„A monacói győzelem volt a legkiemelkedőbb teljesítmény, azután mindannyian elhittük, akár meg is nyerhetjük a csoportot” – Interjú Henry Wingóval

- A hosszú szünet után immár két bajnokin vagy túl a Ferencvárossal, hanem azért amerikaiként a pihenő is rejtegetett izgalmakat, elsősorban ugye a világbajnokság. A nyolcaddöntőbe jutással beváltotta a válogatott a hozzá fűzött reményeket? 

- Jól szerepelt szerintem a csapat, azt kaptam nagyjából, amire számítottam. Nem gondoltam, hogy Anglia társaságában megnyeri a csoportot, azt pedig lehetett tudni, másodikként zárva nehéz dolga lesz a legjobb tizenhat között. Ez is tűnt reálisnak, hogy a nyolcaddöntőbe jutunk, amerikaiként büszke lehettem a teljesítményre. Ígéretes együttes a miénk, számos fiatallal a keretben, sok lehetőség rejlik benne, úgyhogy sok izgalommal kecsegtet a jórészt hazai rendezésű, három év múlva esedékes vb.   

- Ki tette rád a legjobb benyomást?

- A csapatkapitány Tyler Adams. Minden meccsen ragyogóan futballozott, jó volt látni, hogy a kapitányunk ennyire kiegyensúlyozottan teljesít, felnőve a feladathoz. Örültem annak, hogy korábbi seattle-i klubtársaim közül Jordan Morris és Cristian Roldan is meghívót kapott, előbbi be is mutatkozhatott a vb-n. DeAndre Yedlint ugyancsak Seattle-ből ismerem, ő már járt világbajnokságon, ez immár a másik két korábbi csapattársamnak is megadatott. De hát minden futballistának ez az álma. 

- Azaz neked is…

- Persze. Remélem, egy nap én is kapok egy esélyt. Szuper lenne a hazai világbajnokságon kerettagnak lenni, ez az egyértelmű célom, mindent megteszek azért, hogy elérjem.

- Csalódásként éled meg, hogy mindeddig hiába vártál a meghívóra?

- Megérdemeltem volna már egy-két meccset, de nem szegi a kedvem, hogy nem történt még meg, azért dolgozom, hogy felfigyeljenek rám. A teljesítményemmel kell meggyőznöm a szövetségi kapitányt.

- Nagy kérdés ugyebár, ki lesz az. A vb-szereplést beárnyékolta Berhalter kapitány és a Reyna-szülők háborúja, amit utóbbiak robbantottak ki sértődöttségükben, amiért fiukat kritikával illette, és nem is nagyon játszatta a szövetségi kapitány, akinek egy ősrégi meggondolatlanságát kaparták elő. Mit szóltál az egész világ érdeklődését felkeltő, méltatlan vádaskodáshoz? 

- Szomorúan olvastam, nagyon elkeserített, hogy egy tornának – amelyre egész életében készül az ember – részévé válik egy ilyen botrány. Rossz volt erről értesülni, rossz lehetett kapitányként megélni. Kár, hogy megtörtént, remélem azonban, közösségként erősebbé vált tőle a válogatott. 

- Említetted már a következő, amerikai rendezésű vb-t. Ennek a valóban tehetséges társaságnak nagy sanszot kínál arra, hogy valami látványosat alkosson?

- Egyértelműen. Talán a soha vissza nem térő esély. Mert ugyan lehettünk már világbajnokság házigazdái, azóta rengeteget fejlődött odahaza a futball, talán minden idők legtehetségesebb garnitúrája a mostani állomány. Biztosan elképesztő szurkolói támogatásban részesül majd a válogatott, hatalmas sanszot látok arra, hogy valami igazán emlékezeteset produkáljunk. 

- Mit jelentene az eredményben? Negyeddöntő? Elődöntő netán?

- Valami ilyesmi. A mostani nyolcaddöntő után elvárásként fogalmazódik majd meg, hogy előrelépjünk, azaz a negyeddöntő lehet a minimális cél, az elődöntő lenne a bravúr, a fantasztikus siker. 

- És úgy előbbre léphet a futball, vagy ahogy arrafelé nevezik, a soccer a népszerűségi lista ötödik helyéről? Mert gyanítom, a hagyományos major sportokat, a kosárlabdát, az amerikaifutballt, a baseballt és a hokit egyelőre csak üldözi. 

- Ezt nem tudom. A kosárlabdát, a focit és a baseballt biztosan nehéz lesz bármikor is megelőzni, ezen sportágak története sokkal messzebbre nyúlik vissza, a beágyazottságuk a sporttársadalomban sokkal mélyebb. De a pontos statisztikákat nem ismerem. 

Wingo 2019-ben hagyta el a Seattle Sounderst (Forrás: Seattle Sounders FC)

- Te amúgy „soccert” vagy „futballt” mondasz, ha a labdarúgásról beszélsz?

- Ha olyannal beszélek, aki nem a futball közegéből való, „soccernek” hívom, Európában, a focista ismerőseimmel beszélgetve persze „futballnak”. 

- És te a tradicionális nagy sportágak helyett miért focizni kezdtél egykor?

- Mert mindkét bátyám futballozott. Hogy ők miért ezt választották, nem tudom. Ám mert ők fociztak, én is ebbe vágtam bele.

- Soha nem is akarták kosarazni vagy baseballozni?

- Nem. Csak a foci érdekelt, már egészen kis koromtól. Hat-hétéves lehettem, amikor elkezdtem, és azért is volt buli, mert a testvéreim mellett a sulis barátaim is mind fociztak. Amikor pedig elkezdtem volna valamelyest érdeklődni a többi csapatsport iránt, annyira benne voltam már a labdarúgásban, hogy másra nem maradt időm. 

- Édesanyádnak sem lehetett abból sok, aki hároméves korod óta egyedül nevelt téged és a testvéreidet. 

- Nem lehetett könnyű egyedül három gyereket felnevelni, szerintem egyet is kihívás, hármat meg egyenesen csoda. Ha visszagondolok, mennyi lemondással járt neki, hogy mindhárman sportolhassunk, örök hálával tartozom.

- Családként is sok mindenről kénytelenek voltatok lemondani, vagy nem kellett nélkülöznötök?

- Soha nem éreztem azt, hogy szűkölködnénk, de ő biztosan nem ezt válaszolná. Szerintem ő inkább érezhette úgy, mehetne jobban is a sorunk, mi nem. Rengeteget dolgozott azért, hogy semmiben ne szenvedjünk hiányt, gyakran előfordult, hogy ő már munkába indult, amikor mi még csak ébredeztünk. Amíg kicsik voltunk, szerencsére mindig akadt segítség. Számítógépes szoftverértékesítéssel foglalkozott, nem csak hogy korán kellett kezdenie, sokszor az estébe nyúlóan dolgozott.

- A három gyerek ráadásul három fiú. És a fiúk tudnak elég csintalanok lenni…

- Mi viszont elég jó gyerekek voltunk. Mi is kerültünk persze bajba, lehet, olyankor azt kívánta, bárcsak lenne három lánya inkább… De nem hiszem, hogy bárkiért is elcserélne minket.

- Azt olvastam, Teddy testvéred ugyancsak futballozik.

- Már ő sem. A húszas évei elején egy sérülés miatt abba kellett hagynia. De egyikük sem játszott profi szinten. 

- Vagyis beléd szorult a legtöbb tehetség?

- Valószínűleg igen. 

- Mikor érezted azt először, hogy el is juthatsz a profi világba?

- Mindig futballista akartam lenni, ezt úgy kilenc-tízévesen eldöntöttem. Tizennégy lehettem, amikor már konkrétan megfogalmazódott bennem, ha csak a futballra koncentrálok, ha eleget dolgozom és a megfelelő ütemben fejlődöm, ez válik a hivatásommá. Az elszántságommal nem volt gond, ahogy a futball iránti szeretetem is múlhatatlan. Tulajdonképpen hármat edzettem naponta, mert a suli után otthon egyből fociztam, egyedül, másfél órát. Aztán elindultam edzésre, de jóval előbb, minthogy elkezdődött volna. S mert volt néhány hasonlóan lelkes csapattársam, velük már a tréning előtt játszottunk egy kiadósat, aztán jöhetett az edzés. Amiből így három jutott nekem egy nap. Minden nap jobb akartam lenni, valószínűleg ez kellett ahhoz, hogy eddig jussak.

- Akkor az iskola, ahogy a seattle-i University of Washington is inkább csak kiegészítette a sportkarriert? 

- Igen. Két és fél évet végeztem csak el a négyéves egyetemi kurzusból, mert aláírtam MLS-es profi szerződésem a Soundersben. 

- Az amerikai filmek jellemzően azt üzenik, az egyetemi évek a folyamatos bulizásról szólnak, pláne, ha az intézmény menő sportolóiról van szó. A valóságban is inkább buliztok, mint tanultok, vagy ez egy rosszul megfogalmazott sztereotípia?

- Nem nevezném éppenséggel hamisnak… Valóban sok a buli, aminek megvan a lélektana: a legtöbb fiatal akkor szakad el először a szülői háztól, nincs az a szigorú felügyelet, ráadásul éppen az a kor, amikor sok minden iránt elkezdesz érdeklődni – és azok nem feltétlenül az egyetemi tantárgyak… –, ebben a közegben márpedig nehéz egyedül a sulira koncentrálni. Én mondjuk mindig jó tanuló voltam, szóval nem mondanám azt, hogy többet partiztam, mint tanultam.

- Ha az egyetemet nem is, Amerikát mennyire volt nehéz elhagynod 2019-ben, a Molde ajánlatát elfogadva?

- Eléggé, de ezt akartam. Úgy éreztem, ha maradok, nem fejlődöm abban az ütemben, ahogy szeretnék, hogy megreked a karrierem. Tudtam, a céljaim megvalósításához váltanom kell, és amúgy is a terveim közt szerepelt, hogy egy nap Európában játsszam. Jó döntésnek bizonyult, nem csak a futballról tanultam sokat, magamról is, arról, hogyan boldoguljak egy idegen környezetben.

Henry Wingo (kékben) korábban Bukayo Sakával is összecsapott az Európa-ligában, játszott az Arsenal ellen (Forrás: soundheart.com)

- Egész pontosan mit tanultál meg?

- Megtanultam egyedül élni, a család és a barátok segítsége nélkül. Örülök, hogy megtapasztaltam, milyen kiszakadni a komfortzónából, amikor nem ismersz senkit, nem beszéled a nyelvet, hiányzik az állandó segítő kéz. Amikor meg kell tanulnod főzni, mielőbb elsajátítani a nyelvet, barátokra szert tenni. Érdekes élmény. 

- Volt olyan pillanat, amikor haza akartál menekülni? 

- Igen. Egész pontosan nem akartam visszamenni. Nyáron igazoltam Norvégiába, a télen hazatértem, együtt karácsonyoztunk a családdal, és nem vágytam vissza Moldéba. Otthon mégiscsak megvan mindened, aztán elköltözöl valahova, ahol nincs semmid. Ez ugye kényelmetlen helyzet, én ráadásul addig kizárólag Seattle-ben éltem. Édesanyámnak öntöttem ki a szívem, ő viszont jól tudta, hosszútávon mi az érdekem. Tízéves korod óta erre vágytál, hogy futballkarriert csinálj, hát most szorítsd össze a fogad, tarts ki, és minden rendben lesz, mondta. Még hálás is leszel azért, hogy meggyőztelek arról, ne add fel az európai karriert. Igaza lett. Hálás vagyok a tanácsáért, nélküle nem tartanék itt.

- Amikor a Moldéba szerződtél, kitűztél magad elé konkrét célt?

- Csak azt, amit mindig, hogy a lehető legmagasabb szinten játsszam; a nemzetközi kupák valamelyikében szerepeljek, és lehetőleg serleggel gazdagodjam. A Moldéban futballozva mindez megvalósult: bajnokok lettünk, bemutatkozhattam az Európa-ligában. A Ferencvárossal további két bajnoki aranyérmet szereztem, újra csak az El-ben játszhattam, már csak a BL hiányzik.

- Az Eliteserien miben különbözött leginkább az MLS-től?

- Szinte mindenben. Sokkal hangsúlyosabb Norvégiában a taktika, a szervezettség, ebből a szempontból szigorú rend szerint játszottunk, defenzívebben, mint Amerikában szokás. De technikás liga. És volt még egy nagy különbség: az MLS-ben szinte mindegyik csapatban van legalább egy milliókat kereső szupersztár, a norvég élvonalból hiányoztak a csillagok. 

- Másfél szezon után pedig elfogadtad a Fradi ajánlatát.

- Azt ugye nehéz volt feldolgozni, hogy épp a Ferencváros elütött minket a Bajnokok Ligájában való szereplés lehetőségétől, a selejtezőbeli párharc ugyanakkor meggyőzött afelől, erős, motivált együttes a Fradi. Azóta magam is megtapasztaltam, hogy a klub minden évben ott akar lenni az európai főtáblán, ez a vízió már akkor elég vonzónak bizonyult. A döntésem pedig helyesnek. 

- Az előző szezonban öt vereséggel búcsúzott a Ferencváros az El csoportkörétől, ezúttal csoportelsőként ment onnan tovább. Látványos javulás…

- És sokat is fejlődtünk. Olyanok az edzések, úgy készítenek fel bennünket, hogy minden ellenfelünkkel szemben legyen esélyünk a jó eredményre.

- Az idei sorozatból akad kedvenc meccsed?

- Nehéz egyet választani, de talán a monacói győzelem a legkiemelkedőbb teljesítmény, azután mindannyian elhittük, akár meg is nyerhetjük a csoportot. Sőt, nagyon is hittünk benne. Hogy sikerült, az a klub, a csapat és a szurkolók szempontjából is különleges.

A BL-szereplés még hiányzik az amerikai védőnek (Forrás: fradi.hu)

- Mi lehet még ezután a cél?

- Hogy a lehető legmesszebb jussunk. Hogy Budapest rendezi a finálét, még inkább emeli a tétet, egy biztos: ha már a startnál lehetetlennek gondolsz valamit, biztos, hogy el is buksz. De mindig csak a legközelebbi feladatra szabad koncentrálnunk.

- Az azért probléma, hogy idehaza nem mindig vagytok rákényszerítve arra, száz százalékot adjatok? Hogy a kevesebbel is győzhettek?

- Az elmúlt egy évben a mentalitásunk is sokat változott, minden mérkőzésre úgy megyünk ki, hogy a legjobbunkra törekszünk. Mindegy, hogy az NB I-ben vagy az Európa-ligában lépünk éppen fel. A mester is ezt követeli meg, rendkívül jól képes bennünket motiválni, nagy igényeket támaszt velünk szemben. Minden nap a legjobbadat várja el, mert azt vallja, úgy az eredmények is jönnek, és mint azt az El-szereplésünk is mutatja, neki van igaza. Minden edzésen igyekszünk tökéletesen koncentrálni, a feladatunkra fókuszálni. 

- Nagy kihívás azért mindig száz százalékot nyújtani? Akkor is, amikor tudod, sokkal jobb vagy az ellenfelednél?

- Nem az. Muszáj mident beleadnunk, mert tudjuk, minden egyes riválisunk minket akar megverni. És ha nem nyújtunk száz százalékot, nem nyerünk, ahogy az a Vasas ellen is kiderült.

Kiemelt kép: Magyar Nemzet