„A nemzeti büszkeségünkért játszottunk” – 30 for 30: The Two Escobars

Hogyan fonódott össze a kolumbiai futball felemelkedése a világ egyik leghírhedtebb bűnözőjével, Pablo Escobarral? Meddig mehet el egy szurkoló, ha sikertelen a csapata? És milyen szerepe van a sportnak egy ország imázsában? A 30 for 30 16. epizódja ezekre a kérdésekre keresi a választ.

Pablo Escobar valódi popkulturális ikon, akihez számtalan asszociáció tapad. Mindenekelőtt egy kegyetlen bűnözőről beszélünk, aki emberi életek ezreit oltotta ki, és egy időben kétségbevonhatatlanul uralta az alvilágot. Emellett viszont – részben nyilván annak köszönhetően, hogy számtalan film és könyv készült az életéről – a nyilvánosság előtt megjelent Escobarnak egy másik oldala is: a szerető férj, az apa vagy épp a nép hőse. Utóbbi szerepnek fontos része volt a sport, azon belül is a futball támogatása, amelyet a 30 for 30 16. epizódja igen mélyrehatóan mutat be.


Az Escobar által vezetett Medellín kartell a legsikeresebb időszakaiban több tízmillió dolláros forgalmat bonyolított le minden egyes nap, ezt a pénzt pedig valahogy muszáj volt tisztára mosni. Ennek egyik eszköze volt a futball. Escobar pályákat épített, és ami ennél is fontosabb, megvette szülővárosának klubját, az Atlético Nacionalt. Hivatalos pozíciót soha nem töltött be az egyesületnél, de a szerepvállalása nyílt titok volt. A drogbáró megjelenése rövid távon sokat segített a csapatnak.



„Lehetőséget biztosított számunkra, hogy minőségi külföldi játékosokat igazoljunk, és megtartsuk a legjobbjainkat”


– fogalmazott a Nacional (és a kolumbiai labdarúgó-válogatott) egykori trénere, Francisco Maturana.


A kolumbiai futball ezekben az években a szervezett bűnözés játszóterévé vált. Egy alkalommal például Escobar fülébe jutott, hogy a rivális kartell pénzt adott a bírónak, hogy ellenük fújjon egy sorsdöntő találkozón. A bűnöző a mérkőzés után nem sokkal kivégeztette az említett játékvezetőt.


De akkor mit adhat egy ennyire átpolitizált, ráadásul rossz értelemben átpolitizált sportág az embereknek? Meglepő módon reményt – mégpedig azért, mert az országban minden más még ennél is rosszabb állapotban volt. Kolumbia nemzetközi megítélése minden korábbinál negatívabb volt ebben az időszakban, az országról a legtöbb külföldinek az volt a képe, hogy egy katonai anarchia működik, ahol mindent a szervezett bűnözés ural. Ehhez mérten rengeteget számított a helyieknek, hogy Kolumbiának olyan futballválogatottja volt ezekben az években, amelyet szó szerint az egész világ csodált. Olyannyira, hogy az 1994-es világbajnokságra titkos esélyesként utazott ki a csapat az Egyesült Államokba. A vb-selejtezőkön remekül játszottak, Argentínát például 5–0-ra verték meg Buenos Airesben, a nagy tornán – Maturana vezetésével – azonban semmi sem úgy sikerült, mint ahogy előzetesen tervezték.





Kolumbia fontos mérkőzésen lépett pályára a házigazda Egyesült Államok ellen a csoportkör második fordulójában, és úgy tűnt, nem is lesz probléma ezzel a találkozóval, a kolumbiai együttes helyzeteket dolgozott ki, egyértelmű volt a dél-amerikai dominancia. A 35. percben azonban Andrés Escobar legendás öngóljával hátrányba kerültek, elúszni látszott a továbbjutási esély is.



„Andrést meg fogják ölni”


mondta ezen a ponton a futballista unokaöccse, akinek az anyukája azt hitte, csak egy gyermeki túlzásról van szó.


Sajnos azonban a fiú látnoknak bizonyult. Nem sokkal a vb után Andrés Escobar a barátnője társaságában jött ki egy medellíni étteremből, amikor odalépett hozzá egy merénylő, aki minden lövéshez kísért „gól” felkiáltással, hat golyóval valósággal lemészárolta őt. Az egykori válogatott futballista halálának körülményeiről, illetve a kolumbiai futball felemelkedéséről külön sorozat is készült a Netflix forgalmazásában.


Azt nyilván senki sem kérdőjelezi meg, hogy ez egy borzasztó történet, ám ilyenkor mindig azt a kérdést kell feltenni, hogy mik a tanulságok, mennyire releváns ez az eseménysor korunk szemszögéből. Egyrészt akkor, amikor az emberi jogokat a nyugati világ sztenderdjeihez képest máshogy értelmező államok vásárolnak futballklubokat (és világbajnokságokat), egyáltalán nem tűnik távolinak az a kérdés, hogy egy szurkolónak vagy egy játékosnak foglalkoznia kell-e azzal, hogy ki a tulajdonos, ő egyébként miből szerzi a pénzét.


Másrészt ez az eseménysor arra is jó példa, hogy miért álságos, sőt végső soron káros, ha kritikátlanul elfogadjuk a „futball mindennél fontosabb” gondolatot. Hiszen a foci mégiscsak egy játék, aminek természetesen van társadalmi vetülete, de minden feszültséget nem lehet a futballpályán levezetni, nem szabad, hogy a konkrét konfliktusaink képeződjenek le abban a bizonyos kilencven percben.


A The Two Escobars az általunk eddig elemzett 30 for 30 epizódok közül a legrészletgazdagabb; nem véletlen, hogy több mint 100 perc hosszúságú, hiszen az ügyek összes részletére kitér. Egyértelműen a sorozat egyik kiemelkedő epizódja.




A 30 for 30 dokumentumfilm-sorozat e részeiről írtunk eddig ajánlót:

2. rész (The Band That Wouldn’t Die): „Nem tudom nézni, hogy egy férfi sír”

5. rész (Without Bias):„Az ártatlanságunkat vették el”

9. rész (Guru of Go): Az edző szent őrült

10. rész (No Crossover. The Trial of Allen Iverson): Mi történt azon az estén?



Kiemelt kép: ESPN