A megoldást a játékosnak kell megtalálnia a pályán – Sportjátékelmélet (könyvajánló)

Bár oktatásunk és sportoktatásunk egyik legsúlyosabb gondja, hogy a 1970-es évek módszereit, szemléletét követjük, ugyanígy óriási hiba, ha időnként nem nyúlunk vissza a bölcs öregek tudásához, könyveihez, amelyek gyakran évtizedekkel megelőzték a saját korukat.

Ilyenek az öt éve, 2018 júliusában elhunyt Halmos Imre gondolatai, aki a KSI első igazgatójaként és a TF tanszékvezetőjeként is dolgozott, a tenisztől a kézilabdáig mélyen ismerte és magas szinten tanította a labdajátékokat, élete utolsó éveiben mégis szomorúan kellett megállapítania, hogy Sportjátékelmélet című könyve az intézmény pincéjében kötött ki.

„A játék lényege, hogy felszabaduljanak a gyerekek”

Hosszú élete alighanem utolsó nagyobb interjújában a megfigyeléseit és könyve egyik legfontosabb üzenetét így foglalta össze e sorok írójának:

„Nem közvetlenül a gyerekek technikájával kell foglalkozni, vagyis nem azzal, hogy milyen szögben tartják a kezüket kézilabdában vagy teniszben. Helyette feladatokat kell adni nekik. A teniszben sem az a lényeg, hogyan fogja az ütőt, és milyen szögben üti meg a labdát a fiatal. Erről már van információja a tévéből. A feladata inkább az kellene legyen, hogy átüsse a labdát a háló fölött, aztán az, hogy üsse a jobb vagy a bal oldalamra. Így hamar taktikát is tanul. A játék lényege, hogy felszabaduljanak a gyerekek, érzelmi, szellemi igény is támadjon bennük. Így szeretettel jönnek a legkisebbek is az edzésre, mert meg tudják csinálni a feladatokat. De mindezt itthon nem fogadták el, a merev németek viszont átvették.”

Az alkotó cselekvőkészség

Mindezzel összhangban az 1994-ben a Nemzeti Tankönyvkiadó gondozásában megjelent Sportjátékelméletben többször és többféleképpen kiemeli, mekkora – napjainkban is elterjedt – hiba a labdajátékokban merev, ellenfél nélküli mozgássorokat beleprogramozni a fiatalokba, sportolókba (mondjuk a szertorna vagy a műkorcsolya mintájára). Ahelyett, hogy a változó játékhelyzetekre készítenénk fel őket (például rengeteg, kreativitást igénylő játékkal).

„Amikor azt hangsúlyozzuk, hogy nyílt mozgáskészséget kell kialakítani az oktatással s annak egyik módszerével: a játékhelyzetek megoldását célzó gyakorlatokkal, akkor lényegében az alkotó cselekvőkészség fejlesztését is hangsúlyozzuk, tekintettel arra, hogy a játékfolyamat minden esetben új és új helyzetet teremt a játékos számára. A megoldást mindig magának kell megtalálnia, azt sem előre megtervezni, sem az adott pillanatban „megsúgni” nem lehet”

 – írja Halmos, utalva arra, milyen jelentőségű, hogy megtanuljanak dönteni a játékosok – és hagyjuk is, hogy megtegyék.

Dr. Halmos Imre (Forrás: ksi.hu)

A játék a játékért

A szerző külön fejezetet szán a döntési készségre, részletezi a csúnya gólok jelentőségét, a labdarúgásból, a kosárlabdából, a röplabdából is példák sorával elő az általa helyesnek, illetve helytelennek vélt módszerekre.

Lényegesnek tartja a sportjátékok pszichológiai megközelítését, neves hazai és nemzetközi szakemberektől és szakkönyvekből idéz. Alaposabban belemegy a motivációba, úgy véli:

„Végül minden sportágban a legfőbb motívum magának a játéknak, a sportágnak a szeretete. Ez nincs meg a tanulás kezdetén. Az első időszakban a nehézségek gyakran elkedvetlenítőek. Valamilyen fokot már el kell érni a játéktudásban, a megkövetelt készségek elsajátításában ahhoz, hogy a sportoló igazán élvezze a játékot, át tudja érezni a magával ragadó szépségét. (…) Csak amikor – szinte függetlenül az eredménytől, a győzelemtől – a játékot önmagáért, pusztán a játékért is űzi a sportoló, fejeződik ki tisztán ez a valamennyinél értékesebb motívum. Ilyen esetekben még fokozattan érvényesül a sportjátékok személyiség- és képesség formáló hatása, esztétikai és mozgáskultúrát fejlesztő ereje.”

Kiemelt kép: Bodnár Boglárka / MTI