„A nemzeti büszkeségünkért játszottunk” – 30 for 30: The Two Escobars

Pablo Escobar valódi popkulturális ikon, akihez számtalan asszociáció tapad. Mindenekelőtt egy kegyetlen bűnözőről beszélünk, aki emberi életek ezreit oltotta ki, és egy időben kétségbevonhatatlanul uralta az alvilágot. Emellett viszont – részben nyilván annak köszönhetően, hogy számtalan film és könyv készült az életéről – a nyilvánosság előtt megjelent Escobarnak egy másik oldala is: a szerető férj, az apa vagy épp a nép hőse. Utóbbi szerepnek fontos része volt a sport, azon belül is a futball támogatása, amelyet a 30 for 30 16. epizódja igen mélyrehatóan mutat be.

Az Escobar által vezetett Medellín kartell a legsikeresebb időszakaiban több tízmillió dolláros forgalmat bonyolított le minden egyes nap, ezt a pénzt pedig valahogy muszáj volt tisztára mosni. Ennek egyik eszköze volt a futball. Escobar pályákat épített, és ami ennél is fontosabb, megvette szülővárosának klubját, az Atlético Nacionalt. Hivatalos pozíciót soha nem töltött be az egyesületnél, de a szerepvállalása nyílt titok volt. A drogbáró megjelenése rövid távon sokat segített a csapatnak.

„Lehetőséget biztosított számunkra, hogy minőségi külföldi játékosokat igazoljunk, és megtartsuk a legjobbjainkat”

– fogalmazott a Nacional (és a kolumbiai labdarúgó-válogatott) egykori trénere, Francisco Maturana.

A kolumbiai futball ezekben az években a szervezett bűnözés játszóterévé vált. Egy alkalommal például Escobar fülébe jutott, hogy a rivális kartell pénzt adott a bírónak, hogy ellenük fújjon egy sorsdöntő találkozón. A bűnöző a mérkőzés után nem sokkal kivégeztette az említett játékvezetőt.

De akkor mit adhat egy ennyire átpolitizált, ráadásul rossz értelemben átpolitizált sportág az embereknek? Meglepő módon reményt – mégpedig azért, mert az országban minden más még ennél is rosszabb állapotban volt. Kolumbia nemzetközi megítélése minden korábbinál negatívabb volt ebben az időszakban, az országról a legtöbb külföldinek az volt a képe, hogy egy katonai anarchia működik, ahol mindent a szervezett bűnözés ural. Ehhez mérten rengeteget számított a helyieknek, hogy Kolumbiának olyan futballválogatottja volt ezekben az években, amelyet szó szerint az egész világ csodált. Olyannyira, hogy az 1994-es világbajnokságra titkos esélyesként utazott ki a csapat az Egyesült Államokba. A vb-selejtezőkön remekül játszottak, Argentínát például 5–0-ra verték meg Buenos Airesben, a nagy tornán – Maturana vezetésével – azonban semmi sem úgy sikerült, mint ahogy előzetesen tervezték.

Kolumbia fontos mérkőzésen lépett pályára a házigazda Egyesült Államok ellen a csoportkör második fordulójában, és úgy tűnt, nem is lesz probléma ezzel a találkozóval, a kolumbiai együttes helyzeteket dolgozott ki, egyértelmű volt a dél-amerikai dominancia. A 35. percben azonban Andrés Escobar legendás öngóljával hátrányba kerültek, elúszni látszott a továbbjutási esély is.

„Andrést meg fogják ölni”

– mondta ezen a ponton a futballista unokaöccse, akinek az anyukája azt hitte, csak egy gyermeki túlzásról van szó.

Sajnos azonban a fiú látnoknak bizonyult. Nem sokkal a vb után Andrés Escobar a barátnője társaságában jött ki egy medellíni étteremből, amikor odalépett hozzá egy merénylő, aki minden lövéshez kísért „gól” felkiáltással, hat golyóval valósággal lemészárolta őt. Az egykori válogatott futballista halálának körülményeiről, illetve a kolumbiai futball felemelkedéséről külön sorozat is készült a Netflix forgalmazásában.

Azt nyilván senki sem kérdőjelezi meg, hogy ez egy borzasztó történet, ám ilyenkor mindig azt a kérdést kell feltenni, hogy mik a tanulságok, mennyire releváns ez az eseménysor korunk szemszögéből. Egyrészt akkor, amikor az emberi jogokat a nyugati világ sztenderdjeihez képest máshogy értelmező államok vásárolnak futballklubokat (és világbajnokságokat), egyáltalán nem tűnik távolinak az a kérdés, hogy egy szurkolónak vagy egy játékosnak foglalkoznia kell-e azzal, hogy ki a tulajdonos, ő egyébként miből szerzi a pénzét.

Másrészt ez az eseménysor arra is jó példa, hogy miért álságos, sőt végső soron káros, ha kritikátlanul elfogadjuk a „futball mindennél fontosabb” gondolatot. Hiszen a foci mégiscsak egy játék, aminek természetesen van társadalmi vetülete, de minden feszültséget nem lehet a futballpályán levezetni, nem szabad, hogy a konkrét konfliktusaink képeződjenek le abban a bizonyos kilencven percben.

A The Two Escobars az általunk eddig elemzett 30 for 30 epizódok közül a legrészletgazdagabb; nem véletlen, hogy több mint 100 perc hosszúságú, hiszen az ügyek összes részletére kitér. Egyértelműen a sorozat egyik kiemelkedő epizódja.

A 30 for 30 dokumentumfilm-sorozat e részeiről írtunk eddig ajánlót:

2. rész (The Band That Wouldn’t Die): „Nem tudom nézni, hogy egy férfi sír”

5. rész (Without Bias):„Az ártatlanságunkat vették el”

9. rész (Guru of Go): Az edző szent őrült

10. rész (No Crossover. The Trial of Allen Iverson): Mi történt azon az estén?

Kiemelt kép: ESPN