A PSG és a Bayern megmutatta, hogyan lehet a futball művészet
Minden idők egyik legnagyobb BL-meccsét vívta a Paris Saint-Germain és a Bayern München. Gólok, fordulatok, különleges egyéni megoldások, briliáns technika, elképesztő tempó, és persze támadás támadás hátán. Olyan 90 percet élvezhettek a mérkőzést végignéző szerencsések, amilyet ritkán látni. A jó hír, hogy a jövő héten lesz ennek egy második felvonása is.
Nehéz lenne megfelelő jelzőt találni erre a mérkőzésre, úgyhogy talán a legegyszerűbb, ha azt mondjuk, ezt hívják úgy: FUTBALL. 21. századi futball. Nevezhetjük „atomfutballnak” is. A jelenlegi legmodernebb, a legmagasabb nívón bemutatott, egyszersmind a leglátványosabb foci. És azért szabad kivételesen „lefocizni” azt, amit láttunk, mert mindenfajta professzionalizmusán és emelkedettségén túl volt benne valami gyermeki, önfeledt, zabolátlan. Megvolt benne minden, amiért az ember egykor bele tudott szeretni ebbe a játékba. Mindenekelőtt a végtelen támadókedv, amikor mindkét csapatot egyedül az hajtja, hogy minél többször a kapuba juttassa a labdát, s mindezt teszi valami félelmetesen magas fordulatszámon, valami hihetetlenül magas technikai képzettséggel. Ha elcsépelt, ha nem, ezt nevezzük csúcsfutballnak. Lehetne most persze azzal jönni, hogy eleget törődtek-e a védekezéssel, hogy abban milyen kivetnivaló akadt, de őszintén, kit érdekel? Olyan meccs volt ez, ami azoknak is visszaadhatta a futballba vetett hitét, akik már kezdték azt elveszíteni.
Danke, Bayern! Merci, PSG!
S a legszebb az egészben az, hogy a Paris Saint-Germain és a Bayern München labdarúgói egy olyan mérkőzésen ajándékoztak meg bennünket örömfocival, amit amúgy a világ egyik legbecsesebb, legértékesebb trófeájáért vívtak. Mégis, mintha nem is lett volna tét. Pusztán a játéköröm. Mintha csak tudatosan összegyűjtötte volna a két csapat azokat a labdarúgókat, akik még mindig inkább hobbinak, élvezetük tárgyának tekintik a futballt, semmint munkának, holott nem egészen erről van szó.
Vannak még számosan, akik képesek ugyanazt produkálni, azon múlik ez inkább, a főnök, az őket csatába küldő hadvezér, a vezetőedző milyen futballfelfogásban hisz. És a mi nagy-nagy szerencsénk, hogy léteznek még Luis Enriquék és Vincent Kompanyk a mesterpalettán – még ha nem is sokan, vagy legalábbis a kelleténél kevesebben –, akik láthatóan felesküdtek a támadójáték mindenekfelettiségére, az intenzív letámadásra, a nagy tempójú futballra, vagyis mindarra, amiért ezt a játékot annyira lehet imádni, és amitől megmaradhat a világ legnépszerűbbjének. Kellenek hozzá persze a klasszisok, akiknek minden egyes megmozdulását élmény nézni, akik ilyen játékritmus mellett is tökéletes labdaérintésekkel, átadásokkal és cselekkel ejtenek minket ámulatba. Désiré Doué, Ousmane Dembélé, Hvicsa Kvarachelia, Vitinha, Joao Neves, Michael Olise, Harry Kane, Luis Díaz. Nem lehetünk nekik elég hálásak.
S talán leginkább mégiscsak a Bayernnek, hiszen folyamatosan, szünet nélkül támadta a francia kaput, így kínálva esélyt a hazaiaknak arra, hogy egy elpasszolt vagy elvett labdából villámgyorsan leforduljanak, ami elképesztően lüktetővé varázsolta az elődöntőt. Úgyhogy „Danke, Bayern!”, amiért felvállaltad ezt a játékot, amiért akkor is bátran beleálltál a meccsbe és ragaszkodtál az identitásodhoz, ha tudtad, átmenetből a PSG talán a világ legjobbja, és van benne jócskán rizikó, ezáltal viszont minden idők egyik legnagyobb futballélményével ajándékoztál meg minket.
Alan Shearer: „Az egyik legnagyobb meccs, amit valaha élőben láttam”
„Az egyik legnagyobb meccs, amit valaha élőben láttam” – mondta a mérkőzést az Amazon Prime-on kommentáló Alan Shearer, alighanem százmilliók értenek vele egyet. Azzal a különbséggel persze, hogy a százmilliók többségének tévén keresztül adatott meg az élmény, bár úgy is fantasztikus volt.
Mindjárt az első gól is: ahogy egy amúgy remek PSG-támadás és Kvarachelia-beadás után megszerzett labdával Díaz három párizsi közt megindult, hogy aztán mélységből megérkezzen Joshua Kimmich, majd a tizenhatoson belülre betett labdáját egyből lekészítse Díaznak Olise. Remek passzjáték, kiváló helyzetfelismerés, és egy fault (?) a menteni igyekvő Willian Pachótól.
Vagy említhetjük a meccs második gólját, ami egy olyan taktikai megoldás után született, amivel bizony a Bayern egész meccsen nem nagyon tudott mit kezdeni. Az abszolút szabadon játszó Doué a bal oldali félterületben előbb beindulást imitált, majd visszalépett labdáért a félpálya felé, Dayot Upamecano csak tisztes távolságból követte, de így is üres terület maradt mögötte. Naná, hogy oda indult be Kvarachelia, és kapta is a labdát francia csapattársától. Aztán ahogy szokta, a büntetőterületen belülre érve a jobb lábára húzta vissza a labdát, majd kilőtte a hosszú sarkot. Pont így „rajzolhatta fel” a mágnestáblán Luis Enrique.
De a negyedik PSG-gól előtt is hasonló történt: Doué akkor is visszalépett, ezúttal „eredeti” helyén, a jobb oldalon, elvitte így magával a balhátvéd Konrad Laimert, Achraf Hakimi befutotta az üres területet, centerezését zseniálisan lépte át Dembélé, Kvaracheliának pedig gyerekjáték volt befejezni az akciót.
De gólt fejelt a 174 centi magas Joao Neves remekül érkezve Dembélé szögletére, és talán csak az Alphonso Davies kezezésért megítélt büntető rondított bele a képbe, amikor a testéről pattant fel a kezére a labda, és amiért sosem szabadna tizenegyest adni.
A Bayernnek az egygólos hátrány olyan, mint más csapatnak az egygólos előny
Amikor Kvarachelia második gólja után két perccel, egy kontra végén Dembélé ismét betalált, és 5–2-re elment félórával a vége előtt a PSG, az is benne volt a pakliban, hogy még jobban megszórja a nagy létszámban támadó, a labdabirtoklásnál a szélső védőit is igen magasra feltoló Bayernt, mégsem így történt. A müncheniek kérlelhetetlenségének meglett a jutalma: előbb Kimmich szabadrúgásából Upamecano bólintott a kapuba, majd a kezdőkörbe visszalépő Kane adott pazar labdát a leshatáron kilépő Díaznak, aki Marquinhost még kicsit megforgatta, mielőtt a kapuba bombázott.
Így lett 5–4, azaz semmi sem dőlt el, de valahol a világ igazságtalansága lett volna, ha a Bayern ennél nagyobb különbségű vereséget szenved. Ami azt illeti, a döntetlenre is simán rászolgált volna, bár ezt a Münchent látva azt kell mondjuk, az egygólos hátrány számára olyan, mint más csapatnak az egygólos előny.
Az persze a pechje, hogy egy hét múlva is a PSG-vel kell megküzdenie, a világ egyik legkiválóbban kontrázó együttesével, amelyik idén nyert már Barcelonában, hetet vágott Leverkusenben, 3–0-ra győzött a Chelsea otthonában, 2–0-ra Liverpoolban. Úgyhogy a visszavágó kimenetele teljességgel megjósolhatatlan. Egyetlenegy dolgot lehet biztonsággal prognosztizálni: hogy újabb futballcsodában lesz részünk.
Borítókép: Gonzalo Fuentes/Reuters
Szerző
