„A Napoli ellen esélyünk nem volt. De legalább testközelből csodálhattam Maradona játékát” – interjú Eszenyi Dénessel

– Távol kerültél mára a futballtól. Nem is hiányzik?

– De, nagyon. Hazudik, aki azt mondja, nem hiányzik neki. Ha egy viszonylag hosszú karriert hagysz magad mögött, az öltöző szaga, légköre, hangulata biztos, hogy hiányozni fog, az azért mély nyomot hagy az emberben. Ahogy sokaknak, nekem is kellett néhány év, míg el tudtam fogadni, hogy nincs tovább, ráadásul erőm teljében voltam kénytelen befejezni a futballt, mert egész egyszerűen elkopott a térdem. Mindig bedagadt, így pedig képtelen voltam folytatni. Lehet, a mai módszerekkel megmentenek, akkoriban nem tudtak. A labdarúgás azért valahol olyan, mint amilyen a drog lehet. Ha belekóstolsz, a rabjává válsz. Adott ezt is, azt is, sok szarságot, de annál több örömöt. Elsősorban az adrenalin hiányzik, amit leginkább a meccsek képesek kiváltani, azt keresed később a magánéletedben is. Téves felfogás, hogy azért jártunk el a meccsek után szórakozni, mert annyira vágytunk bulizni. Nem. Egyszerűen csak le akartuk vezetni a feszültséget.

A futball ma is része azért az életemnek, ha nem is dolgozom már benne, mint egykor Turán edzőként, vagy Nyíregyházán klubigazgatóként, naprakész vagyok.

– Miért nem maradtál benne?

– Azért, mert a privát életemben megtaláltam azt a foglalatosságot, ami kielégít. Tárgyaltam tulajdonosokkal, de vagy a feladat, vagy a minőség nem motivált.

– Meccsekre azért kijársz?

– Persze. A régi újpesti csapattársakkal, Véber Gyurival, Szlezák Zolival, Sebők Vilivel. De kényesen ügyelünk arra is, hogy az 1998-ban bajnokságot nyerő csapat tagjaival, Fehér Csabival, Kovács Zolival, Jenei Sanyival kiegészülve egy hónapban egyszer beüljünk kávézni vagy enni egy jót. Feltöltenek bennünket ezek a beszélgetések.

– Úgy járta akkoriban, hogy nem is feltétlenül az Újpest a legjobb csapat, a Fradi vagy a Vasas legalább annyira erősnek tűnt, de minden kétséget kizáróan az Újpest volt a legegységesebb, legösszetartóbb társaság, a Megyeri úton élt legerősebben a csapatszellem.

– Részben ellent kell mondanom, mert az a csapat bizony játékban, a képességek terén is nagyon erős volt. Kiváló elegyet alkottak az idősebb és a fiatalabb futballisták, a két generáció remekül kiegészítette egymást. Tudtuk, Sebők Vilié, Kovács Zolié, Fehér Csabié a jövő, én például ültem is sokat a padon. Az más kérdés, hogy azt nem mindig viseltem jól, mert úgy éreztem, életem formájában futballozom, el kellett azonban ismernem, aki helyettem játszik, ugyancsak megérdemli. Mert roppant tehetséges labdarúgók alkották az Újpestet. A bajnoki címhez sok mindennek klappolnia kell, meg kell találni a megfelelő taktikát, a jó játékosokat, nem árt, ha elkerülik a csapatot a sérülések, emellett azonban rendkívül fontos a csapategység. Nálunk az tökéletes volt.

És azért azt sem szabad elfelejteni, úgy lettünk bajnokok, hogy szinte pénzt sem kaptunk. Vagy csak alig. Elmaradtak a fizetések, elmaradtak a prémiumok, súlyos financiális problémákkal küzdött a klub. Pénz tehát nem volt, elszántság annál inkább: összegyűltünk az öltözőben, és eldöntöttük, az anyagiak nem befolyásolhatnak bennünket a céljaink elérésében. Imádjuk a futballt, és csak a játékra összpontosítunk. Kifizetnek majd bennünket később.

– És? Kifizettek?

– Csak részben. Sok pénzt hagytunk bent. Ilyen körülmények közt, ha nem vagyunk ennyire összetartók, biztos nem nyerünk bajnokságot. Jellemző az akkori állapotokra, illetve a csapategységre, hogy voltak, akik nem tudták kifizetni a lakbért, nekik úgy dobták össze azok, akiknek volt tartalékuk. Nem tudtak volna különben hol lakni.

Az Újpest FC 1989-1990-es bajnokcsapata (Forrás: Újpest Fan Shop)

– A befejezés nehézségeire visszatérve: évekig szólt neked az „Eszenyi Dini! Eszenyi Dini!” rigmus. Amikor abbahagyod, a szeretetnyilvánítás, hogy rajonganak érted, legalább annyira hiányzik, mint a meccs és az adrenalin?

– Nehéz a kettőt szétválasztani. Ha szeretnek, tisztelnek, és ezt ki is nyilvánítják, az valami csodálatos érzés. A fellegekben jársz, s ez is egyfajta adrenalin. Ez aztán kiváltja belőled a teljesítményt, mert muszáj visszaadnod valamit a sok szeretetből. Ha a tieid rajonganak érted, szuper, de bizonyos szempontból még különlegesebb, ha külföldön futballozva élsz át hasonlót. Mert ott senki nem ismer, tán még kétkedve is fogadnak, ha innen eljutsz oda, hogy dalba foglalják a neved, az azért valami.

– Ez volt a Mechelen, no de itthon az Újpesttel kötnek össze ma is, nem?

– Nem vitás.

képaláírás

– Ehhez képest 1999-ben, egy évvel a bajnoki cím után átigazoltál a Ferencvárosba. Jó döntés volt?

– Nem nagyon volt más választásom. A magánéletemben történtek miatt vidékre nem mehettem, Pestről pedig egyedül a Fradi keresett. Lejárt Újpesten a szerződésem, és fájt, hogy nem marasztaltak. Úgy éreztem, mondvacsinált indok a vezetőség részéről a fiatalítás, hogy ezért nem kalkulálnak velem, szerintem évekig játszhattam volna még magas szinten. Simon Tibi, isten nyugosztalja, hívott telefonon, ő vetette fel a Fradiba szerződés gondolatát. A meccseken vérre menő csatákat vívtunk, civilben azonban nagyon is tiszteltük a másikat, ennek ellenére azt feleltem, ne hülyéskedj már! Újpestiként a Fradiba?! De nem hagyta annyiban. Úgy hallottam, nem hosszabbítottál. Van máshonnan ajánlatod? Verebes József szerette volna, ha a Vidibe igazolok, nekem azonban Pesten kellett maradnom. Úgyhogy nem volt választásom. Ennek ellenére azt mondtam, nem megyek a Fradiba. Addig duruzsoltak azonban Tibiék a fülembe, és annyit hívott az igazgató Páncsics Miklós is, hogy fejest ugrottam. Játszani akartam, máshol meg nem tudtam. Marijan Vlak irányította a Fradit, szerintem zseni volt a pali. Amikor a Fradiba kerültem, a csapat már két hete edzőtáborozott. Abból visszatérve Vlak leült velem, őszintén elmondta, jókat hallott rólam, de megvan már a csapata, így csak akkor játszom, ha sokkal jobb teljesítményt nyújtok, mint az eredeti jelöltjei. Nem is játszottam túl sokat, fél év után pedig visszatértem Izraelbe.

– Az Újpestre szerződésed is hasonlóan kacifántos sztori?

– De még mennyire! 1984-ben, 16 évesen, szinte gyerekként felkerültem a Nyíregyháza első csapatába, Ubrankovics Mihály és Dalnoki Jenő keze alatt is dolgozhattam a Szpariban. Az első szezonomban tíz gól felett termeltem a másodosztályban, a második idényben számos klub, a Fradi, az Újpest, a Honvéd, a Vasas, a Békéscsaba, a Debrecen és a Győr is ajánlattal bombázta a szüleimet. Gyerek voltam még, anyuéknak kellett dönteniük. Két csapatra redukálódott végül a kérők száma: Fradi vagy Újpest. Édesanyámék szerint az Újpest vezetői voltak a legszimpatikusabbak, de hát a Fradi az mégiscsak Fradi, a zöld-fehérek ráadásul az egész családot felköltöztették volna Budapestre. Apu edző volt, anyu tanítónő, állást is intéztek volna nekik, egyetlen szobán bukott el végül az üzlet. Nyíregyházán négyszobás lakásban éltünk, olyat akart anyu a fővárosban is. Csak nem gondolják, hogy a tinédzser fiam egy szobában lesz a húgával, mondta a vezetőknek, ők azonban az idő rövidsége miatt csak háromszobás lakást tudtak garantálni. Közbelépett ugyanis az Újpest, korkedvezménnyel bevonultatva katonának. A BM kötelékébe kerültem, ott futballoztam, anyuék viszont maradtak Nyíregyházán. Valamennyi pénzt kapott a Nyíregyháza is, a család viszont lemaradt a háromszobás budai lakásról, amit felajánlott volna a Fradi. Korrekt volt egyébként a Ferencváros.

– Nem lehetett egyszerű nyíregyházi tiniként bekerülni a nagy Újpesti Dózsába, Szendrei, Steidl, Herédi, Katona közé. Küzdöttél némi komplexussal?

– Hogyne. Akkor is főváros centrikus volt az ország, elég messziről kerültem fel Budapestre, a tehetségemmel és a játékommal hamar kivívtam azonban a társak megbecsülését. Ettől még én cipeltem a felszerelést… Szendrei és Kardos nagyon odafigyelt rám, ők atyáskodtak felettem, Kardos Józsival rengeteget beszélgettünk. Felnéztem rájuk, nagy nevek voltak mind.

– Kétszer is bajnok lettél lila-fehérben, 1990 után ugye 1998-ban. Melyik hatott rád elementárisabb erővel? Vagy nem lehet a két arany közt különbséget tenni?

– Az 1998-as. Azt tapasztaltabb játékosként, mélységében is megélhettem. És amint azt már említettem, az egy rendkívül összetartó társaság volt, szoros barátságok szövődtek, nagyon szerettük egymást. Tisztában voltam vele, ha nincs meg ez a kohézió, vagy nem ennyire jók a játékosok, az egész könnyen félrecsúszhatott volna.

(Forrás: UTE Baráti Kör)

– A BEK-ben a Maradona-féle Napolit kaptátok. Nápolyban találkoztál először valódi futballőrülettel?

– Igen. Ilyen nagy meccsen, ekkora közönség előtt szerintem akkor játszottam először. Telt ház, futballünnep fogadott minket Nápolyban. Ez is egyfajta nyomás, nem voltunk az ilyesmihez hozzászokva. Csoda, hogy 3-0-val megúsztuk. Esélyünk nem volt, sok labda nem is jutott el hozzám vagy Bácsi Sanyihoz. De legalább közelről csodálhattam Maradona játékét… Úgy nyúlt a labdához, vette át tökéletesen lehetetlen helyzetekben is, hogy az valami csoda. Hülyéskedtünk, hogy biztos be van kenve enyvvel a cipője, hogy ennyire ragad hozzá a labda.

– Igaz, hogy be sem kötötte a stoplisát, és úgy szólt neki a játékvezető, hogy ennyire legalább tisztelje meg az ellenfelet?

– Arra emlékszem, hogy a Napoli újpesti edzésén Maradona úgy a tréning felénél ballagott ki a gyepre, kikötött cipőfűzővel elkezdett dekázni, trükközgetett vagy 20 percet, aztán besétált. Könnyedén vették a visszavágót, meg sem erőltették magukat, így rúgtak kettőt.

– Amikor viszont Mechelenbe kerültél, magad is belekóstolhattál a valódi profizmusba.

– Csak nézek kikerekedett szemekkel, amikor a maiak sírnak, hogy műfüvön kell játszaniuk, hogy az mennyire árt az ízületeknek. Játszanának salakon, amin nekünk kellett… Mi Újpesten a pályagondnoktól egyetlen dolgot kértünk, hogy a mérkőzések közeledtével locsolja fel a gyepet, nem akarunk kopogó pályán játszani. Amikor egy nappal a meccs előtt bekopogtunk hozzá, vodkásüveggel a kezében szunyókált. Mikor óhajtja megcsinálni, kérdeztük, persze hiába. Ebből a közegből csöppentem bele a belgiumi profizmusba. Az egyébként fals, hogy nem is engem figyeltek, és csak azért vittek el, mert épp jól játszottam a Fradi elleni Szuperkupa-mérkőzésen. A mások mellett engem is kiközvetítő Balla György elárulta, megnéztek már előtte négy edzésen, két meccsen, a harmadik volt a Szuperkupa. Akkor döntötték el, hogy szerződtetnek. Más világba kerültem. Amikor először beléphettem a stadionba, elkezdtem tapogatni a gyepet, nem akartam elhinni ugyanis, hogy létezhet ilyen fű. Volt még három másik füves pálya, kérdeztem, minek ennyi. Az A-n edzünk délelőtt, a B-n délután, a C-n játsszuk az edzőmeccset, mondták. A testünkkel nyolc szakember foglalkozott, orvosok, gyúrók, fiziók. Otthon a részleges izomszakadásomat nehezen kezelték, leginkább a jóistenre bízták. Kihagytam vele másfél hónapot.

Eleve nem szabadott volna megsérülnöm, de hiába mondtam, fáj a lábam, edzenem kellett, naná, hogy az első rúgásnál megszakadtam. Kint, amikor odakaptam, felrémlett bennem, hogy megint másfél hónap kihagyás, erre két és fél héttel később meccset játszottam. Hárman foglalkoztak ugyanis csak velem. Ma már nincs ilyen különbség a hazai és a kinti körülmények közt, akkor ég és föld volt.

– Minden szempontból?

– Igen. Itthon a kilencvenes évek elején nem nagyon tömtek bennünket vitaminokkal, nem foglalkoztak azzal, mit eszel, ha akarsz vitamint, vegyél magadnak, mondták. Bejött akkoriban a Gatorade izotóniás ital, azt kaptunk, mást nem. Kint rendre vért vettek, reggelente pirulákkal vártak. Mik ezek, kérdeztem. Vitaminok, felelték, ezek az ásványi anyagok hiányoznak a szervezetedből. Itthon leedzett játékosnak számítottam, Belgiumban eleinte valamennyi futásnál az utolsók közt voltam. Különösen cikinek éreztem, hogy olyan számokat produkáltam, mint azok, akik épp visszajöttek a sérülésből. Nagyon frusztrált. Látta rajtam az edzőm, félrehívott. Nyugi, mondta, rövid időn belül felhozunk a megfelelő edzettségi szintre. Ne foglalkozz ezzel, te csak futballozz, mert amit te tudsz, és akkor a többiekre mutatott: nem tudja sem ő, sem ő, sem ő. Nálunk az egészségügyi háttér gyerekcipőben járt, a nemzetközi meccseken mégis ezekkel a játékosokkal kellett harcolnunk… Amikor a második szezonomban a Mechelennel az MTK ellen játszottunk, ötöt rúgtunk, én hármat, mert olyan formába kerültem.

(Forrás: magyarfutball.hu)

– Színvonalában ma is van azért jócskán különbség a honi és a nyugati klubfutball közt. Melyiket preferálod?

– Sokan vallják, a magyar bajnokikat nem lehet nézni, én simán tudom. Kint más persze a nívó, de élvezem a hazai meccseket is.

– Vannak azért kedvencek?

– A szép futballt szeretem. De leginkább a brazil Ronaldo játéka nyűgözött le. Erő, robbanékonyság, gyorsaság, fantasztikus technikai képzettség, ő volt nekem az etalon.

Kiemelt fotó: Magyar Hírlap