„A nagymamánk több eltiltást kapott, néha azt kiabálta, hogy megölik az unokámat!” – a Steinmetz-fivérekkel beszélgettünk

Egyetlen interjú nem maradt meg annyira bennem, mint a fent idézett, és amelyet kéziratként olvastam először a sportmagazin beugró olvasószerkesztőjeként 2004 őszén. Azóta igyekszem megosztani mindenkivel, a neten csak előfizetéssel lehet hozzájutni, úgyhogy kibányásztam a garázsunkból, hogy végre én is leírhassam.

És minthogy A nemzet aranyai sajtópremierjét követően találkozhattam Steinmetz Ádámmal, továbbá fivérével, a kétszeres olimpiai bajnok Steinmetz Barnabással, illetve a Sydney-ben aranyérmes Székely Bulcsúval, adódott a téma, amelyről a film nem beszél: hogyan élik át a családtagok a nagy meccseket? Hogyan hatnak a játékosra, ha történetesen nem az üres utcákat róják – mint az olimpiai bronzérmes Steinmetz János, a fivérek felejthetetlen édesapja –, hanem a lelátón adják ki magukból a drukkot.

„Amíg nem vagyunk szülők, nem izgulunk, szorítunk annyira – véli Steinmetz Barnabás. – Most sokkal nagyobb az izgalom, a feszültség bennünk, mint sportolóként. A sportoló felkészült, a tudása legjavát akarja adni, kívülről ezt tehetetlenül nézi az ember. A saját gyereke meccsén sok mindent kiabálna szívesen, de helyette belül szorong. Szívesen tenne valamit, gyakran végig ugrálja az egészet.”

„A nagymamánk több eltiltást kapott, néha azt kiabálta, hogy megölik az unokámat! Ezért egy meccset ki kellett hagynia”

– teszi hozzá Ádám.

„Mi tiltottuk el, annyira átélte az eseményeket, hogy nem szerettük volna, ha az egészsége rovására megy – folytatja a bátyja. – Volt sárga lap, egymeccses eltiltás, és volt piros lap, kétmeccses eltiltás is. Nyugalmat jelentett egy időre.”

A játékosoknak egy-egy meccs előtt odadobott puszi, egy-egy különlegesebb momentum megmaradt a rokonokból a póló közben, nem zárták ki teljesen a körülményeket, alapvetően erőt merítettek a nézőkből.

„Engem feldobott, ha a lelátó tele volt, akárkinek szurkoltak. Az ember szereti, ha minél többen eljönnek. Édesanyám viszont nem bírta nézni, ahogy vernek, apukám pedig a felső sorban ült, a sarokban” – meséli Székely Bulcsú, akinek különös, szívhez szóló szerep jutott idősebb Knézy Jenő közvetítésében a 2000-es olimpiai finálé lefújása után.

„Az olimpiák alatt az itthon lévők számára sokkal nagyobb lehetett a feszültség, mint kint nekünk – mondja Steinmetz Barnabás. – Sydney-ből még nem tudtunk sokféle kommunikációs csatornán kapcsolatba lépni velük, az időeltolódás miatt vagy elértük őket vagy nem. Ezzel szemben ma, ha leejtesz egy gombostűt valahol, máris fent van a YouTube-on.”

Maradjunk is a videómegosztónál, hiszen a négy évvel későbbi aranymeccset sem lehet elégszer visszanézni, legalábbis nekünk, akik kívülről ordítottuk végig az egészet.

„Bent középütt Steinmetz Ádám… Próbál levegőt venni.” Ez már Hajdú B. István szintén legendás tudósításában hangzik el a finálé utolsó magyar támadásánál. A magyar vízilabda-történet legizgalmasabb perceiben Ádám az események középpontjában harcolt, majd Kemény Dénes emlékezetes örömfutása után ő lett az, aki a szövetségi kapitánnyal a vízbe borult.

Már tudjuk, hol és hogyan élte át mindezt az édesapa, akinek ekkor két fia nyert egyszerre olimpia aranyat, de mi volt a siker kulcsa a játékosok szerint?

„A film is méltatta a védekezésünket az utolsó negyedben, elsősorban ez állt a győzelem hátterében – mondja Ádám, aki úgy érzi, A nemzet aranyai is tartogatott számára tanulságokat, újdonságokat. – Talán a sikereink titkát is meg lehet ismerni belőle.”

„Az athéni döntőben engem kétszer kiszórtak az elején, így kint üldögéltem, és az összes körmömet lerágtam – folytatja a bátyja. – A harmadik negyed elején lőtték az utolsó góljukat a szerbek, utána semmi, ezért is volt jó újra látni a meccset a filmen. Én Athént legfeljebb egyszer vagy kétszer néztem vissza, Sydney-t csak egyszer. Mi ott voltunk, átéltük, de most nagyon jó így kívülről újra megélni. Magával ragadó az is, milyen nyomot hagytunk a legnagyobb ellenfelekben, hogyan gondolkodnak rólunk, milyen elismerően nyilatkoznak. Baráti volt a viszonyunk, de a rivalizálás néha az ellenségeskedés határát súrolta.”

Sydney, Athén – és a zsinórban harmadik aranyat hozó Peking – bennünk él, de a bevezetőben említett Képes Sport-interjú is aktuális maradt, hiszen a bevezetőben idézett gondolatokat így folytatta Steinmetz Ádám 2004 őszén:

„Amióta hazajöttem, egyre jobban tudatosul, micsoda nagy tettet vittünk végbe, micsoda fantasztikus mérkőzést vívtunk a szerbekkel, mert bárkivel is találkozom, gratulál, és rögtön arról kezd beszélni, mit érzett a meccs alatt.

A sportnak az az igazi varázsa, szépsége, hogy itt élünk, megannyi mocsok és vádaskodás közepette, de ebben a politikailag kettészakadt országban azon a délutánon hovatartozástól függetlenül mindenki nekünk szurkolt.”

Kiemelt kép: Eurosport