A pokolból a paradicsom kapujába, avagy fókuszban a megváltására vágyó német válogatott jelene és közelmúltja

Tavaly decemberben, amikor a német U17-es válogatott Franciaországot legyőzve világbajnoki címet szerzett Indonéziában, a női válogatott pedig elpáholta Dániát, életben tartva olimpiai kvalifikációs reményeit, az egyik német lap azt találta írni:

„Lehet, hogy a német futball csak fele annyira halott, mint gondoltuk.”

Az érzést – hogy kimúlt az ország kedvenc népi játéka – elsősorban persze a Nationalelf jó ideje tartó vesszőfutása táplálhatta, és a reményvesztettség, hogy egy ideig aligha lesz az még jobb. Mégis az lett. A Julian Nagelsmann irányította válogatott tíz kárhozattal teli esztendő után kezd a hagyományaihoz méltón futballozni, eközben visszanyerni szurkolói szeretetét (nem mellesleg pedig a Bundesliga is régi fényében kezdett el ragyogni a két idei európai kupafináléval).

2014 még a német futball dicsőségét zengte: egy évvel korábban a Bajnokok Ligájában házidöntőt vívott a Bayern München és a Borussia Dortmund, a vb-n a válogatott roppant direkt, első szándékból támadó, gyors és látványos futballal verte szanaszét a világot, elsősorban a brazilokat a világbajnokság elődöntőjében. És bár 2016-ban még Eb-elődöntőbe jutott (ott 0–2 a házigazda franciák ellen), azóta két csúfos csoportkörös kiesés a világbajnokságokon (2018-ban utolsóként a Mexikótól és a Koreai Köztársaságtól elszenvedett vereséggel, 2022-ben harmadikként Costa Ricát megelőzve, de a japánok elleni zakó miatt a távol-keletiek és Spanyolország mögött végezve), a legutóbbi kontinenstornán pedig a nyolcaddöntőbeli kudarc az ősi rivális angolokkal szemben.

Ezek azért irdatlan mélységek, és a Joachim Löw utolsó időszakában megtapasztalt zuhanást Hans-Dieter Flick sem tudta megállítani.

A Nationalelfet 15 éven át dirigáló szövetségi kapitánnyal nyert világbajnoki címet az együttes, és játszott Eb-döntőt (2008-ban), valamint lett vb-bronzérmes (2010-ben), de ugyanő kezdte elveszíteni csapatát, és bizonyult képtelennek az újjáépítésre (ebből lett aztán 2018 és 2021). Korábbi segédedzője, a később a Bayernnel Bajnokok Ligáját nyerő Flick nagy reményekkel vette át az együttest, hogy az elodázhatatlan rebuild vele majd sikerül – nem jött össze (katari lebőgés).

A vészjósló hangok meg egyre csak erősödtek, a nevelőmunka helyességét is megkérdőjelezve:

„Az oké, hogy a század elején alapjaiban változtatta meg a játékosképzést Németország, és örömteli a korábban német mezben ritkán látott rendkívül technikás tízesek (Musiala, Wirtz) feltűnése, de vajon elég nagy hangsúlyt fektettek a védők és a középcsatárok képzésére? Hát hol van egy Klinsmann, Völler vagy Klose?”

– vetették fel egyre többen.

Úgyhogy amikor Nagelsmann átvette a Nationalelfet, jól tudta, új alapokra kell helyeznie, és érezte azt is, egészen mást kell majd alkotnia, mint klubszinten.

„Biztosan lesznek nehéz időszakaink, szóval fontos, hogy a játékosok valamibe kapaszkodhassanak

– mondta. –

Ez nem lehet olyan komplex, mint klubszinten, de adni kell valamit a futballistáknak, amivel azonosulhatnak.”

Addig kétségkívül nem nagyon volt mivel. Flick az utolsó öt mérkőzéséből négyet elveszített egy döntetlen mellett, az utolsó (két) cseppet a pohárban a Kolumbia (0–2) és a Japán (1–4) elleni zakó jelentette – addigra valami végérvényesen eltört. Nem csak Flick és a csapat, hanem a válogatott és a német közönség viszonyában is. Az egyre mérgezőbb kapcsolat fenntarthatatlanná vált – illett merőben új alapokra helyezni. És ha összevetjük az öt fázisú süllyedés első állomásán szereplő Nationalelfet az Eb első meccsén pályára lépővel, kijelenthető, sikerült is.

Tavaly márciusban Flick a Ter Stegen, Wolf, Ginter, Kehrer, Raum, Gnabry, Kimmich, Goretzka, Wirtz, Füllkrug, Werner tizenegyet küldte pályára Belgium ellen (a vége 2–3), Nagelsmann pedig a Neuer, Kimmich, Rüdiger, Tah, Mittelstädt, Andrich, Kroos, Musiala, Gündogan, Wirtz, Havertz csapat mellett voksolt a Skócia ellen 5–1-re megnyert Eb-nyitótalálkozón. Ok, nevezhetjük azt a Flick-féle csapatot kísérletinek, némely hiányzó miatt kényszerválasztásnak – pláne, hogy az utolsó, Japán elleni meccsén együttese sokkal inkább hajazott a jelenlegire –, a bántó eredménytelenség azonban változásért kiáltott.

Ettől még, vagy éppen emiatt Nagelsmann is kísérletezett eleinte: csapata játszott 4–4–2-ben, aztán három belső védővel Kai Havertzcel bal oldali szárnyvédőként, máskor 4–2–3–1-et úgy, hogy Joshua Kimmich volt a belső középpályás, Niclas Füllkrug pedig az előretolt csatár. 

Nem minden ötlet vált be, de mire kellett, megtalálta tizenegyét. Először a franciák elleni, márciusi felkészülési mérkőzésen tűnt úgy, mégiscsak lehet ebből valami, a 2–0-s lyoni győzelemkor hasonlóképp három tízessel, Jamal Musialával, Ilkay Gündogannal és Florian Wirtzcel lépett fel a válogatott, mint az Eb csoportmeccsein. A Wirtz–Musiala kettős együttes szerepeltetését sokan kétkedve fogadták, hogy a két hasonló típus kioltja majd egymást (ahogy mondjuk az angoloknál Jude Bellingham és Phil Foden), Nagelsmann azonban hibátlanul megoldotta a kérdést.

Mégsem feltétlenül ez a kettős, hanem Kroos visszatérése kínált a csapatnak új dimenziót. A Real Madrid ásza a bal oldali belső védő helyére visszalépve irányít és építi a Nagelsmann-brigád támadásait, olyannyira jól, hogy az Eb első két csoportkörében nála többször senki nem passzolta át a vonalakat. A második fordulóban (ellenünk) 47-szer sikerült neki, az elsőben 30-szor. A listán harmadik Vitinha (Portugália) 21-szer tudta a csehek ellen.

De ha kicsit mélyebben elmerülünk a németek játékában, azt látjuk, támadásépítéskor három hátsó emberrel áll fel, a két belső védő mellé a bal oldalon tehát Kroos lép vissza (a trió előtt Robert Andrich biztosít), az Eb után visszavonuló karmester onnan dobja támadásba az övéit. Az ő játékából nagyon sokat profitál a pálya közepe felé húzódó Musiala, illetve a Leroy Sané–Wirtz kettős egyike, valamint a harmadik tízes, Gündogan.

„Tonival a csapatban megvan ahhoz a szabadságom, hogy elöl maradjak, mert tudom, hogy a labda egy adott pontban megérkezik

– nyilatkozta nemrégiben az FC Barcelonában futballozó német csapatkapitány. –

Félelmetesen jól olvassa a játékot, egyensúlyt teremt a csapaton belül.”

A dortmundi nyolcaddöntőben a dánok úgy próbálták kihúzni a németek méregfogát, hogy letámadták a hátsó hármast, hogy ne tudjon onnan – elsősorban Kroos – szabadon építkezni. Az említett három tízes pedig rendre az előretolt dán trió mögött helyet foglaló kettős, Pierre-Emile Höjbjerg és Thomas Delaney mögé igyekezett befutni, de ha eljuttatták oda a labdát a németek, a három dán középső védőből (Joachim Andersen, Jannik Vestergaard, Andreas Christensen) lépett ki egy.

Németország azonban több hangszeren játszik, és ha Kroost igyekeznek kivenni a játékból, Antonio Rüdiger gondolkodás nélkül megpróbálja hosszú labdával helyzetbe hozni Havertzet; ez olyankor lehetséges elsősorban, ha az egyik szélső középső védő lép ki valamelyik német tízesre, mert az üresen hagyott területre jó érzékkel mozdul be az Arsenal csatára. Ha ez sem elég, képes még egyet csavarni Nagelsmann, és ahogy azt a dánok elleni meccs második félidejében is láttuk, a 3–1-es hátsó alapfelállásról 4–2-esre vált labdabirtoklásnál, amelyben a négy védő előtt Andrich és Kroos a két hatos, ők igyekeznek felvenni a labdákat, de ha nem lehet azt nekik feljátszani, megindulnak a szélsők (Musiala és Sané), támadva azokat a területeket, amelyek Havertz és Gündogan visszalépésével nyílnak meg. Mindkét gól így esett a dánok ellen, Nico Schlotterbeck hosszú indítását és Musiala elfutását követően (az elsőnél másodpercekkel később tizenegyest harcoltak ki a hazaiak, a másodiknál Musiala maga volt a befejező).

Ami a leginkább érdekes volt, hogy Nagelsmann belenyúlt a kezdőbe, jóllehet a már sokat nem számító svájciak elleni csoportmeccsen is azért ragaszkodott addigi csapatához, mert úgy gondolta, minden a pályán együtt töltött perc roppant értékes ennek a nemrégiben összerakott együttesnek. De épp zsenialitását mutatja alkalmazkodóképessége, amelyet aszerint alkalmaz, hogy egy-egy ellenfél milyen játékmódot, taktikát és tizenegyet követel meg tőle. Schlotterbeck a sárgás Jonathan Tah helyett szerepelt – és milyen kiválóan a két gólt előkészítő hosszú labdáival –, David Raum és Sané viszont szimplán taktikai okokból került be a csapatba. És olyan energikusan kezdett velük Németország, ahogyan addig egyszer sem. 15 lövéssel fejezte be a meccset, azokon nyolc különböző játékos osztozott.

Az viszont újfent kiderült, a kontrákra igencsak figyelnie kell a Nationalelfnek, azokból, ahogy a mieink, a dánok is teremtettek veszélyt. Igaz, Spanyolország jellemzően domináns, a labdát birtokló futballja ismeretében annak passz- és szélsőjátékát kell elsősorban hatástalanítani a negyeddöntőben, de nyilván adódnak majd olyan helyzetek, amikor az átmenetekből igyekszik gyorsan a német kapu elé jutni Luis de la Fuente együttese.

Az azért újdonságot jelent majd, hogy az akár előrehozott döntőnek is beillő összecsapáson Németország lesz – először a tornán – az esélytelenebb, vagy mondjuk úgy, nem egyértelmű favorit, bár alighanem jól áll majd neki ez a szerep. Élhet a rá jellemző direkt futballal.

S ha a nagyon várt negyeddöntő kimenetele kétséges is, az biztos, hogy a német válogatott az utóbbi tíz évben igen nagy utat járt be. És ugyan a rá oly jellemző győztes mentalitás bizonyosan nem veszett ki belőle, ha netán ki is esne péntek este, a remény, hogy ismét meghatározója lehet a világ futballjának, újra él.

Kiemelt fotó: dpa picture alliance / Alamy Stock Photo