A Premier League 10 legjobb 6-osa

N’Golo Kanté

Ha valakinek lett volna kétsége afelől, N’Golo Kanté lehet-e még az igazi – olyan, amilyen a Leicesterben és első londoni szezonjaiban volt –, a Chelsea Atlético elleni BL-nyolcaddöntője után nyugodtan elhessegethette a szkeptikus gondolatokat. Extraklasszis teljesítményt nyújtott. Az övé volt a csapatból a legtöbb labdaszerzés (13), a legtöbb passz az ellenfél térfelére (55), uralta  a középpályát, az érintéstérképe is arról árulkodott, alaposan bejátszotta a két tizenhatos közötti területet. Hogy az nem feltétlenül 6-osra vall?

A francia így játssza, és teheti, kifogyhatatlan energiája, munkabírása, gyorsasága, robbanékonysága megengedi, hogy vállalkozószellemmel töltse meg az amúgy meglehetősen kötöttnek vélt posztot.

„Öröm vele dolgozni – mondta a nyolcaddöntőbeli siker után Thomas Tuchel. – Nekem ő egy ajándék, a csapatnak hatalmas segítség, nyomás alatt is képes kiválóan megjátszani a labdát. Ha ő játszik, az olyan, mintha egy fél emberrel több lenne a pályán.” Ezért is akarta még a PSG trénereként Párizsba vinni Kantét Tuchel – a francia aligha bánta volna olyan nagyon, ha hazatérhet. Párizs egyik külkerületében született 1980-ban Franciaországba vándorló mali szülők gyermekeként, nyolcéves volt, amikor elsétált az amatőr JS Suresnes edzésére, tök egyedül. (Az edzők az ott eltöltött egy évtizedében egyszer sem látták a szüleit.) Senkinek sem kellett 19 éves koráig, akkor választotta ki a másodosztályú Boulogne, és játszhatott a tartalékcsapatában… 

Fabinho

Hogy mennyit jelent ő hatosban a Liverpoolnak, az fényesen kiderült az RB Leipzig elleni BL-nyolcaddöntő visszavágóján: oktatta a mezőnyt. Öt hónap után játszhatott ismét szeretett szerepkörében, először Virgil van Dijk októberi szalagszakadása óta. Három-három szerelése és okos közbelépése mellett 12-szer szerezte vissza a labdát.

Amikor megkérdezték tőle, hiányzott-e neki a középpályás játék, mosollyal az arcán felelte: „Igen, egy kicsit.”

Jürgen Klopp sem volt rest megosztani a nagyérdeművel kettejük párbeszédét: „Szóval ennyire szeretsz hatost játszani, vetettem oda neki, amint sétáltunk be az öltözőbe. Ennél nyilvánvalóbban nem is demonstrálhattad volna, tettem hozzá, miután ő igennel felelt. De hát mindannyian azt szeretnénk, ha Fab hatosként játszana, ezt akartuk a szezon előtt is, csak aztán nem úgy alakult az idény. Pedig azon a poszton az egyik legjobb a világon.” Valóban az, csak hát Klopp Van Dijk, Gomez és Matip hiányában nem akart két tapasztalatlan belső védővel játszani, ezzel viszont nem csak a hátvédsor állandósága, a középpályáé is borult. Meglehet, ma már másképp döntene, de „jobb későn, mint soha”, és egy esetleges BL-győzelemmel még megmenthető lenne a szezon. Első lépésként a Real Madridot kellene ahhoz eltakarítani az útból, azokat a blancókat, akiknél egy évet eltöltött a brazil. Lehet, a meccs után a királyiak is rájönnek arra, kár volt róla olyan könnyen lemondani.

Thomas Partey

Lehet, nem jut olyan nagyon simán túl az Atléticón a Chelsea, ha még ma is Thomas Partey sertepertél a madridi fedezetsorban, a ghánai középpályásért kapott 50 millió euró azonban ugyancsak jól jött a matracosoknak. Az ágyúsoknak meg Partey. Még februárban vetették össze az Arsenal Crystal Palace, illetve a Wolves elleni meccsét (egyik sem sikerült túl jó, előbbi 0–0-ra, utóbbi 2–1-es vereséggel zárult), s leginkább az derült ki, Partey a konkurens Dani Ceballoshoz képest egyrészt jóval kevesebb érintésből teszi tovább a labdát, másrészt amíg labdái 40 százalékát előre passzolja, Ceballos csak a 24 százalékát. Ha az egész szezont vesszük, az is kiderül, Partey és Ceballos cselez messze a legtöbbet a négy belső középpályás közül (Partey, Ceballos, Xhaka, Elneny), és ugyan a spanyol a leghatékonyabban (80 százalékos sikerességgel, Partey 68 százalékossal), Partey fizikuma, szerelőkészsége sokkal jobb, mint kollégájáé.

A ghánai játékintelligenciája is igen magas, passzhatékonysága ugyancsak remek (87 százalékos, ami csak a hosszú labdái miatt megy 90 alá), ha kevesebb sérülés nyúzná, még inkább az Arsenal segítségére lenne a BL-indulást szövögető tervek megvalósításában.

Wilfred Ndidi

Meccsenkénti 3,6 szerelésével az egész mezőnyt veri, ami nem meglepő esetében, minthogy tavalyi kereken 4-es átlagánál csak a hasonlóképp klasszis csapattárs, a jobbhátvéd Ricardo Pereira volt képes jobbat felmutatni (4,3), de az azt megelőző szezonban is hozott egy 3,8-as átlagot. Wilfred Ndidi azonban nem csupán a szerelések nagymestere, majd’ 90 százalékos passzhatékonysága szintén jó, játékintelligenciája magas, nem csoda, ha az előző szezonban őt választották a klubban a legjobb fiatal játékosnak. Pedig volt rivális bőséggel. A Leicesterben 23 év alatti volt James Maddison, Youri Tielemans, Caglar Söyüncü, Harvey Barnes és a nyáron a Chelsea-be igazoló Ben Chilwell is, az elismerés azonban a nigériai védekező középpályásnak jutott. És jár neki azért is, hogy a futball mellett már a jövőjére is gondol.

A leicesteri De Montfort Egyetem hallgatója, ahol business és management szakon tanul, eltökélt célja ugyanis, hogy hazájában majdan futballiskolát alapítson, javítandó a nigériai írástudatlanságon.

Ő maga nem csak a könyveket, a játékot is olvassa, nagyon bírja ezt benne Brendan Rodgers, küzdeni tudását szintén: „Elképesztő futballista, hihetetlen tehetség. Van jó néhány művész a csapatban, köztük ő a harcos katona.” Az egyik művész, James Maddison szerint Ndidi az egész PL-ben a legjobb a labda visszaszerzésében. Nehéz lenne vele vitatkozni.

Rodri

Márkus László elhíresült jelenete Almási Évával a „Mi került ezen a fotelon 7200 forintba?” című kabarédarab, amikor ugye a zseniális színész frusztrált értetlenségében odáig megy, hogy darabokra szedi a szerencsétlen ülőkét. Nos, Rodri nem hétezerbe, hanem 70 millióba került, és nem forintban, hanem euróban, az előző idényben mégis jogosnak tetszett volna a kérdés, „De mi került Rodriban 70 millióba?” Korántsem tudta ugyanis azt a szerepet betölteni, amit Fernandinho évekig igen, persze súlyos hiba lett volna negligálni a tényt, hogy 23 éves, és hogy megannyi, egy egészen más futballkultúrából érkező elődjéhez hasonlóan bizonyára neki is idő kell ahhoz, hogy megszokja a Premier League tempóját, fizikai követelményeit, a kívánatos gondolkodásbeli gyorsaságot. És tessék, az elmúlt idényben semmi különöset nem csináló spanyol idén a mezőny egyik legjobb hatosa:

Szerelőkészsége jócskán javult, elvenni tőle a labdát, megelőzni immár képtelenség, nyomás alatt is pontos, egyre erősebb, és ami a legnagyobb változás, fantasztikus labdákkal képes immár támadásba dobni, illetve helyzetbe hozni társait.

Az életben is annyira gondolkodó típus, mint a gyepen, úgy is néz ki, mint egy átlagos egyetemista, máskülönben az is (volt). Mérnök apa és üzletasszony anya gyermekeként sosem a futballistává válást tekintette életcéljának, bár imádta a játékot az Atlético akadémiáján cseperedve. Aztán a róla lemondó nevelőklubjából a Villarrealba igazolt, ott kezdte el az egyetemet, beköltözve annak kollégiumába, ma is a legszebb éveinek gondolja azokat az időket. Évfolyamtársai persze nem értették, miért nem bulizik soha velük, miért olyan visszahúzódó, aztán amikor meglátták a Villarreal első csapatában a legnagyobbak ellen futballozni, minden világos lett. 

Yves Bissouma

Már az előző idényben is remekelt, idén sem adja alább, úgy sem, hogy a Brighton várakozáson alul szerepel. Vagy fogalmazzunk úgy, ahhoz képest, amilyen futballt bemutat Graham Potter csapata, az eredmények igen szerények. 32 gólt szerzett a Brighton, jóllehet a kidolgozott helyzetek minősége alapján (xG) például majd’ 41-gyet kellett volna termelnie.

Jó néhány plusz pontot érne a plusz nyolc-kilenc gól, hiányukról azonban legkevésbé sem a mali Yves Bissouma tehet, azért viszont jócskán tesz, hogy a Brighton minél kevesebbet kapjon, szezonbeli 74 szerelésével például a szűk élmezőny tagja (4. egész pontosan).

Nyilván nagy veszteség lesz Brightonban, ha a nyáron történetesen továbbáll (az Arsenal például nagy csodálója volt, Partey érkezésével azonban meglehet, alábbhagyott az izgalom), a tengerpartiaknak márpedig a három legkapósabb, legértékesebb futballistájukból – Bissouma, Tariq Lamptey, Ben White – legalább egyet a nyáron muszáj lesz elpasszolniuk. Az előző idényben 67 millió fontos veszteséget könyvelhetett el a klub (25 milliót a pandémiának „köszönhetően”), azt csökkenteni leginkább csak a fiatal ászok (legalább egyikének) eladásával lehet. Ahogy a másik kettőnek, Bissoumának sem lesz nehéz vevőt találni.

Declan Rice

Az elmúlt nyáron több, mint 200 millió fontot költő Chelsea a puzzle utolsó darabjának gondolta a West Ham 22 éves középpályását – a nem minden átigazolással egyetértő Frank Lampard éppenséggel az elsők közül valónak – , minthogy azonban nem tudott megszabadulni néhány feleslegesnek ítélt játékosától, Declan Rice maradt Kelet-Londonban. És immár a „Bank of England” pénze kellene ahhoz (á la Moyes), hogy megváljon tőle a kalapácsos egylet. Nem kellet volna ezt tennie a Chelsea-nek hét éve. Rice a kékek akadémistája volt ugyanis, együtt nőtt fel Mason Mounttal, és váltak ők egymás legjobb barátjává, az utolsó Chelsea-évében azonban hirtelen növekedésnek indult, saját bevallása szerint is szétesett a mozgása – ettől még persze meglehetősen furcsa, hogy a tehetségesnek gondolt játékosáról ilyen simán lemondott a Chelsea.

Egy ekkora sztárklubban persze utánpótlásszinten sincs meg mindig a türelem, és az sem segítette a ma már 13-szoros angol válogatottat, hogy abban a bizonyos utolsó idénybe is számos poszton bevetették.

Úgy fest, a korábbi középső védő szűrőként találta meg a helyét – egyelőre a West Hamben. 

Kalvin Phillips

„Yorkshire Pirlója”, ahogy azt a Leeds drukkerei kántálni szokták, és ha némileg túlzó is az összehasonlítás, a feljutásban oroszlánrészt vállaló Kalvin Phillips a Premier League-ben is igazolja, posztja egyik legkiválóbbja.

Nagyszerűen olvassa a játékot, futómennyisége a legmagasabb bielsai kívánalmaknak is megfelel, rúgótechnikája és passzjátéka pazar, tavaly óta pedig immár angol válogatott.

Ami esetében azért is különleges, mert a korosztályos válogatottak közelébe sem került soha, miért is került volna persze, amikor 14 éves koráig egy kis amatőr klubban, a Wortleyban futballozott, és csak azután került a Leeds akadémiájára. Azaz a legfontosabbnak ítélt évek maradtak ki a képzéséből – vagy mondjuk úgy, a fejlődése szempontjából legfontosabbnak gondolt években egy alacsonyabb szintű képzést kapott –, sikerült azonban pótolnia a hiányosságokat, Marcelo Bielsa érkezésével pedig a liga egyik legkiválóbb hatosává vált. Pedig a Bielsa-féle 4–1–4–1-es játékrendszerben elég hangsúlyos a hatos szerepe, Phillips azonban megoldja. Jóllehet azelőtt nyolcast játszott, az argentin azonban védekező középpályást faragott belőle. Sőt, mindössze két év alatt angol válogatott labdarúgót, azon a poszton, amelyen Phillips soha korábban nem játszott. Még mondja valaki, hogy dottore Bielsa nem mágus.

Allan

Hogy mennyit jelent ő az Evertonnak, az leginkább hiányakor derült ki. Az elég kínos, West Ham, Newcastle és Fulham elleni hazai vereségeket meglehet, brazil szűrőjével megússza az Everton.

Megbízhatóan pontos passzjáték, metronómként diktált tempó, remek helyezkedés, agresszivitás, ez Allan – nem véletlenül tekintette a nyáron első számú célpontjának Carlo Ancelotti.

És a Napolitól megszerzett középpályás akkor is nagy érték, ha akad olyan kisiklása, mint a Burnley elleni bajnoki, amelyen őt csúnyán átverve lőtt bombagólt az amúgy igen tehetséges Dwight McNeil. Amikor két és fél hónapot felemésztő sérüléséből visszatérve 1–0-s győzelemhez segítette csapatát a Southampton ellen, az olasz nem győzte dicsérni: „A három támadó, Calvert-Lewin, Sigurdsson és Richarlison magasan próbált letámadni, Allannal mögöttük tehették. Nagyon fontos ő nekünk.” Az elismerés persze kölcsönös. A brazil a nyáron leginkább Ancelotti személye miatt választotta a BL-szereplő Atlético ellenében a liverpooliakat. „Csak professzornak hívom a Mistert, amiatt, ahogy olvassa a játékot, ahogy felkészít bennünket a mérkőzésekre, amilyen kapcsolatot ápol játékosaival.” De hogy mit gondol saját posztjáról? „Védekező középpályásként egy-egy szerelés olykor felér egy góllal vagy gólpasszal, meg is ünneplem.” Megérdemelten.

Pierre-Emile Höjbjerg

Ha valakit Sergio Busquetshez hasonlítanak, elég büszke lehet magára, Pep Guardiola márpedig így tett, amikor Münchenben a 17 éves Höjbjerg-t edzette. „Busquetshez hasonlóan ösztönösen érzi, mikor, hova kell helyezkednie, ez egy olyan képessége, amelyen sosem kellett külön dolgoznia.” José Mourinhót nem csak ez a fajta vele született játékintelligencia, Höjbjerg néhány személyiségjegye is lenyűgözte: küzdenitudása, lelkesedése, a győzelem iránti múlhatatlan vágya, elsősorban pedig az a vezérszerep, amelyet Southamptonban is betöltött. Minthogy a Tottenham középpályájáról valóban hiányzott egy, a küzdelmet sosem feladó harcos, megszerzése lényegesnek tetszett, pláne, hogy számai is minőségről árulkodtak: az előző szezonban senki sem szerezte vissza nála többször a labdát a PL-ben.

Idén az övé a legtöbb szerelés, ugyancsak ő támadja meg legtöbbször az ellenfelet, nem csoda, hogy Mourinhónál minden játékpercet a pályán tölt.

Alighanem a túlhajszoltság miatt került egy kisebb hullámvölgybe februárban, amikor felesleges tizenegyest hozott össze az Everton elleni FA-kupa-mérkőzésen, valamint a Manchester City elleni bajnokin, immár azonban kilábalni látszik belőle. Nem ekkor volt persze a legmélyebben, hanem 2014-ben, amikor édesapja elveszítette a rákkal szembeni csatáját. Apa és fia együtt igyekezett legyőzni az aljas kórt, a 18 éves ifjú azért is hajtott eszementen a csapatbakerülésért, hogy a drága gyógykezelést a bónuszokból fizethesse. Édesapja néhány héttel azelőtt hunyt el, hogy Höjbjerg első nagy futballsikerét aratva kezdőként léphetett pályára a Dortmund elleni győztes Német Kupa-döntőben. Idén újabb kupadöntőre készülhet, a Manchester City ellen márpedig szükség lesz agresszív labdaszerző játékára, intelligenciájára, önfeláldozására. „Az a játékos szeretnék lenni, aki jobbá teszi a társakat” – nyilatkozta a Spursbe szerződését követően. Megnyugodhat: megfelelni látszik önmaga óhajának.