A Premier League jolly jokerei: Havertz, Bernardo Silva, Stones, Gomez, Gross

A világ futballjában számosan találni univerzális játékosokat, akiket sokoldalúságuknál fogva több poszton is bevethetnek edzőik – azok legnagyobb örömére. A teljesség igénye nélkül: David Alaba a Bayern Münchenben leginkább balbekket játszott világszínvonalon, az osztrák válogatottban (kihasználva magas játékintelligenciáját ás passzkészségét) rendre középső középpályásként, a Real Madridba igazolva pedig középső védőként szerepel(t); Joshua Kimmich mint korunk Philipp Lahmja a középső középpályás és a jobbhátvéd posztját cserélgeti úgy, mintha az a világ legtermészetesebb dolga volna; Ángel Di María 36 évesen is az a futballista, aki a játéktér mindkét szélén, de belső középpályásként – akár nyolcasként, akár tízesként – is szívfájdalom nélkül pályára vezényelhető.

Az ugye poszttól függetlenül minden minőségi labdarúgó esetében fontos, hogy az alapvető képességeknek – technikai-taktikai fejlettség, megfelelő fizikum, gyors gondolkodás és jó döntéshozó képesség – birtokában legyen, az egyes szerepkörökben azonban mégiscsak hangsúlyosabb egyik vagy másik képessége: nem árt, ha egy szélső gyors és remek az egy az egy elleni játékban; ha a középső védő fizikailag bika, de persze lassú se legyen, és tudjon passzolni; egy hatos mindezek mellett pedig nyomás alatt is meg tudja tartani a labdát, azt pontosan továbbítani, ehhez szükséges, hogy képes legyen előre szkennelnie a pályát. Ha valaki a különböző képességek többségét egyszerre birtokolja, több posztra is alkalmassá válik – ők lehetnek a trénerek jolly jokerei. Akikből a Premier League-ben is felfedezhettünk néhányat.

Kai Havertz

„Sokáig védekező középpályás voltam, a hatos, David Moyesnál azonban a jobb és a bal szélen is játszottam, ami azért elég nagy sokk volt a saját winchesteremnek. De nagyon jó, ha több poszton kell megfelelni, mert sokkal inkább meg kell értened a játékot, alkalmazkodnod kell, fejlődni, ami igen pozitívan hatott a karrieremre.”

Mikel Arteta nyilatkozta ezt korábban, azaz ha valaki, ő tökéletesen tudja, mekkora kihívás több poszton is megfelelni – amit amúgy el is vár legkiválóbb tanítványaitól. Egy ideig Bukayo Saka számított az Arsenal mindenesének, aki hol balhátvédként, hol bal oldali szárnyvédőként, hol balszélsőként, esetleg tízesként futballozott, mígnem lecövekelt a jobbszélső posztján, immár pedig Kai Havertz az észak-londoni jolly joker.

No nem olyan szélsőséges mód, mint a német válogatottban, ahol Julian Nagelsmann balhátvédként is kipróbálta már, hanem az észszerű határokon belül: Granit Xhakát pótolandó szerződtette Arteta, hogy majd a bal oldali félterületben játszva, rendre bemozogva a tizenhatoson belülre, folyamatosan támadva a kaput segíti az Arsenal akcióit, kiegészítve azzal a nem titkolt szándékkal, hogy Gabriel Jesus hiánya esetén a brazilt is képes lehet pótolni. Sőt, nem csak hiánya, formahanyatlása esetén is, s bizony erre látunk példát mostanság. A Manchester City ellen éppenséggel a brazil is kezdett, de a bal oldalon, Havertz (elsősorban taktikai okokból) maradt a center – ahogy korábban a Newcastle United, a Sheffield United és a Brentford ellen, vagy épp az FC Portóval szembeni BL-visszavágón.

A PL-címvédő City ellen különösen fontosnak bizonyult Havertz fizikai adottságaiból adódó szerepe, hogy képes megtartani vagy megjátszani a hosszan előrerúgott labdát. Az Arsenal így akarta ugyanis megakadályozni, hogy a City magasan labdát szerezzen, s hogy ez mennyire újnak számított tőle: amíg a hétvégi szuperrangadó előtt David Raya átadásai 43 százaléka bizonyult csak hosszú passznak (vagyis amikor legalább 30 métert tesz meg a labda), a City ellen a 83 százaléka. De kellett ehhez egy Havertz. Aki azért jelen sorok íróját még mindig nem győzte meg arról, vele a kezdőben számottevően jobb lenne a fővárosi egylet, mert a nyolc bajnoki gólja ellenére még mindig sokszor bizonytalan a kapu előtt – bár nem annyira, mint a szezon első felében, illetve a Chelsea-ben, ahol minden évben alulrúgta az xG-jét –, és a helyzetkialakításban sem eléggé jeleskedik. De az a bizonyos fizikum – Jorginho nyilatkozta azt, senkit ne tévesszen meg a vékony testalkata, Havertz bizony erős, nem mellékesen pedig 193 centiméter magas –, sokszor aranyat ér. Hogy akár szó szerint is, az hamarosan kiderül.

John Stones

Ahhoz, hogy valaki több poszton is megállja a helyét, szükséges egyfajta szabad szellem, hogy merjen kilépni a komfortzónából, valamint önbizalom, hogy elhiggye magáról, a pálya bármely részén magas szintű futballra képes.

Stoneson korai karrierjében éppen azt lehetett érezni, hogy túlcsordul benne az önbizalom: az Evertonban töltött időszakában, illetve manchesteri pályája elején elég sok rizikós megoldást bevállalt, de a testbeszéde is mintha azt sugallta volna, többet képzel magáról, mint amit a képességei megengednének. Pedig dehogy! Mindösszesen csak tisztában volt azzal, nem egy átlagos labdarúgó, sokkal több annál, ahhoz azonban, hogy ezt konstansan és kevés hibával hozza, megfelelve becenevének, a „Barnsley-i Beckenbauernek”, arra volt szükség, hogy megkapja a világ (egyik) legjobb edzőjét. Akinél kiteljesedhet. Az előző szezon márpedig a Stones-féle evolúcióról szólt.

Noha ő is megjárt mélységeket: a 2019–2020-as idényben Rúben Dias és Aymeric Laporte mögé szorult a Cityben, az angol válogatottban is elvesztette a helyét, részben magánéleti problémái miatt (szakított gyerekkori kedvesével, kislánya édesanyjával). Sérülések is hátráltatták, hanem az előző idény a megdicsőüléséről szólt, amikor is olyan magától értetődően lépett fel a középpályára, és építette tovább a támadásokat egy vagy két érintéssel, illetve mozgott be az ellenfél tizenhatosán belülre, mintha mindig is ez lett volna a dolga. Amúgy az alapokat megkapta hozzá, minthogy barnsley-i utánpótlásedzői előszeretettel tanulmányozták a kétezres évek végének FC Barcelonáját, és igyekeztek Yorkshire-ben is elültetni a Guardiola-féle futballjegyeket. Ettől még – ennyit a túlzott önbizalomról – Stones korántsem volt biztos abban, megfelel majd a City középpályáján:

„A korábbi edzőim közül sokan mondták, hogy el tudnának képzelni a középpályán, de én sosem voltam biztos ebben. Lehet, jobban kellett volna hinnem magamban. De ma már élvezem, hogy felléphetek, hogy folytathatom a játékot. A csapatok többsége mélyen játszik ellenünk, sok emberrel védekezik, ahhoz, hogy feltörjük a reteszt, muszáj meglepnünk őket.”

Az persze már nem meglepetés, hogy a védelemből Stones feljebb húzódik, ahogy az sem, hogy remekel a fedezetsorban is. Jobbhátvéd, középső védő vagy középső középpályás? Neki aztán egyre megy.

Bernardo Silva

Jobbszélsőként érkezett meg a Manchester Citybe, de nem nagyon kezdett első szezonjában (15-ször a 38-ból), mint ahogy persze oly sokaknak kellett idő ahhoz, hogy ráérezzenek Guardiola futballjára. Aztán amikor a maga második idényében, a 2018–2019-esben valahára megvetette a lábát a kezdőben, nyolcasként sikerült neki, de micsoda nyolcasként! Szerzett hét gólt, adott hét gólpasszt, kialakított 71 helyzetet, a City meg bezsebelt 98 pontot, eggyel többet, mint az ugyancsak briliáns szezont futó Liverpool. (Azt azért kikérjük magunknak, hogy a Premier League-et 97 gyűjtött ponttal ne lehessen megnyerni…)

Abban az idényben mindenesetre kiderült, ez a vékonydongájú, apró termetű portugál a középpályán is fantasztikus, hogy fizikai valója igencsak megtévesztő, mert a nem túl izmos testalkata ellenére szinte képtelenség tőle elvenni a labdát, a párharcait megnyeri, mert úgy képes eltartani magától az ellenfeleit, ahogy csak a legnagyobbak. Emellett pedig amit a labdával tud, az párját ritkítja. Azóta aztán újabb posztokon is kipróbálta Guardiola: hamis kilencesként, ha még nagyobb kontrollt akart, és úgy sem ment neki rosszul, valamint balhátvédként, bár azt mindenki megkönnyebbülésére hamar elvetette a katalán.

„Imádjuk. Azt szeretnénk, ha a nyár után is nálunk maradna”

– mondta Bernardóról mestere a Newcastle United elleni FA-kupa-győzelmet követően, amit a portugál két megpattanó lövésével nyert meg a City, és jutott be az elődöntőbe, de korábban is méltatta:

„Egyike a legjobb játékosoknak, akiket valaha edzettem, pedig sok klasszissal dolgozhattam együtt. Elképesztően intelligens, okos futballista, remek a hosszú labdatartásokban, de nagyszerűen érzi, mikor érdemes ritmust váltani. Ülhetnék itt tíz percig áradozva róla. Talán csak az a baj vele, hogy nincsenek nagy autói, nem a legdrágább világmárkákat hordja. Szerencse, hogy eddig rendre meg tudtuk tartani, remélem, továbbra is nálunk marad.”

Elég sokan remélik ezt Manchesterben.

Joe Gomez

Egy ideje fél Liverpool azért rimánkodik, hogy Joe Gomez megszerezze karrierje első gólját, minthogy az a 24 Charlton Athleticben lejátszott, valamint a Liverpool mezében megvívott 215 találkozóján sem sikerült neki. Az együtt 239, gól meg nyista.

Nem ezért szeretik persze, vagy pontosabb úgy fogalmazni, nem kell neki gólvágónak lenni ahhoz, hogy szeressék az Anfielden (mondjuk a gólvágás veszélye nem is nagyon fenyegeti). Kellőképp elismerik őt a csupaszív, elszánt, kőkemény takarítómunkájáért, ami immár kiegészült némi építőjelleggel. Mert nem elég, hogy az eredetileg belső védő Trent Alexander-Arnold hiányában simán elfutballozik jobbhátvédben (azt már jó ideje), a balbekkek kiesésével pedig a bal oldalt is rendre jól felügyeli, egy ideje bizony szoknia kell, hogy amúgy Stones-módra labdabirtoklásnál belép a belső középpályára Endo Vataru mellé – biztosítani, valamint passzopciót kínálni. És bizony egyre magabiztosabb a fedezetsorban is. Nem véletlenül hívta meg ismét a válogatottba Gareth Southgate, az angol szövetségi kapitánynak a sok sérült, vagy sérülésre hajlamos védő (Reece James, John Stones, Luke Shaw) hiányában elkél az az ember, aki a hátvédsor bármely posztján használható. Válogatott mezben aligha fog középpályásként is funkcionálni, azt legfeljebb Alexander-Arnoldnak engedi meg Southgate, de a sokoldalúságát hátul bizonyíthatja.

Nyilván kell neki némi idő, hogy legújabb szerepében is tudása legjavát nyújtsa, de egész jól halad. Klopp már január végén, a Fulham elleni ligakupa-elődöntőket követően alaposan megdicsérte. „Joe életmentő – utalt arra a mester, hogy Alexander-Arnold mellett a két balhátvédet, Andy Robertsont és Konsztantinosz Cimikaszt is pótolnia kellett. – Ma is kivételesen jól futballozott. Az emberek hajlamosak elfelejteni, mennyire fontos emberünk volt Joey a legjobb éveinkben.” Tény ami tény, a 2019–2020-as idényben, ha épp nem küzdött sérüléssel, Kloppnál a Gomez–Van Dijk kettős számított a sztenderd védőpárosnak. A Liverpool akkor bajnok lett. 2024-ben ismét rendre kezd, azon a poszton, ahol épp szükség van rá. A Liverpool megint bajnok lesz?

Pascal Gross

Oké, Brightonból a fél csapatot meg lehetne énekelni a több poszton bevethető futballisták listája apropóján – elég csak James Milnert kiemelni –, mégis Pascal Gross az, akit egész egyszerűen nem lehet kihagyni egy efféle felsorolásból. Mert ő maga Mr. Univerzális, a sokrétűség bajnoka, a posztváltogatók Paganinije, a multifunkcionalitás Messije.

Alapvetően tízes, az Albionban mégis láttuk jobbhátvédként, balhátvédként, hatosként, nyolcasként, jobbszélsőként is az elmúlt hét szezonjában. Azalatt játszott 219 bajnokit, szerzett 30 gólt, kiosztott 45 gólpasszt, kapura lőtt 237-szer, teremtett 73 nagy helyzetet, 1335-ször kanyarította középre a labdát, passzolt 9691-et, miközben 80 lövést blokkolt, 121-szer tisztázott. Azaz a különböző szerepkörei szerint kellett elöl, hátul, középen ügyködnie, ő pedig mindenhol közmegelégedésre futballozott, kihasználva igen magas játékintelligenciáját, pompás rúgótechnikáját, kifogyhatatlan stamináját.

Igazán megérdemelte, hogy 32 éves korára a német válogatottban is bemutatkozzon, azt is, hogy idén klubcsapatával európai kupaszereplővé avanzsáljon. Mert hát ő tanárian tud azért futballozni.

„Fantasztikus játékos, az egyik legjobb, akit valaha edzhettem

– erősített rá tavaly Roberto De Zerbi. –

Bármelyik posztot betöltheti a pályán. A hozzáállása, a futball iránti szenvedélye ugyancsak példás. Rendkívül okos játékos, minden egyes játékhelyzetben felismeri a legjobb döntést. Örülök, hogy a csapatomban tudhatom. Ráadásul ugyanolyan vezér, mint Lewis Dunk, Adam Lallana vagy Danny Welbeck. Márpedig ez a kulcsa a Brighton sikereinek. Nem az edző vagy a játékstílus, hanem ez a mag.”

Az olasz szerénykedett egy sort, abban persze igaza van, hiába a legjobb taktika, ha azt a játékosok nem képesek végrehajtani. Gross esetében viszont nagyon úgy fest, nincs olyan instrukció, amit ne tudna végrehajtani.