hazatérve közölte, megbeszélt mindent a belgrádiakkal, az egyedüli kérdés, oda akarok-e igazolni? Úgy voltam vele, korántsem biztos, hogy játszanék is a Partizanban, garanciát meg ugye nem kérhettem. Miután pedig futballozni akartam elsősorban, maradtam. Apu felhívta őket, hogy Zoran úgy döntött, a Spartakban marad. Később már nem kerestek.

– Ami az edzői karrieredet illeti, számos magyar klubban tevékenykedtél, mégsem tudtad megvetni a lábad. Miért nem?

– Az egyik barátom mondta egyszer, figyeli edzés, illetve játék közben a futballistákat, és azt látja rajtuk, félnek tőlem. Akkor épp egy NB II-es csapatnál dolgoztam. Sajnos többször tapasztaltam, hogy ez így van, ami meglep. Kétségtelenül szigorú tréner vagyok, nálam a fegyelem alapvetés, ezzel a stílussal Magyarországon valamiért azonban nem tudtam érvényesülni. De… Na jó, elmondom, mert azért edzőként is átéltem egy s mást. Szigetszentmiklóson dolgoztam, amikor megkeresett a Kecskemét, amelyik a Paksra távozó Horváth Ferenc utódjának szánt. Rózsa Pál tulajdonos hívott, ám mert szerződés kötött az SZTK-hoz, mondtam, a tulajdonossal kell erről beszélni. Rózsa Pál felajánlotta az SZTK-nak, hogy azt az ötmillió forintot, amit Horváth Ferenc távozásáért cserében a Pakstól kapott, odaadja a Szigetszentmiklósnak. Az SZTK első embere 25 milliót kért azonban, az üzlet meghiúsult. Engem meg két héttel később kirúgtak. Elképesztő. Sokszor mentem a magam feje után, olykor jól sült el. A Fradi U19-et, akkor ifi A-t edzve szóltam az utánpótlást irányító Albert Flórinak, hozzuk fel Vass Ádámot. Megőrültél, serdülő játékos, három évvel fiatalabb, értetlenkedett Flóri. De nekem ő kell, mondtam. Rendben, csináld, ahogy akarod. Nem csak miatta, de bajnokságot nyertünk, tizenkét év után ünnepelhetett a Fradi ifi A bajnoki címet. Valamivel később, 2005-ben vitt Sallói Pista Diósgyőrbe, de nem volt meg a Pro licencem. Bár egymást követő tíz meccsen nem kaptunk ki, megfelelő képesítés híján nem irányíthattam a csapatot, így aztán odahozták Pajkos Jánost. Zoran ettől még a főnök, mondták neki, ő azonban elkezdett fúrni. Azt gondolta, ő ezt egyedül is meg tudja oldani, és el is érte a célját. Sajnos igaza van a barátomnak, tényleg kiváltottam egyfajta félelmet, pedig a szigor mellett csak korrekt, igazságos próbáltam lenni. Nem szerettem, ha valaki csalja a futballt, ha éjszakázik, ha nem kőkemény profi módjára él.

– Mindezek tükrében, ha egy tízes skálán kellene értékelned, hogy mennyire vagy ma boldog ember, hányast adnál?

– Azt hiszem, nyolcast.

– Mi kéne a tízhez?

Ennyi privát szférám hadd maradjon.

– Rendben, az viszont érdekelne, hány egységgel rontja majd az osztályzatot, ha tovább tart a közelben zajló szörnyű háború. Annál is inkább, mert te átélted, milyen az, ha az országodban harcok dúlnak. 

– A helyzet nyilvánvalóan rettenetes, és csak remélni tudjuk, hogy mielőbb rendeződik. De elmesélek egy történetet. A délszláv háború alatt a Vojvodinában játszottam. Eleve borzasztó volt látni, hogy mialatt mi edzünk, a pálya melletti úton katonák masíroznak Horvátország felé, de akkor már nagyon rossz volt a helyzet, a hercegovinai Mostarba katonai szállítógéppel mentünk. A meccs előtt figyelmeztettek bennünket, igyekezzünk nem megállni egy pillanatra sem, mert úgy könnyebb célpontjai vagyunk a mesterlövészeknek.

– Ez most komoly?

– Halálosan… Megállás nélkül futottam. Kikaptunk egy nullra, talán az egyetlen vereségem, amit nem bánok. A legfontosabb az volt, hogy épségben hazajussunk. De emlékszem szabadkai barátokra, akik elmentek háborúzni, és nem jöttek haza… Szerencsés voltam, ha szabad így mondanom. Egy esetben különösen. Amikor a Vojvodinába szerződtem, kaptam aláíráspénzt, amiből megvettem egy játékostársam dzsipjét. Az egyik hétvégén azzal mentem haza Szabadkára, s meglátott benne egy katonatiszt, aki azt gondolta, ebben lehet harcolni. Felírta a rendszámot, majd nem sokkal utána hívott is a barátom, hogy vissza kell neki adnom a dzsipet, mert besorozták, és az autóra is szükség van. Nem írtuk át ugyanis a nevemre, így találták meg őt. Ha átírjuk, engem szólítanak a harctérre. A háború szörnyű, rettenetes, az én szememben pedig totálisan értelmetlen dolog. Csak tragédiát szül, mindkét oldalon. Le kellene ülni, és megegyezni. Idealista vagyok, tudom. Már csak ezért is, ha tehetném, minden fegyvert megsemmisítenék.